Élj dúsan, diadallal,

Légy oly urrá ellened fölött, a mily

Rabja valál eddig;

Mert bár a balsors nehéz karja súlyosult rád,

Hiven megőrizéd a legnagyobb parancsot, és szived

Kegyes maradt s hű a nagy Zeushoz.

(Orestes jő Pyladessel és kiséretével. Egyik kisérő hamvvedert hoz.)

Orestes. Jól mondták-e nekünk az útat, asszonyok,

És jó helyen járunk-e itt czélunk felé?

Kar. Mit kívánsz tudni? Mily szándék hozott ide?

Orestes. Régóta keresem Aegisthos lakhelyét.

Kar. Ugy jó uton jársz, nem csalt meg a kalauz.

Orestes. S ki fogja ott a házban megjelenteni,

Hogy, kikre vágyva vártak, együtt megjövénk?

Kar (Elektrára mutatva). Ez, ha közel rokonnak kell jelenteni.

Orestes. Menj hát, oh asszony, és jelentsd, hogy a királyt

Kivánják látni Phokisból jött férfiak.

Elektra. Oh jaj nekem! Ti hozzátok talán nekünk

A nem rég hallott gyász hir biztos zálogát?

Orestes. Nem ismerem, mi hír ez; engem az öreg

Strophios küld, Orestesről hirt mondani.

Elektra. Minő hirt, idegen? Oly félelem fog el.

Orestes. A holt Orestes összegyüjtött hamvait

Hozzuk kicsiny edényben, a mint láthatod.

Elektra. Oh jaj nekem szegénynek! Ez, valóban ez;

Szememmel látom rettentő balsorsomat.

Orestes. Ha tán Orestes gyász halálát siratod,

Im ez edény takarja földi hamvait.

Elektra. Az istenekre, engedd meg hát, idegen,

Kezembe fognom ez edényt, ha őt fedi,

Hogy megsirassam, meggyászoljam enmagam’

S egész fajom’ e gyászos hamv-veder fölött.

Orestes (a kisérőkhöz). Adjátok át, akárki légyen ő. Hiszen

Nem ellenséges indulattal kéri ezt;

Hanem mint jó barátnő, vagy mint vérrokon.

Elektra (kezében tartva a hamvvedert). Oh szeretett Orestesem emléke te,

Az egyetlen, mi tőle maradál, mi más

Reménynyel váltunk el, s igy látlak újra most!

Ah! semmivé lett hamvad’ tartja most kezem,

S ragyogva távozál hazulról, gyermekem!

Inkább vesztettem volna én el éltemet,

Mint téged elorozva s a halál elől

Megmentve, idegen országba küldjelek;

Holtan feküdtél volna úgy azon napon,

Atyádnak sirját nyerve osztályrészedül.

Most számüzötten, idegen föld térein,

És tőlem távol kelle élted vesztened;

Nem moshatám meg szerető kezekkel, én

Szegény, holttested’, pusztító lángok közül

Nem gyüjtém össze hamvadat, jogom szerint.

Nem, idegen kéz szolgált, oh boldogtalan,

S kis hamvad kis edényben jő hozzám csupán.

Ah fájdalom! hiában volt az ápolás,

A melylyel hajdan, édes fáradság között,

Gondod’ viseltem; mert saját anyád soha

Nem szeretett úgy, a mint én szerettelek;

Nem volt a házban más dajkád, csak én magam;

S te mindig hozzám, testvéredhez, fordulál.

Most mindez elenyészett egyetlen napon,

Halálod által; mint a pusztitó vihar,

Mindent magaddal ragadál. Meghalt atyánk,

Meghaltam én, s te porrá, semmivé levél.

Kaczagnak ellenségeink, gonosz anyánk

Ujong nagy örömében; mert miként nekem

Titokban gyakran izenéd, boszús karod

Fejére sujtott volna. Ámde most a te

Balsorsod s az enyém mindezt elragadá,

Mely kedves alakod helyett e hamvakat

Vezérli hozzám és erőtlen árnyadat.

Oh jaj, jaj!

Oly nyomorult test! Jaj, jaj!

Oh rettenetes, ah, ah, jaj!

Ily sorsra jutva, kedvesem, mint megölél,

Oh drága testvér, mint megöltél engemet!

Végy hát magad mellé sirodba engem is,

Megsemmisültet semmiségbe, hogy veled

Lehessek ott lenn. Mert mig ide fenn valál,

Mindenben osztoztam veled; most halva is

Sirodnak közelében vágyom lenni én.

