Dobzse László ő felsége

Magyarok királya

Nem hiába hogy cseh volt, de

Hejh csehül is álla.

Parancsolni nem szeretett,

Nem is értett hozzá,

S hogyha értett vón is, szavát

Nem fogadt’ az ország.

Üres volt a feje néki,

Üresebb a zsebje,

Egy keserves polturáért

Könyökig vájt benne.

Ruháján a moly s az idő

Megrágta a prémet,

Mely szinű volt? nem lehetett

Tudni, csak ugy rémlett.

Parasztfolttal csapta pofon

Csizmáját a varga,

Rozsdás volt a sarkantyúja,

Ferde volt a sarka.

Kamrájában az egerek

Semmi kárt sem tettek,

Mert biz ott a legjobb szándék

Mellett sem tehettek.

Pinczéjében oly bőséggel

Állott a sok jó bor,

Hogy egy gyüszűnyi sem telt a

Legnagyobb hordóbol.

Ha éhezni méltóztatott

Király ő felsége,

Egyik másik alattvaló

Hítta meg ebédre.

De nem bánta ám meg, a ki

Meghivá ebédre,

Ő felsége kegyelmesen

Gróffá tette érte.

Szegény király, szegény király…

De vigasztalódjál,

Még szegényebb királyok is

Lesznek, mint te voltál. –

Dobzse László ő felsége

Magyarok királya

Nem hiába hogy cseh volt, de

Hejh csehűl is álla!

(Pest.)