Oh te, az ősi Pelops

Merész versenyfutása!

Mennyi nyomorral sujtád

Ezt a hont.

Mert a mióta Myrtilos

Tenger ölében pihen,

Melybe az áruló

Kéz aranyos szekérről

Álnokul ledobta:

Nem hagyá

El azóta e házat

Örök iszonyú átok.24)

(Klytaemnestra kijő a palotából. Utána hölgyek, áldozati adományokkal.)

Klytaemnestra. Ugy látszik, ismét fékvesztetten kóborolsz;

Mert távol jár Aegisthos, ki meggátola,

Hogy a kapun kivül gyalázd tiéidet;

De most távollétében nem gondolsz velem

Semmit sem. Sokszor és sokaknak kürtöléd,

Hogy vakmerően s jogtalan uralkodom,

Gyalázattal tetézve téged s dolgaid.

Pedig én nem gyalázlak, csak megtorlom azt,

A mit te számtalanszor kezdesz ellenem.

Atyádat én ölém meg – mert mindig csak ezt

Hozod fel ellenemben – úgy van, megölém;

Tudom jól; nincs szándékom eltagadni ezt;

Diké25) vevé el éltét, nem csak én magam;

Őt kellett volna ész szerint segítened.

Mert ez atyád, kiért most egyre húll könyűd,

A hellenek közt egyedül merészelé

Feláldozni nővéredet, bár atyja volt

Csupán, s nem szülte, mint én, fájdalmak között.

Ugyan tanits meg hát, kinek javára, mért

Áldozta őt fel? Argos népeért talán?

Ám ennek nem volt lányom éltéhez joga,

De ha Menelaos kedvéért ölte meg

Leányomat, nem állhaték jogos boszút?

Nem volt-e ennek is két gyermeke, kiket

Inkább megölhetének, mint leányomat?

Hiszen szülőikért kelt útra a sereg.

Avagy tán Hades égőbb vágygyal éhezett

Az én szülötteimre, mint övéire?

Vagy jobban szereté e rossz atya az én

Szülötteimnél Menelaos sarjait?

Nem esztelen s gonosz lelkű az ily atya?

Én azt hiszem, bár kedved ellen mondom is.

De a halott, ha szólna, szint’ ezt mondaná.

A mit tevék, nem bántam én meg azt soha;

De ha te rossznak tartod véleményemet,

Keresd, mi jobb, s csak aztán szólj meg másokat.

Elektra. Nem mondhatod, hogy én kezdélek bántani,

S csak megtorlásul kelle most ezt hallanom.

De ha szabad beszélnem, elmondom neked

A holtról és testvéremről az igazat.

Klytaemnestra. Beszélj; ha mindig ekként kezdenéd a szót,

Nem ingerelne bosszuságra ellened.

Elektra. Beszélek hát. Atyámat, mondod, megöléd.

Van ennél szégyenítőbb vallomás, akár

Joggal téved, akár nem? S én mondom neked,

Nem a jogos boszú vezérle, ám e rosz

Ember beszélt rá, a kinek most nője vagy.

Kérdezd meg a vadászó Artemist: kinek

Bünéért zárt el Aulisban minden szelet?

Vagy nem, megmondom én: hisz őt nem kérdheted.

Atyám ez istennő berkében egykoron

Üzőbe vett (igy hallám ezt) egy tarka, szép

Agancsu szarvast, és elejtve a vadat,

Ajkán dicsekvő szó talált kisiklani.

Ezért haragra gyulva Leto gyermeke,

Lelánczolá Achaja sergét, míg atyám

Váltságul önnön lányát adta a vadért.

Ezért áldozták őt fel; máskép a sereg

Nem juthatott sem Ilionba, sem haza.

Ezért volt kénytelen hosszú küzdés után

Od’adni lányát, és nem Menelaosért,

De ha – szavad szerint beszélve – kedveért

Tevé is mindezt: volt ezért neked jogod

Boszúból őt megölni? Mily törvény szerint?

Vigyázz, ily törvényt hozva emberek közé,

Ne hozz magadra megbánását és szenvedést.

Mert ha megöljük egyikért a másikat,

Először is te halsz meg méltó jog szerint.

Lásd, mily hiú ürügyre épited szavad’.