Mert a halottak, látom, kínt nem érzenek.

Kar. Elektra, gondold meg, halandó volt atyád

Az volt Orestes is; ne sirj tulságosan,

E sors jut mindnyájunknak osztályrészeül.

Orestes. Ah, ah! mit mondjak? Hol találok szavakat

E zavaromban? Többé nem hallgathatok.

Elektra. Mily fájdalom gyötör? Mily okból mondod ezt?

Orestes. Dicső Elektra színét látják szemeim?

Elektra. Önnön magát, de gyász és siralom között.

Orestes. Oh jaj nekem, mily szörnyü, rettentő nyomor!

Elektra. Csak nem miattam keseregsz, oh idegen?

Orestes. Oh gonoszul, gazul elferditett alak!

Elektra. Nekem szól és nem másnak jajszód, idegen!

Orestes. Ah igy kell élned, elhagyottan, férjtelen!

Elektra. Oh idegen, mért nézesz igy jajgatva rám?

Orestes. Oh hogy nem ismerém minden gyötrelmemet!

Elektra. S miben ismerteté meg azt veled szavam?

Orestes. Gyötrelmeid láttára ismerém meg azt.

Elektra. Kis részét láttad annak, a mit szenvedek.

Orestes. Mi mást láthatnék, a mi ennél iszonyúbb?

Elektra. A gyilkosokkal egy födél alatt lakom.

Orestes. Mily gyilkosokkal? Mily baj az, miről beszélsz?

Elektra. Atyám meggyilkolóival. Rabjok vagyok.

Orestes. Ki az, ki ily rabszolgaságra kényszerit?

Elektra. Anyának mondják, ámde nem tesz anyaként.

Orestes. Hogyan? Ver tán, vagy táplálékod’ vonja meg?

Elektra. Ver is, koplaltat is, minden roszszal tetéz.

Orestes. Nincs, a ki védjen, a ki meggátolja őt?

Elektra. Oh nincs; csak egy volt, s annak hamvait hozod.

Orestes. Boldogtalan, mily régen szánlak tégedet!

Elektra. E földön egyedül te szánod sorsomat.

Orestes. Nekem van egyedül hasonló bánatom.

Elektra. Csak nem vagy tán a mi családunkkal rokon?

Orestes. Megmondom, ha e nők nem ellenségeink.

Elektra. Megbizhatsz bennök, ismerem jó lelköket.

Orestes. Add hát e vedret, mindent megtudsz azután.

Elektra. Ne vedd el ezt, az istenekre, idegen!

Orestes. Fogadd szavam’, nem fogsz tévedni úgy soha.

Elektra. Fejedre kérlek, el ne vedd e kincsemet.

Orestes. Add át, ha mondom.

Elektra. Oh jaj, én boldogtalan!

Hamvadtól is megfosztanak, Orestesem!

Orestes. Hagyd e baljóslatú szót; ok nélkül zokogsz.

Elektra. Ok nélkül sírok meghalt testvérem fölött?

Orestes. Nem illik hozzád, róla ily szót mondani.

Elektra. Ugy megvet hát engem méltatlant a halott?

Orestes. Nem vet meg senki; ám nem téged illet ez.

(A hamvvederre mutat.)

Elektra. Hiszen Orestes hamvát tartják kezeim.

Orestes. Csak annak mondják, ámde nem Orestesé.

Elektra. Mily sirban nyugszik hát ő, a boldogtalan?

Orestes. Sehol; élők számára nem kell sirhalom.

Elektra. Mit mondasz, ifjú?

Orestes. Semmit, a mi nem igaz.

Elektra. Él hát Orestes?

Orestes. Él, ha én holt nem vagyok.

Elektra. Te vagy magad hát?

Orestes. Im tekintsd meg újjamon

Atyám gyürűjét, s lásd, valót beszélek-e?

Elektra. Oh drága szép nap!

Orestes. Szépnek mondom magam is.

Elektra. Édes hang! itt vagy?

Orestes. Nem kell mástól hallanod.

Elektra. Karomban vagy már?

Orestes. Bár maradnék mindig ott.

Elektra. Lássátok, oh polgárnők, kedves asszonyok,

Orestest, a ki meghalt cselből, és e csel

Volt épen az, mely megmenté most életét.

Kar. Jól látjuk őt, oh gyermek és örömkönyű

Csillog szemünkben e nagy boldogság felett.