Mosolyogj rám, édes feleségem!

Nincs virág a földön és az égen

Csillag, a mely képviselhetné a

Kedvességben mosolygásodat.

Már ha rajta arczodon a felhő,

S fúvalom, mely elröpítse, nem jő:

Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek,

Mosolyodnak hajnalával azt. –

Puszta télben a kert puszta fája

Milyen vágygyal, mily ohajtva várja

A tavaszt, mely néki majd virító

Lombot ád és zengő madarat!

A vándor, ki messze földön jára,

S éjjel ér be falva határára,

Várja, várja: mikor csillog rá már

Házából a nyájas mécsvilág?

S a beteg, ki bús ágyán az éji

Sötétséget hosszan, hosszan nézi

S egyedül: mint várja epedőn a

Támadó nap első sugarát!

-357-

S a halottak, koporsóba zárva,

Miként várnak a föltámadásra!…

Oh de hát én, én még mindezeknél

Jobban várom mosolygásodat.

Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed,

A kinek ha szíve könyvét érted,

Tudhatod, hogy benne mindenik sor

Egy élet, mely érted halni kész.

Tudhatod, hogy arczod tükre lelkem,

És pedig nagyító tükre, melyben

Hosszu és mély tőrdöfés az, a mi

Kis redő csak homlokod fölött.

Mosolyogj hát, üdvem alkotója!…

Ajkad, kezed, térded csókolója,

Álmaid hiven-virasztó őre,

Életednek árnya, férjed, kér.

(Pest.)