(Tengerpart; a középen Ajas sátra, távolabb más sátrak Athena fellegbe burkolva áll Ajas sátra fölött. Odysseus a táborból jő.)

Athena. Szünetlen látlak téged, Laërtes fia,

Töprengve, mint vess tőrt az ellenség elé;

S most itt a parton látlak, Ajas sátrai

Körül, a tábor legutolsó őrhelyén,1)

Régóta mérve friss járású nyomait,

Vadász gyanánt, hogy megtudd, sátrában van-e,

Vagy nincs ott? És valóban, mint a spártai

Kopót szaglása, lépted jó nyomon vezet.2)

Mert ott benn van a férfiú, és homlokán

Verejték gyöngyöz, vértől párolog keze.

Nem szükséges hát leskelődnöd ajtaján,

Mondd el csupán e szorgos kémkedés okát,

S a mit tudnod kell, tőlem megtanulhatod.

Odysseus. Athena hangja, oh te ki az istenek

Között nekem legkedvesebb vagy – bár szemem

Nem lát – reád ismertem és lelkembe hatsz,

Mint érczajkú tyrrhéni kürt erős szava.3)

Most is jól láttad, hogy az ellenség nyomát

Kerülgetem, Ajast, kit a nagy pajzs fedez;4)

Mert őt lesem már régtől fogva, senki mást.

Megfoghatatlan dolgot művelt ellenünk

Ma éjszaka, ha ő volt, a ki ezt tevé;

Mert biztosat nem tudva, csak találgatunk;

S én ezt a munkát készakarva vettem át.

Épen most vettük észre, hogy a nyájakat

Elpusztították egytől egyig s leölék

Emberkezek, s a nyájőrzőket is velök;

S mindenki csak Ajasra rója ezt a bűnt.

Egy kém is látta őt a síkon egyedül

Rohanni véráztatta karddal, s ezt nekem

Elmondta; én azonnal követem nyomát,

Egyik jel rá vall, majd másikra akadok,

Mely megzavar; hová forduljak, nem tudom.

Jókor jövél hát; mert mint eddig szüntelen,

Most is kezed vezérel minden léptemen.

Athena. Tudom, Odysseus; és régóta őrködöm,

Segélyre készen, vizsgálódó útadon.

Odysseus. Igy, kedves úrnőm, nem hiában fáradok?

Athena. Nem, mert e férfiúnak műve volt a bűn.

Odysseus. S mi vitte e megfoghatatlan tettre őt.

Athena. Harag gyötré Achilles fegyvere miatt.

Odysseus. De mért sujtá a nyájat boszuló heve?

Athena. Azt hitte, véretekbe mártja kezeit.

Odysseus. Hát argos serge ellen hajtá szándoka?

Athena. S be is töltötte volna, ha nem őrködöm.

Odysseus. Minő merénylet által, mily bősz terv szerint?

Athena. Csellel rohant reátok éjjel egymaga.

Odysseus. S vajon közel fért hozzánk, czéljáig jutott?

Athena. A két vezéri sátor ajtajáig ért.5)

Odysseus. S mi tartá vissza vérre szomjazó kezét?

Athena. Én voltam az, ki megcsalám bősz vágyait,

S hiú képekkel kápráztatva el szemét,

A nyáj ellen fordítám, melyet a mezőn

Őriztek, a zsákmányolt barmokkal vegyest;

Rájok rohant, s a szarvas állatok között

Nagy vérontást tett mindenütt, majd azt hivén,

Hogy a két Atridára sujt gyilkos keze,

Majd ismét, hogy más hadvezérnek oszt halált.

S míg fel s alá szágulda, őrjöngő dühét

Én egyre szítva, mind messzebbre hajszolám.

Midőn e nagy munkától végre megpihent,

Kötélre fűzve a még élő barmokat

S a többi nyájat, sátorába hurczolá,

Hadi foglyok s nem szarvas állatok gyanánt;

S bilincseikben otthon most vérig veri.

Tanúja lészsz ez őrjöngésének magad,

Hogy a mit láttál, elmondd Argos népinek.

Maradj itt bátran, és ne félj, hogy bajt hozand

Reád e férfi; mert szemének súgarát

Elfordítom, hogy meg ne lássa arczodat.

(A sátor felé kiált.)

Téged hiv hangom, a ki foglyaid kezét

Bilincsre verted, téged hivlak, jöjj elő;

Ajas, halld hangom, lépj ki sátorod elé!

Odysseus. Mit tészsz Athena? Semmikép se hivd ki őt.

Athena. Hallgass, légy nyugton; félelem csak nem fog el?

Odysseus. Az istenekre, hagyd el; jobb ha benn marad.

Athena. Mitől remegsz? Nem volt előbb is férfiú?

Odysseus. Bizonynyal ellenségem volt, s az is maradt.

Athena. Ellenségen nevetni nem legédesebb?

Odysseus. Elég nekem, ha el nem hagyja sátorát.

Athena. Őrjöngő embert szinről szinre látni félsz?

