Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)

Ha én hegy volnék! milyen isteni

A csillagok szomszédságábul

A nagy világra letekinteni.

Az a boldog hegy, ott uralkodik

Királyi széke dicső magasán,

Körűlövedzi hódolattal

Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.

A kelő nap, első sugáriból,

Tesz homlokára arany koronát,

S a lemenő palástul adja

Rá végsugárainak bíborát.

Ha én hegy volnék! Itt elbújva kell

Áttengenem homályos éltemet,

A szomszédig sem láthatok, s a

Szomszédból sem láthatnak engemet. –

Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)

Ha én völgy volnék! oh milyen rideg

Ez a magasság, e dicsőség

A melyet tőlem úgy irígylenek.

Engem talál az első napsugár

És az utósó is rajtam ragyog,

És még is mindig olyan puszta

És még is mindig oly hideg vagyok.

Pillangó, harmat, csalogány, virág…

Hiába hívom, egyik sem szeret,

S mi oda lenn enyelgő szellő,

Az ide fönn csatázó fergeteg.

Ha én völgy volnék! élnék ott alant

A nagy világtól mélyen rejtve el,

S cserélgetném a boldogságot

A szép tavasz kedves szülöttivel!

(Pest.)