Végre megtörtént a

Rég várt viszontlátás!

Nincs köszönet benne,

Nincsen istenáldás.

Láttam jó atyámat… vagy csak koporsóját,

Annak sem látszott ki csak az egyik széle,

Ezt is akkor láttam kinn a temetőben,

Mikor jó anyámat tettük le melléje.

Sem atyám, sem anyám

Nincs többé, nem is lesz,

Kiket szoríthatnék

Dobogó keblemhez,

A kiknek csókolnám még lábok nyomát is,

Mert engemet szivök vérén neveltek fel,

Mert körülöveztek, mint a földet a nap

Lángoló sugári, szent szeretetökkel!

Oh atyám, oh anyám,

Miért távozátok?

Tudom, hogy áldás a

Sír nyugalma rátok,

De mi nektek áldás, az átok én nékem,

Melytül szegény szivem csakhogy nem reped meg!

Ha így bántok velem, ti, kik szerettetek,

Mit várjak azoktul, a kik nem szeretnek?

Itt hagytak, elmentek,

Nem is jőnek vissza!

Omló könnyeimet

Sírjok halma iszsza.

Folyjatok, könnyeim, folyj, te forró patak,

Szivárogj le hideg orczáikra halkan,

Hadd tudják meg rólad: árva gyermeköknek

Elhagyott lelkén mily égő fájdalom van!

De nem, de nem, inkább

Eltávozom innen,

Hogysem könnyem árja

Hozzájok lemenjen;

Mentsen isten tőle… édes jó szülőim

Hogyha megéreznék fiuknak keservét,

Szerető szivök a sírban sem pihenne,

Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét.

Isten veletek hát…

Csak egyszer még, egyszer

Ölelkezem össze

Sírkeresztetekkel…

Olyan a két ága, mint két ölelő kar,

Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját…

Tán fölemelkedtek halotti ágyokból,

Fiokat még egyszer ölelni akarják!

(Pest.)