Mert fejtsd meg azt, ha kedved tartja, mért fedi

A legborzasztóbb bűnök szennye fejedet,

Miért osztod meg a gonoszszal ágyadat,

Kivel atyámat egykoron meggyilkolád,

S kitől most gyermeket szülsz; és elkergeted

A tiszta násznak tiszta sarjadékait.

Miként dicsérhetném ezt? Vagy tán erre is

Azt mondod, hogy boszúból tetted lányodért?

Szégyen reád, ha mondod; mert nem szép soha,

Lányod miatt az ellenséggel kötni nászt.

De nincs hatalmam téged jóra inteni,

Téged, ki egyre azt kiáltod, hogy anyánk

Nevét gyalázzuk; bár irántunk, azt hiszem,

Inkább úrnőnek, mint anyának mondhatunk;

Hisz oly gyász éltet élek, annyi gyötrelem

Jut tőled és férjedtől osztályrészemül.

S Orestes is, alig kerülve el kezed,

Kinnal hurczolja messze földön életét;

Kiért oly sokszor vádolál, hogy ellened

Boszúra nevelem. Meg is tenném bizony,

Ha volna rá hatalmam, tudd meg ezt. Azért

Kiálts ki hát gonosznak az egész világ

Előtt, akár szájasnak, szemtelennek is!

Hiszen ha mind e roszban járatos vagyok,

Fajodnak szégyenére úgy nem válhatok.

Kar. Látom, haragra lobbant; ám nem látom azt,

Hogy számba vennék, jogosan haragszik-e.

Klytaemnestra. Ugyan mit szükség számba vennem ez iránt,

Ki vakmerőn gyalázza anyjának nevét,

S hozzá ily korban? Vajjon mégsem gondolod,

Hogy semmitől sem tartja vissza szégyene?

Elektra. Tudd meg, szégyen piritja arczomat, habár

Nem is teszed fel rólam; azt is jól tudom,

Hogy nem hozzám s koromhoz illők tetteim.

De a te ellenséges lelked s műveid

Erővel ily tettekre kényszerítenek.

Rosz tettekből tanuljuk a rosz tetteket.

Klytaemnestra. Arczátlan szörny! Valóban tettem és szavam

Tulságos sok beszédet engedett neked.

Elektra. Magad beszélsz, nem én; hiszen te műveled

A tettet, és minden tett megleli nevét.

Klytaemnestra. Hatalmas Artemisre! el nem kerülöd

A büntetést, mihelyt Aegisthos visszatér.

Elektra. No lásd, haragra lobbanál, holott szabad

Szót engedél; de meghallgatni nem tudod.

Klytaemnestra. De hát nyugodtan még áldozni sem lehet,

Mivel szabad pórázra hagytam nyelvedet?

Elektra. Csak rajta, áldozz, nem zavarlak. Ajkamat

Többé ne vádold, mert egy szót sem szólok én.

Klytaemnestra (egyik hölgyéhez). Nyujtsd hát te, ki mellettem állsz, az áldozat

Gyümölcseit ez istennek, hogy hallja meg

Imáimat jelen borzalmaim között. (Az oltár felé fordul.)

Hallgasd meg hát, oh Phoebos, védő istenem,

Elfojtott hangom’; mert nem híveim között

Beszélek hozzád, és minden szót nem lehet

Napfényre hoznom, míg ez itt mellettem áll,

Nehogy boszúja és nem pihenő szava

Az összes várost csalfa hirrel töltse be.

Hallgass meg hát úgy, a mint hozzád szólok én.

A kétértelmü álomképet, a melyet

Ma éjjel láttam, hogyha kedvezőt jelent,

Engedd rajtam beteljesülni, nagy király!

De hogyha rossz, úgy forditsd ellenimre azt,

S ne hadd, hogy bárki álnok csellel e jelen

Jólétemet képes legyen megdönteni;

Oh add, hogy éltem mindig felhőtlen legyen,

S békével kormányozzam Atreus lakát,

Szeretteim körében, kikkel most vagyok;

S boldog napokra keljek gyermekim között,

Kiket nem lázit ellenem rosz indulat.

