Szólott Hunyadvár bámuló gyönyörrel:
»Kit látok? oh kit látok? Hunyadit!
Megjöttél hát, oh hősök hőse, végre,
Kit vártalak négy hosszu századig.
Én hittem azt, hogy vissza fogsz te jőni,
Ez a hitem volt, mi erőt adott,
Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam
A négy száz éves gyászt és bánatot.
És megjövél… légy hévvel üdvezelve,
Hosszan várt vendég, óh hős, oh apám!
Csak az fáj most, hogy nem tud sirni a kő…
Örömkönyűimet hogy ontanám!«
Felelt a vendég: »Sajnállak, szegény vár,
Hogy örömedet el kell rontani…
Csalatkozol; nem az jött, a kit vártál,
Az én nevem Bem, és nem Hunyadi.«
Szólt vissza a vár: »Én azzal törődjem,
Mi volt akkor s mi mostan a neved?
A név mulandó, változékony; a mi
Örök, azt nézem én, a szellemet.
Nem a nevedről, hanem szellemedrül
S annak müvéről ismerek reád:
Az vagy, ki voltál, négy száz év előtt s most
Te mentetted meg a magyar hazát!«
(Vajda-Hunyad.)