Konduljanak meg a vészharangok!

Nekem is egy kötelet kezembe!

Reszketek, de nem a félelemtől;

Fájdalom és düh hangzik szivembe’!

Fájdalom, mert düledék hazámra

Uj viharnak közeledtét látom,

És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert

Nem szakad le szemünkről az álom.

Pillanatra fölriadt e nemzet,

S szétnézett, mi zaj van a világban?

És a másik oldalára fordult,

S mostan ujra aluszik javában.

Ébredj, ébredj, istenverte nemzet,

A ki ott az elsők közt lehetnél,

S kárhozatos lomhaságod által

Mindig hátul és alant hevertél!

Ébredj, hazám! mert ha most nem ébredsz,

Soha többé nem lesz ébredésed,

S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak,

Míg nevedet sírkövedre vésed!

Föl, hazám, föl! százados mulasztást

Visszapótol egy hatalmas óra,

»Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!«

Ezt írjuk föl ezer lobogóra.

Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy

Volt is nem is a mienk az ország;

Valahára mutassuk meg már, hogy

Senkinek sincs semmi köze hozzánk.

Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk,

Irtsanak ki hát ezen világból!…

A haláltól, nem tagadom, félek,

De csupán a becstelen haláltól.

Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk,

Haljunk meg oly szépen, oly vitézül,

Hogy azok is megsirassanak, kik

Eltörölnek a földnek szinérül!

Legyen olyan minden ember, mintha

Zrínyi Miklós unokája volna,

Harczoljon ugy minden ember, mintha

Egyedűl rá támaszkodnék honja!

Oh de akkor, akkor nem veszünk el,

Akkor élet és dicsőség vár ránk,

Akkor saját örök birtokunk lesz,

A mi után eddig csak sovárgánk.

Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!

Lépj a síkra gyorsan és egyszerre,

Mint a villám, oly váratlanúl és

Oly erővel törj ellenségedre.

Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,

Mindenütt van, a hová tekintesz,

S legnagyobb és legveszélyesebb az,

Ki mint testvér símul kebleinkhez.

Köztünk van a legnagyobb ellenség,

A czudar, az áruló testvérek!

S egy közűlök százakat ront el, mint

A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

A halálos itéletet rájok!

Százezerszer sujtson bár a hóhér,

Bár a házak ablakán foly is be

Az utczáról a kiáradó vér!

Könnyü bánni külső elleninkkel,

Ha kivesznek e belső bitangok…

Félre most, lant… futok a toronyba.

Megkondítom azt a vészharangot!

(Pest.)