Hallgasd meg ezt, oh nagy Apollo, kegyesen,

És add meg mindnyájunknak, a mit kér imánk;

A többi mást, habár szóval nem mondom is,

Isten létedre, úgy hiszem, jól ismered.

Hisz mindent tisztán látnak Zeus szülöttei.

(A nevelő fellép.)

Nevelő. Oh idegen nők, mint lehetne biztosan

Megtudnom, ez-e Aegisthos király laka?

Kar. Valóban ez, oh idegen; jól gondolád.

Nevelő. S nem tévedek, ha ezt nejének gondolom?

Királynénak mutatja fényes külseje.

Kar. Minden bizonynyal; a királyné ez maga.

Nevelő. Üdvözlégy, oh királyné! Kedves hirt hozok

Neked s férjednek, jó barátod résziről.

Klytaemnestra. Örömmel hallom; ámde mindenekelőtt

Kivánom tudni, mily embertől küldetél?

Nevelő. Phanoteus Phokisból fontos hirt izen.

Klytaemnestra. Minő hirt, mondd, oh idegen? Hisz jól tudom,

Baráttól csak baráti szót hozhatsz nekünk.

Nevelő. Meghalt Orestes; ennyi röviden a hir.

Elektra. Oh jaj nekem, meghaltam én is e napon!

Klytaemnestra. Mit mondasz, oh mit mondasz? Ne ügyelj reá.

Nevelő. Meghalt Orestes, mondtam, s mondom újra most.

Elektra. Ah én szegény, elvesztem, semmivé levék!

Klytaemnestra. Gondolj magad dolgával. Te meg idegen,

Beszéld el a valót nekem. Mint halt meg ő?

Nevelő. Ezért küldettem; elmondom hát a valót.

Hellas dicső harczünnepére megjövén,

Hogy Delphi játékában küzdő részt vegyen,

Alig hallá a hirnök harsány szózatát,

Versenyfutást hirdetve első harcz gyanánt:

Mindenkitől csodálva, megjelent legott,

S mint várható volt, megfutván a pályatért,

A győzelem dicső jutalmát elnyeré.

Hogy a sokat kevés szavakkal mondjam el:

Nem láttam ily erőt s ily tetteket soha.

Ez egyet halld: a pálya minden versenyén,

Mit a harczbírák hirdetének ős szokás

Szerint, övé volt minden győzedelmi díj;

Mindenki őt magasztalá, az argosit;

Orestes – mondák – Agamemnon hős fia,

Ki hajdan Hellas híres sergét vezeté.

Igy történt; ám ha isten karja sujt reánk,

Csapásitól nem óv meg semmi hős erő.

Másnap, midőn a fürge lábú paripák

Gyors versenyére jött a sor napkeltekor,

Számos szekérhajtóval ő is megjelent.

Achaja egyet külde, egyet Sparta is,

Kettő jött Libyából kettős fogaton;

Utánuk ötödiknek ő jött thessali

Lovakkal; majd Aetoliából pej csikón

A hatodik; magnesi volt a hetedik;

Fehér lovakkal külde egyet Aenia;

Az isten épitette Athen26) szülte a

Következőt; s boeoti zárta be a sort.

Majd rendbe álltak, a miként a harczbirák

Tüzték ki sors szerint a szekerek helyét,

S az érczkürtnek szavára elszáguldtanak,

A méneket biztatva és a zabolát

Rángatva; a dübörgő szekerek zaja

Betölté az egész utat; magasra szállt

A por; egymásra tódult a szekértömeg,

És nem kimélte egyikök sem ostorát,

Hogy hátra hagyja társa tengelyét s lovát.

Mert a küllőket s a versenyzők vállait

Habbal szórták be a tajtékzó paripák.

De ő a mint kerékagyával súrolá

A legszélső korlátot, rudasát szabad

Futásra hagyva, visszarántá nyergesét.

Kezdetben egyenest haladt a tiz szekér;

De nemsokára elragadják Aenia

Küldöttét bokros ménei, s a többivel

Szemközt rohanva hat-hét forduló után,

Homlokkal Barke27) szekérnek rontanak;

Egymásra dőlt ez egy baj folytán mind a két

Kocsi, s az egyik széttöré a másikat,

Szekér-romok boríták Krisa mezejét.

