Földre szállt a legszebb angyal

Isten engedelmivel, hogy

Fölkeresse, megtekintse

A legszebbik szép leányt.

Megtalálta. Megszerette.

És ezentúl rája nézve

Szebb volt a föld, mint a menny,

És azért is minden éjjel

Le-lejárt a szép leányhoz.

Csillagról csillagra lépett,

És midőn elérte már

A legalsó csillagot,

Ottan egy hattyúra űlt,

Egy fejér hattyúra, és ez

Hozta őt a lyányka mellé,

A ki őt kertébe várta,

S szűz mosolylyal fogadá,

Melytől a bimbók kinyíltak

És az elhervadt virágok

Újolag föléledének.

Ottan űltek és beszéltek,

Míg a hajnal nem hasadt,

És beszédök mindenről folyt,

A mi szép és a mi szent.

A leányka szemlesütve

Hallgatá a fényes angyalt

S a hogy egyszer föltekintett,

Annyi bűbáj volt szemében,

Hogy az angyal térdre omlott,

És egy csókot kére tőle,

És a lyány meg nem tagadta.

Milyen csók volt ez!… midőn

Összeért az angyal ajka

És a lyányé, az egész föld

Megrezzent a kéj miatt,

Mintha az csak egy szív volna;

S odafönn az égen minden

Csillag egy-egy csengetyű lett,

Mely varázshangon csilingelt,

S e még nem hallott zenére

A virágok, mint megannyi

Tündérek, tánczolni kezdtek,

És a hold – mivel talán az

Elpirult lyány bele nézett –

Elpirúla szinte, s tőle

Rózsaszínű lett az éj.

És az angyal csókja szépen

Megfogamzott: a leányka

Anya lett; oly gyermeket szűlt

Oly dicsőet, a minő csak

Akkoron születhetik, ha

Föld és ég ölelkezék.

Kardot szűlt a lyányka, kardot,

És ez a kard… a szabadság.

* * *

Feljött a legrútabb ördög,

Sátán engedelmivel,

Fel a földre, hogy meglelje

A legocsmányabb boszorkányt.

Megtalálta. Megszerette.

És ezentúl jobban tetszett

Néki a föld a pokolnál,

És azért is minden éjjel

Föl-följárt a boszorkányhoz.

Tűzokádó hegy torkában

Jöttek össze éjfelenként.

Béka-fejü, kigyó-farkú,

Láng-sörényű, sárkány-lábú

Vad fekete paripa

Hozta föl az ördögöt,

S a boszorkány, denevérek

És baglyok kiséretében,

Hórihorgas seprőnyélen

Lovagolva jött elé a

Tűzokádó hegy torkába.

Ottan űltek és beszéltek

Míg megszólalt a kakas,

És beszédök mindenről folyt,

A mi rút s szentségtelen.

S szólt az ördög: »Fázni kezdek,

Jöszte beljebb, jöszte beljebb,

Le a hegy legfenekére,

A tüzeknek őshonába…

Hah, még itt is fázom, fázom,

Szinte csattog a fogam…

Jer, ölelj meg, jer, csókolj meg!«

S ölelkeztek, csókolóztak.

Milyen csók volt ez!… midőn

Összeértek ajkaik,

A boszorkány s ördög ajka:

Összeborzadott a föld,

S dörgött, morgott, mintha vészes

Felhőket nyelt volna el,

S el kezdett okádni a hegy,

És okádta ég felé a

Tűzesőt, tűzköveket,

És egy láng lett a világ,

Csak a csillagok s a hold

Vontak fátyolt arczaikra,

Sűrü fátyolt, feketét,

Hogy semmit ne lássanak.

S megfogant az ördög csókja,

Anya lett s szűlt a boszorkány,

-322- Szűlt oly förtelmet, minő csak

Akkoron születhetik, ha

Föld s pokol ölelkezék.

Láncznak híják a boszorkány

Undok kölykét, láncznak híják,

És e láncz… a szolgaság.

* * *

És a mennynek s a pokolnak

Két szülötte, a szabadság

S szolgaság, a kard s a láncz,

Harczot űz élet-halálra,

Hosszu harczot, hosszu harczot,

Elfáradva, nem pihenve.

Tompa, csorba már a kard,

De a láncz is szakadoz.

Várjunk, várjunk egy kicsit,

Megtudjuk már nem sokára:

Melyik lészen úr a földön?

Melyiké lesz a világ?

(Szatmár.)