(Hajnal. Orestes jő a nevelővel és Pyladessel.)

Nevelő. Oh Tróját vívó Agamemnon gyermeke,

Most valahára szinről-szinre láthatod

A tájat, melyért mindig vágyódott szived.

Im itt, miért epedtél, ősi Argosod,1)

A fulánkszurta Inachos-lány2) ligete;

Amott, Orestes, lásd a farkaspusztitó

Isten3) piaczát; Hera4) híres temploma

Balkézre van; s e helytt, hová megérkezénk,

A kincsben dús Mykenet szemmel láthatod,

A Pelopidák5) vérontásban dús lakát,

Hol meggyilkolt atyádnak gyász halálakor

Testvérnénéd kezéből téged egykoron

Átvévén megmentélek s fölneveltelek,

Hogy felnövén, atyád halálát megboszuld.

Most hát Orestes, és te, kedves Pylades,

Vegyétek gyorsan fontolóra, mit tegyünk;

Mert a kelő nap tündöklő sugára már

Felkölti a madarak reggeli dalát,

S szétfoszlott a sötét éj csillagfátyola;

Mig hát elő nem jő a házból valaki,

Egyezzetek meg szóval; mert addig jutánk,

Hol nincs idő habozni, hol már tenni kell.

Orestes. Oh te, szolgák legjobbja, mint megismerem

Hozzánk való hűséged fényes jeleit!

Mint a nemes mén, bárha aggkor nyomja is,

Nem veszti bátorságát a veszély között,

Hanem fülét hegyezve vár rá: úgy te is

Biztatsz bennünket, és az elsők közt haladsz.

Elmondom hát, mit tartok jónak; te pedig

Figyelj szavamra éber füllel és mutass

Jobb útat, hogyha egyben-másban tévedek.

Midőn a Pythiának6) kértem jóslatát,

Hogy megtanitson arra, mint vegyek boszút

Atyám halálaért a gyilkosok felett:

E választ adta Phoebos, halljad iziben:

Hogy hadsereg és fegyver nélkül, titkosan,

Csel által hajtsam végre méltó bosszumat.

Hallván tehát a jóslat ilyen szózatát,

Indulj a házba, s jó szerét ha ejtheted,

Azonnal lépj be, tudd meg, mi történik ott,

Hogy látva mindent, biztos hirt hozhass nekünk.

Ily aggon és oly hosszú évek mulva nem

Ismernek rád, s gyanútól védnek ékeid.7)

Mondd el, hogy idegen vagy, Phokisból8) jövél,

Phanoteus9) nevében; mert e férfiút

Tartják legtöbbre minden frigytársuk között.

Jelentsd aztán s erősitsd esküvel szavad,

Hogy megölé Orestest zordon végzete,

A pythiai harczjátékon10) lezuhant

Gyors szekeréről; igy intézd beszédedet

Mi meg előbb atyám sirját, parancs szerint,

Ajándokokkal11) ékesitjük és fejünk

Fürtjével; visszatérünk azután ide,

Kezünkben lesz az érczből öntött hamvveder,

Melyet bokorba rejték, mint te is tudod,

És áltató beszéddel kedves hirt hozunk

Számukra, hogy már lángok martaléka lett

Holttestem és a máglyán porrá hamvadott.

Mit árt nekem, ha szóval holtnak mondanak,

De tettleg élek és dicsőséget nyerek?

Nem tartok rosznak semmi szót, mely hasznot ad.

Láttam már gyakran, hogy holt híröket vivék

Bölcseknek is, s ha aztán visszatértenek,

Több tiszteletben álltak még, mint az előtt.

Bizton reménylem én is, hogy e hir után

Fénylő csillagként fognak látni ellenim.

Oh én hazám s hazámnak intenségei,

Fogadjatok be, áldjatok meg útamon,

S te is szülői házam; hisz az istenek

Küldének, hogy boszúmmal megtisztitsalak;

Ne üzzetek el innen szégyenletesen;

Hadd állitsam fel újra ősi házamat!

Ez volt mondandóm; most pedig készülj, öreg,

S legyen gondod rá, hogy jól végezd dolgodat.

Mi ketten távozunk; mert a jó alkalom

Az ember minden művének legfőbb ura.

Elektra (a palotában). Oh jaj nekem!

Nevelő. Ugy tetszik, mintha benn a házajtó mögött

Cselédnő jajgatását hallanám, fiam!

Orestes. Talán szegény Elektra volt? Nem gondolod,

Hogy itt maradjunk s meghalljuk keserveit?

Nevelő. Nem, nem. Ne fogjunk semmihez, mig Loxias12)

Parancsát meg nem tettük; most első legyen

Atyád sirján az áldozat; ez ád nekünk

Erőt nehéz munkánkra s fényes diadalt.

(Elmennek. Elektra jő a palotából.)

Elektra. Oh mennyei fény,

S te földölelő lég, mennyiszer

Hallád gyászdalomat,

Hallád, mint téptem, ütöttem

Véresre saját kebelem’,

Mikoron eloszolt a sötét éj.

Ah! jól tudja gyűlölt nyoszolyám

Álmatlan éjjeleim gyötrelmeit,

Miként siratom boldogtalan atyámat,

Kit a véres Ares idegen

Földön nem fogadott be lakába;

Hanem itthon vágta le drága fejét

Gyilkos bárddal anyám s a lator

Aegisthos, mint csert a favágó,

S rajtam kivül senki sem ejt

Könyet, atyám, hogy ily iszonyu és

Szégyenletes volt a halálod.

Nem fog soha szünni

Gyászos sóhajom és panaszom,

Mig látom a fényes csillagokat,

Látom a nap ragyogását;

Mint a fiát vesztett csalogány

Hallatom én bús zokogásom’,

A szülői ház ajtója előtt.

Oh Hades és Persephone tanyája!13)

Oh pokoli Hermes,14) s te felséges Ara!15)

És ti Erinysek,16) isteni szülöttek!

Kik látjátok a meggyilkolt tetemét,

Kik látjátok a rablott násznyoszolyát,

Jertek, adjatok segedelmet,

Boszuljátok meg atyám halálát,

S adjátok vissza fivérem; mert egyedül

Nem birom el immár

Gyötrelmeim iszonyu terhét. (A kar fellép.)