De az ügyes atheni észrevevé ezt,

Kitér az útból és megáll, a paripák

Zavart hullámit oldalt hagyja hirtelen.

A sor végén haladt Orestes, méneit

Nem fárasztván, a verseny végében bizott;

De látva, hogy csak még egy versenytárs maradt,

Utána száguld, harsány hanggal sürgeti

Gyors méneit; utól is éri csakhamar,

S egymás mellett vágtatnak, majd ez, majd amaz

Előzi meg lófejjel társa fogatát,

Baj nélkül végze eddiglen futást,

Töretlen szekéren állt töretlen a hős;

De most a fordulónál meglazitva bal

Lovának gyeplőszárát, észrevétlenül

A korláthoz csapódott; eltört tengelye,

S ő bakjáról lebukva, bekeveredett

A szétszakadt szíjakba; és hogy földre húllt,

A pályán végig száguldoztak ménei.

A néptömeg szemlélve gyászos esetét,

Hangos sirással jajgat ez ifjú felett,

Ki ily tettekre ily gyötrelmet nyert dijul,

A földön vonszoltatva, majd az ég felé

Forditva lábát; miglen versenytársai

Megálliták nagy fáradsággal méneit,

S kioldák vérző testét, melynek nyomorult

Alakját meg nem ismeré baráti szem.

Égő máglyára tették tüstént, s phokisi

Választott férfiak elhozzák most kicsiny

Edényben nagy testének gyászos hamvait,

Hogy önhazája földén fedje síri hant.

Igy történt ez. Fájdalmas elbeszélve is,

De látni mindazt, mint mi láttuk: legnagyobb

Minden keserv közt, melyet láttam valaha.

Kar. Hajh! látom, ős királyaink egész faja

Kipusztul immár végső sarjadékaig.

Klytaemnestra. Oh Zeus, mi ez? Szerencsének nevezzem-e,

Vagy gyásznak, mely hasznot hajt? Mily kinos, saját

Gyötrelmem árán váltanom meg éltemet.

Nevelő. Mért csügged e beszédre, oh asszony, szived?

Klytaemnestra. Hatalmas a szülő szerelme; gyermekét,

Bár roszat szenved tőle, nem gyülölheti.

Nevelő. Úgy látszik hát, hiában jöttem én ide.

Klytaemnestra. Nem úgy. Miként lett volna útad hasztalan.

Holott biztos hírt hoztál a halott felől,

Ki szivemnek szülötte lévén, elhagyá

Emlőmet, ápolásomat, és idegen

Földön bujdosva, a mióta távozott

E honból, többé szemmel nem tekinte rám,

De atyjáért szörnyű boszúval rémitett;

Hogy enyhe álom éjjel, nappal egyaránt

Kerülte szempillámat; s minden pillanat

A haldokló utolsó percze volt reám.

De mától fogva többé nem remeg szivem

E lánytól s tőle, mert e lány nagyobb csapás

Volt rám, lakomban élve s szíva szüntelen

Szivemnek tiszta vérét; ámde ezután

Nyugodtan élünk, nem ijeszt már bosszuja.

Elektra. Oh én boldogtalan! Most már sirathatom

Halálodat, Orestes, mert gyász sorsodat

Anyád gúnynyal tetézi. Jól van-e ez így?

Klytaemnestra. Te nem vagy jól; de az, a mint van, jól van úgy.

Elektra. Oh halld ezt, a halottnak bosszu-szelleme!

Klytaemnestra. Hallá azt, a mit kelle, s jól meghallgatá.

Elektra. Csak gúnyolódjál, hisz szerencse ére most.

Klytaemnestra. Bizony Oresteseddel meg nem döntöd azt.

Elektra. Ah! megdőltünk mi, s téged meg nem dönthetünk.

Klytaemnestra. Nagy hálát érdemelne jöttöd, idegen,

Ha ennek nyelvességét is megdöntenéd.

Nevelő. Ha minden jól van, úgy én eltávozhatom.

Klytaemnestra. Oh nem; méltatlan volna e gyors távozás

Hozzám s a küldő jó baráthoz egyaránt.

Lépj hát a házba, ám e lányt hagyd ide kinn

Jajgatni önnön és szerettinek baján.

(Klytaemnestra kiséretével s a nevelővel a palotába megy.)