Szép mulatság téged néznem,

Szőke kis lyány,

Te kis bimbó az ifjúság

Rózsafáján!

Elnézném én szemed s ajkad

Untalan;

Ajkadon szived s szemedben

Lelked van.

Szived, lelked, mind meglátom,

Ha rád nézek;

Csendes még az, mint a téli

Madárfészek.

Várj csak, várj, ha majd eljő a

Kikelet,

Mily zajos néppel telik meg

Kebeled.

És az szép, legszebb idője

Életünknek,

A midőn a szív először

Népesül meg,

A midőn kiséretével

Benn terem

A hatalmas nagy király, a

Szerelem.

Kisérői: öröm, bánat,

Könny, mosolygás,

Kétség, remény, és ki tudja:

Mi minden más?

E sok vendég ugy megtölti

A szivet,

Hogy ez, szegény, szinte-szinte

Megreped.

És ez a nép egyre lót-fut,

Föl s le nyargal,

Nem nyugosznak, dörömböznek

Éjjel-nappal.

És nekünk e zaj, mely soha

Nem szünik,

Oly nagyon fáj és oly nagyon

Jól esik!…

Mit mosolygasz, mit mosolygasz,

Csintalan lyány?

A mit itten magyaráztam,

Már tudod tán?

Oh nem, ezt még nem teszem föl

Felűled!

De ha így van?… annál jobban

Becsűllek.

(Szatmár.)