Szolgaságunk idejében

Minden ember csak beszélt,

Mi valánk a legelsők, kik

Tenni mertünk a honért!

Mi emeltük föl először

A cselekvés zászlaját,

Mi riasztók föl zajunkkal

Nagy álmából a hazát!

A földet, mely koporsó volt

S benn egy nemzet a halott,

Megillettük, és tizennégy

Miljom szív földobogott.

Egy szóvá s egy érzelemmé

Olvadt össze a haza,

Az érzelem »lelkesülés«,

A szó »szabadság« vala.

Oh ez ritkaszép látvány volt,

S majd ha vénül a világ,

Elmondják az unokáknak

Ezt a kort a nagyapák.

És mi becsben, hírben álltunk,

Míg tartott a küzdelem,

De becsünknek, de hirünknek

Vége lett nagy hirtelen.

Kik nem voltak a csatán, a

Diadalhoz jöttenek,

S elszedék a koszorúkat,

Mert a szóhoz értenek.

E sereg, mely, míg a harcz folyt

El volt bujva vagy alutt,

Igy zugott a diadalnál:

Mi viseltünk háborút!

Legyen tehát a tiétek

A dicsőség és a bér,

Isten neki… nem küzdénk mi

Sem dicsőség, sem dijért.

És ha újra tenni kell majd,

Akkor ujra ott leszünk,

És magunknak bajt s tinektek

Koszorúkat szerezünk.

Viseljétek a lopott hírt,

A lopott babérokat,

Nem fogjuk mi fejetekről

Leszaggatni azokat.

Abban lelünk mi jutalmat,

Megnyugoszunk mi azon:

Bárkié is a dicsőség,

A hazáé a haszon!

(Pest.)