Szólott Hunyadvár bámuló gyönyörrel:

»Kit látok? oh kit látok? Hunyadit!

Megjöttél hát, oh hősök hőse, végre,

Kit vártalak négy hosszu századig.

Én hittem azt, hogy vissza fogsz te jőni,

Ez a hitem volt, mi erőt adott,

Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam

A négy száz éves gyászt és bánatot.

És megjövél… légy hévvel üdvezelve,

Hosszan várt vendég, óh hős, oh apám!

Csak az fáj most, hogy nem tud sirni a kő…

Örömkönyűimet hogy ontanám!«

Felelt a vendég: »Sajnállak, szegény vár,

Hogy örömedet el kell rontani…

Csalatkozol; nem az jött, a kit vártál,

Az én nevem Bem, és nem Hunyadi.«

Szólt vissza a vár: »Én azzal törődjem,

Mi volt akkor s mi mostan a neved?

A név mulandó, változékony; a mi

Örök, azt nézem én, a szellemet.

Nem a nevedről, hanem szellemedrül

S annak müvéről ismerek reád:

Az vagy, ki voltál, négy száz év előtt s most

Te mentetted meg a magyar hazát!«

(Vajda-Hunyad.)