Kar. Itt az idő már, itt,

Hogy betakarva lepelbe fejünk,

Lopózva elosonjunk,

Vagy kezeinkbe ragadjuk a gyors evezőt,

S tengeri szél hajtsa hajónkat.

Oly szörnyű vészszel fenyeget a két Atrida haragja!

Kövek zápora sujt engemet is halálra,

Együtt ő vele, kit lebilincsel a rettenetes láz.

Tekmessa. Többé nem. Lepihent dühe már,

Mint villámtalan déli vihar.

De öntudatos szive új kínokat érez.

Mert látni a bajt, melyet egyedül

Saját keze tett, semmi egyéb:

Iszonyú bánatot ébreszt.

Kar. Hisz az szerencse, ha lecsillapult dühe;

Az elmult baj könnyebben elviselhető.

Tekmessa. Ha rajtad állna, inkább mit választanál:

Magad jóléte mellett kedvesid baját,

Vagy mindkettőnél egyenlő fájdalmakat?

Kar. A kettős bánat, oh asszony, mindig nagyobb.

Tekmessa. Igy hát betegség nélkül rosszabbul vagyunk.

Kar. Mit értesz ezzel? Nem fogom fel szavadat.

Tekmessa. Ajas, míg fogva tartá őrjöngő dühe,

Boldog volt a bajok közt, melyek ellepék,

Csak mi szenvedtünk, a kik józanok valánk;

De most, hogy meggyógyulván, elhagyá a kór,

Az ő lelkét is sujtja szörnyű bánata,

S mi nem kevésbbé szenvedünk, mint azelőtt.

Nem lett-e hát egy bajból kettős gyötrelem?

Kar. Elismerem, és rettegek, hogy isteni

Kéz sujtja őt; mert máskép, elmulván a kór,

Miért ne volna boldogabb, mint azelőtt?

Tekmessa. Valóban úgy van, a mint mondod, tudd meg azt.

Kar. Mint lepte meg kezdettől fogva ez a baj?

Mondd el nekünk, kik bánatodban osztozunk.

Tekmessa. Tudj meg hát mindent, mert részvéttel kérdezed.

A késő éjszakában, hogy az esteli

Tűz mindenütt elhamvadott már, felkapá

Kétélű kardját, s útra készült czéltalan.

Én intem őt, s így szólok: Ajas, mit akarsz?

Miért rohansz csatára ily hivatlanul,

Nem hallva sem a hirnök, sem a kürt szavát?

Álomba van merülve az egész sereg.

De ő a százszor hallott szóval válaszolt:

Oh asszony! asszony ékessége hallgatás.

Elnémultam hát, s ő kirohant egyedül.

Mi minden történt ott kinn, el nem mondhatom;

De megjövén, nagy szarvas zsákmányt hajta be,

Sok összefűzött barmot s nyájőrző ebet.

Ezt lefejezte, megfojtá a másikat,

Azt felkonczolta, oszlophoz kötvén üté

A többit, mintha ember volna mind e nyáj.

Majd kirohant az ajtón s nagy hangon beszélt

Egy árnyhoz, a két Atridáról, majd megint

Odysseusról, hangos kaczagás között,

Hogy mily szégyennel sujtá őket bosszuja.

Aztán ismét sátrába rontott hirtelen,

S lassanként végre visszatért eszmélete;

S mindenfelől szemlélve a borzalmakat,

Fejére ütve felkiáltott, és a holt

Bárányok véres romjai közé rogyott,

Dühös körmökkel tépdesvén önnön haját.

Hosszú időig ült a földön szótlanul;

Majd rettentő szavakkal fordult ellenem,

Ha el nem mondom végtől végig nyomorát;

Kérdezve, hogy van és mi lett belőle most?

S én, kedvesim, féltemben elmondtam neki

Mindazt, mi történt, s úgy a mint magam tudám.

Kínos nyögésben tört ki erre hirtelen,

Minőt nem hallék tőle azelőtt soha;

Mert mindig mondá, ily nyöszörgés egyedül

A gyáva, gyenge lelkű emberhez való,

Soh’ sem hallottam tőle hangos jajgatást,

Nyögése, mint bikáé, mély és tompa volt.

De most lerogyva szörnyű végzete alatt,

Ott ül e férfi étlen, itlan, csendesen,

A kardja ölte véres állatok között;

S nyilvánvaló, hogy rosszat forral szelleme;

Beszéde, jajgatása tisztán hirdeti.

Oh kedvesim – mert ez volt jöttöm czélja most –

Jertek segítségére, módotok szerint;

Oly embert, mint ő, meggyőz a baráti szó.

Kar. Teleutas leánya, szörnyű dolgokat beszélsz

A férfiúról, kit őrültté tett baja.

Ajas (a sátorban). Oh jaj nekem!

Tekmessa. S a baj, mint látszik, egyre nő. Halljátok-e

Ajas szavát a sátorban, miként kiált?

Ajas. Oh jaj nekem!

Kar. Bizonynyal vagy beteg még, vagy a régi kór

Emléke tölti most el bánattal szivét.

Ajas. Jaj fiam, fiam!

Tekmessa. Oh én szegény! Eurysakes, téged kiált.

Mi szándoka? Hol vagy fiam? Oh én szegény!

Ajas. Jer Teukros! Hol van Teukros? Hát szünetlenül

Zsákmány után fog járni? S én itt elveszek!

Kar. Ugy látszik, észre tért már. Nyisd fel ajtaját;

Tán szégyenében elhallgat, ha ránk tekint.

Tekmessa. Im felnyitom; most hát szemeddel láthatod,

Mit tett e férfi, mily sors érte őt magát.

(Kinyitja a sátor ajtaját. Belül látszik Ajas, földön ülve a legyilkolt állatok között.)