Megjött, megjött az óhajtott levél!

Elolvasám, az isten tudja hányszor,

S még számtalanszor olvasandom el,

Mindaddig, a míg mindenik betűje,

Minden vonási válhatatlanúl

Szivemhez nőnek csillagok gyanánt;

Legyen számatlan ragyogó világot

Magában tartó mindenség szivem!…

Most is kezemben e levél, s remegve

Érinti ajkam, félvén hogy talán

Szentségtelenség megcsókolnom azt.

Előttem olyan szentek e sorok!…

Oh lyány, ki vagy te s nem tudod magad sem;

Hadd mondjam én meg, hogy ki és mi vagy.

Midőn feljöttem gyermekéveim

Szűk völgyéből az ifjuság hegyére,

S láttam körűlem a roppant világot,

Mely szépségekben olyan gazdag, és

Gazdagságában olyan szép, hogy a szem

Egy élten át elgyönyörködhetik

Csak egy parányi részén is… midőn

Ezt a világot láttam, fölkiálték;

»Dicső, dicső a munka! hol keressem

A nagy mestert, ki mind ezt alkotá?

Oh hol vagy, isten? hadd keresselek föl,

Hadd térdeljek le, hadd imádjalak!«

S utána küldém elmémet; bejárta

Minden vidékét a bölcselkedésnek,

Röpült gyorsabban, mint az üstökös,

Röpült, a merre más elméje járt

S a merre nem járt, megfutá nagy útját,

S esztendők mulva búsan tért haza,

-314- Búsan, fáradtan. Hasztalan bolyongott.

Ekkor veled volt szép találkozásom,

Veled, szép lyányka, s megszerettelek,

Te megnyitád előttem kebledet,

Mely eddig még nem nyílt meg senkinek,

S ott láttam én, hogy a kit úgy kerestem,

A jó s nagy isten kebledben lakik,

Igen, te vagy az isten lakhelye!

Hol volt előtted és hol lesz utánad?

Azt nem tudom, de most benned lakik.

Hogy érdemeltem én, meglátni őt? e

Boldogság épen engemet hogy ért!

Vagy oh igen, megérdemeltem én,

Hogy színről-színre lássam, mert hiszen

Ugy, mint én, látni senki nem kivánta.

De netalán ha méltatlan valék:

Méltatlan, oh lyány, nem leszek reá,

Hogy nékem ád az isten tégedet, hogy

Benned nekem megmutatá magát.

Tiéd szerelmem, osztatlan tiéd.

S e szerelem nagy! egykor a világot

Borítá el gyülölség képiben;

Most téged illet, téged egyedűl

E szerelemmé vált nagy gyűlölet,

E felhőktől megvált mennyboltozat.

Tiéd jövendőm, parancsolj vele.

Lemondok érted minden vágyaimról,

Reményeimről… ez még mind kevés,

De a mi több, de a mi sok, mi minden:

Ha úgy kivánod, elveimrül is

Lemondok érted; hordom fejemen,

Mig élek, s ha meghaltam, síromon

A megvetés s gyalázat bélyegét! – …

De ezt kivánni tőlem nem fogod,

Tudom, hogy nem; mert a kit te szeretsz,

Annak nevén szégyenfolt nem lehet.

Sőt ösztönözni fogsz, hogy úgy haladjak,

A mint megkezdém pályázásomat.

S én úgy halok meg, a mint születém,

Meg nem fordulva, hajthatatlanul.

E névnek, melyet én magam teremték,

Elpusztitója nem leszek magam.

A név, a melyet örököl utódom,

Ha nem nagy is, de szép és tiszta név lesz…

Lehetne tán, lehetne tán nagy is,

Ha hozzá adnád lelked fénysugárit,

Ha vélem együtt síkra szállanál.

Oh mert bölcsődbe téged is, szerelmem,

A múzsa tett, a múzsa ringatott.

De te erőd nem ismered, s ki bizzék

A harczosban, ha maga sem bizik?

Jobb, jobb, maradj el a csaták teréről,

Hol úgy is a sors többnyire azért

Ád csak babért, hogy meggyilkoltatott

Boldogságunknak szemfedője légyen.

Maradj, maradj el a csaták teréről;

Nem lészsz kevésbbé kedves én előttem

Árnyas magányodnak homályiban,

Mint lennél kinn, bár bámultatva, a

Nyilvánosság napfényes ormain;

Sőt kedvesebbé tészen a tudat,

Hogy a ki mély és nagy tenger lehetnél,

Csak mint kicsiny kis harmatcsepp ragyogsz

A szerénységnek rózsalevelén.

(Szatmár.)