Odysseus. Ha észnél volna, nem kerülném félve őt.

Athena. De most épen nem fogja látni szinedet.

Odysseus. Hogyan, ha nyitva tartja s rám veti szemét?

Athena. Homályt borítok én a látó szemre is.

Odysseus. Igaz, istennél minden megtörténhetik.

Athena. Hallgass tehát s maradj megállva helyeden.

Odysseus. Itt maradok, de inkább lennék messzire.

Athena. Oh Ajas, halld, másodszor hívlak tégedet!

Mért tartod ily kevésre frigytársad szavát?

(Ajas kilép a sátorból.)

Ajas. Oh üdvözlégy, Athena, Zeus szent gyermeke,

Ki oly hiven mellettem álltál! Most arany

Zsákmánynyal ékesítlek győzedelmemért.

Athena. Helyes beszéded. Ámde mondd el most nekem,

Megáztatád Argos vérében kardodat?

Ajas. Dicsekszem ezzel és nem mondok rá nemet.

Athena. S az Atridák is érzék fegyveres kezed?

Ajas. Ajasra többé nem hoznak gyalázatot.

Athena. Meghaltak hát, ha jól értettem szavadat?

Ajas. Meghalva hadd ragadják most el fegyverem.

Athena. Jól van. De hát hová lett Laërtes fia?

Mit tettél ezzel? Elkerülte tán karod?

Ajas. Az álnok csalfa róka az, kiről beszélsz?

Athena. Igen; Odysseust értem, ellenségedet.

Ajas. Ott benn ül, úrnőm; sátramban, legédesebb

Zsákmány gyanánt; nem fog meghalni egyhamar.

Athena. Mit tészsz előbb, mit kivánsz rajta nyerni még?

Ajas. Előbb a sátor oszlopához kötözöm –6)

Athena. Mily büntetéssel sujtod a boldogtalant?

Ajas. Vérig verem majd hátát, úgy haljon meg ott.

Athena. Ne kínozd ily nagy gyötrelemmel a szegényt.

Ajas. Legyen, Athena, minden más kedved szerint;

De őt ekként és nem más módon büntetem.

Athena. No hát, ha már e tettben örömed telik,

Fogj hozzá, hajtsd egészen végre szándokod.

Ajas. Megyek munkámra; s tőled azt kérem csupán,

Légy mindig oly hű frigytársam, mint most valál.

(El a sátorba.)

Athena. Im lásd, Odysseus, mily erős az ég keze;

Hol leltél embert, a ki ennél valaha

Tanácsban bölcsebb, józan tettben jobb vala?

Odysseus. Valóban nem találtam; ámde szánom őt,

Boldogtalant, bár ellenség gyanánt gyűlöl,

Hogy ily rossz végzet tartja fogva életét.

Mert benne ép úgy látom ennen sorsomat.

Bizony, kik itt e földön élünk, nem vagyunk

Hiú árnyéknál, délibábnál egyebek.

Athena. Okulj tehát e példán, és az istenek

Ellen ne ejtsen ajkad gőgös szót soha,

Ne fújjon föl kevélység, ha erős karod

Vagy gazdag kincsed más embernél többre tesz.

Mert egy nap porba sujtja vagy fölemeli

Az ember dolgát; ám az istenek előtt

Csak a jó kedves, gyűlölt minden, a mi rossz.

(Mindketten el. A kar fellép.)

Kar. Telamon fia, tengerövezte

Salamis földének fejedelmi ura,

Szivem örül, ha szerencse mosolyg rád;

De ha Zeus boszúja sujtja fejed,

S Danaok haragos szava vészszel ijeszt,

Remegés fog el és megriadok,

Mint félénk szemü röpke galamb.

Ime most a letűnt éjjel után

Feldúlja szívem nyugodalmát

A szégyenítő hír,

Hogy átszáguldtad a ménlegelőt,

S leölé a nyájak barmait és

A hadi zsákmány maradékát

Villámló kardod aczélja.

Igy költi Odysseus rossz híredet,

Igy sugja tele mindenki fülét,

S hisznek a szónak;

Örömest hiszik rólad a rosszat,

S a ki hallja, jobban örül, mint a ki mondja,

Gúnyolva gyötrelmeidet.

Mert a ki nagy lelkekre lövi

Nyilát, soha sem téveszti a czélt el;

– Rólam ilyesmit senki se’ hinne. –

A nagyok nyomain csúszkál az irigység.

Pedig nagy emberek nélkül a kicsinyek

Gyengén védik meg a várat;

Mert a csekélynek a nagy ad erőt,

És a nagyot a csekély emeli.

Ám a botort lehetetlen

E bölcseségre tanítni.

Im ellened ily nép szava kél,

S nekünk nincs harczra erőnk

Tőled elszakítva, király!

Ha szemed sugarát messze kerülték,

Zajt ütnek, mint csevegő madarak,

Távol a nagy keselyűtől;

De hirtelen jelenj meg előttük,

S némán elbújnak azonnal.