Fene gyerek volt az a Kun László,

Magyarország egykori királya!

Kun Lászlónak azért híták őt, mert

A kunokkal volt czimboraságba’.

Az igaz, hogy torkára forrt az a

Kun barátság, benntörött bicskája…

De ez már a vége; kezdjük elől,

Ne hágjunk rá a szép rend nyakára.

A mit mondtam, ujra csak azt mondom:

Fene gyerek volt biz ő kegyelme;

Az ördög se tudja, hogy mi volt több,

Emberség-e vagy kutyaság benne?

A koronát még kölyök korában

Nyomintották a fejére néki,

S már csatázott siheder korában,

És vala nagy az ő vitézségi.

Ottokárral, híres cseh királylyal,

Keveredett kemény háborúba,

És pediglen Ottokár alól e

Háborúban a gyékényt kihúzta.

A cseheknek nagy királya ott a

Csatatéren a fűbe harapott,

Lászlót pedig nem tekinték máskép,

Hanem csak úgy, mint egy új csillagot.

Haza ment ám, hanem otthonn bezeg

Fenekestül fölfordult az ország,

Olyan volt, mint a Csáki szalmája,

És e bajt a nagy urak okozták.

Természetes, hogy mikor a macska

Nincs otthonn, az egerek tánczolnak…

A nagyurak kapták magokat hát,

Egymással mind rútul hajba kaptak.

László király, szerelmetes öcsénk,

Már most aztán fogj erősen hozzá…

Dehogy fogott, dehogy fogott! kisebb

Gondja is nagyobb volt, mint az ország.

Neki lódul, becsap a kunokhoz,

S haza gondját eltemeti szépen

Kun legények telt kupái mellett,

Kun menyecskék dagadó ölében.

És a midőn hites felesége

Szót emelne e miatt előtte,

Egy szikrát sem teketóriázott,

Azon módon elkergette őtet.

S melege lett pap uraiméknak

Kegyetlenül szorult a kapczájok,

László király a pogány kunokat

Fosztogatni uszitotta rájok.

Meghallja ezt a szentséges pápa,

S haragjában adtateremtettéz,

És meghagyja egyik püspökének:

»Rendcsinálni magyarokhoz elmégysz!«

És el is jött azonnal a püspök,

S oda vitte jó móddal a dolgot,

Ugy szivére beszélt a királynak,

Hogy elméje javuláson forgott.

Meg is javult, istenes szándékból

Megtéríté papok veszteségét,

A kunoknak sátorát elhagyta,

S visszavette elvert feleségét.

De egyszerre más jutott eszébe…

Gyűléseztek a papok Budában…

Megunta a locsogást fecsegést,

S szétzavarta őket hamarjában.

Fenyegeti a pápa követe,

A püspök, hogy majd átkot vet rája…

Bánja is ő! galléron csípeti,

A szent embert és tömlöczbe zárja.

És a régi tivornyázó élet

Alvó zaját ujra fölkeltette,

Fölkereste a kún czimborákat,

S ott virított rózsaszínű kedve.

-398-

Megcsóválta fejét a nemzet, és

Szólt: »A mi sok, az csak sok, hiába!

Ha ez így tart, belénk üt a mennykő.«

S László komát betették fogságba.

Nem sokáig üldögélt a hűsön,

Kinyitották tömlöczét és szóltak:

»Lángban, vérben áll a haza, király,

Jer és győzd le a kún lázadókat!«

»Rajta tehát!« fölkiálta László,

»El, utánam élet és halálra!

Rég vagy, kardom, a homályban… mostan

Vess homályt a nap koronájára!«

És vezette hadát a kunokra,

S ránczba szedte őket nagy csunyául,

Kit levert a harczmezőn közűlök,

Kit pedig kiűzött a hazábul.

S megragadta a kormányt erősen,

Megmutatta, hogy ő milyen férfi,

Hogy ő nem csak a korhelykedést, de

A nemzetnek ügyeit is érti.

A gonoszok meghunyászkodának

S a királyra reszketéssel néztek,

A jók szivét pedig seregestül

Szállták meg a mosolygó remények.

De alig hogy elmosolyodott a

Nemzet, ujra lebigyedt a szája,

Mert azt vette észre, hogy istentől

Ujra elrugaszkodott királya.

El bizony, de mennyire! naponként

Veszettebbül sűlyedt a piszokba…

De még egyszer fölemelte fejét,

Fölgyúlt szíve, és égett lobogva.

A berontott kúnok és tatárok

Meggörnyedtek karja erejétül,

Még egy cserfa-koszorút hozott az

Ifju király a harcz mezejérül,

Akkor aztán jó éjszakát, erkölcs!

Bele mászott nyakig a mocsárba,

És valódi szent volt ekkoráig

Ahhoz képest, a hogy mostan járta.

Egy tivornya a másikat érte,

Sátor alatt élt, mint a czigányok,

Véle régi korhely czimborái

S véle a kún és tatár leányok.

Hanem egyszer ilyen szókat hallott:

»Laczi pajtás, meghalálozik kend!«

S három ember úgy oldalba szúrta

Ő felségét, hogy még meg se nyekkent.

(Pest.)