XXIII. A kiket az álom kerül.

Csakhogy nem tudott aludni Dobayné. Nem hagyta forró vére. Ilyenkor hideg borogatást szokott a nyakára tenni. Megpróbálta most is. Nem használt. Forró teste fölszáritotta a nedves vászondarabot és még lázasabb lett tőle. Citromlevet készitett magának és azt itta. Mind hiába! Mint a láva: olyan forrónak érezte a hideg folyadékot, a mint torkán leszaladt. És miért? Hogy Sipiczky gyöngéden megszoritotta kezét? Nem. Azért, hogy visszaadta azt a kézszoritást? Nem értette, hogyan történhetett ez meg vele… Százszor visszaidézte emlékébe azt a helyzetet, a melyben igy megfeledkezett magáról. Mert a helyzetet okolta, nem magát… Csak nagysokára hagyott alább a büszkesége… Ugy alkudott meg vele, hogy ennek igy kellett történnie – és hogy Sipiczky az ő végzete. És ez a gondolat, a mig egyrészről megborzongatta, másrészről eddig előtte ismeretlen gyönyöröket keltett föl benne.

Mert szenvedélyes érzéki asszony volt Dobayné – a végtelenségig. Ha férfit látott, nem arcát nézte, hanem termetét. Gyönyörködött az izmokban és az erőben.

És, – csudálatos! – minden érzékisége dacára sem bukott el Dobayné. Nem a női szeméremérzet, sem valláserkölcsi elvek mentették meg, hanem büszkesége és jóizlése. Ha nem járt volna megalázkodással, minden lelkiismeretbeli furdalás nélkül dobta volna magát egy neki tetsző férfi karjaiba… Ha biztosan tudja, hogy az a férfi el nem dicsekszik vele, hogy hű marad hozzá, s meg nem unja soha. De igy!…

… Egész éjszakán nem tudott menekülni a Sipiczky képétől. Bárhogy erőlködött, nem birta elüzni. Folyton maga előtt látta villogó szemét, csontos termetét. És ez nem hagyta aludni.

Hajnal felé mégis elaludt végre, de álma is csak folytatása volt izgatott gondolatainak.

Azt álmodta…

Az álma beteljesedett.

*

A két jóbarát nyugodtan és mélyen aludt a sárga szobában.

Sipiczky lefekvéskor örömtől sugárzó arccal biztositotta barátját, hogy jól megy a dolog, hogy egy hét alatt talán már rendben is lehet.

Kalvyl nem kért bővebb magyarázatot. Már hitt és remélt. Boldogan aludt el.

A kék dutyi ezalatt szörnyü kétségbeesés szinterévé lett. Szegény Kertész egy nagy és mély vackot fedezett föl derekalja közepén, – olyan vackot, hogy egész nyulcsalád elfért volna benne. Ugy kifeküdték az ágyat a fiskálisok. A mióta eszét tudja Kertész, nem feküdt ilyen hullámos felületü ágyon.

Elkényeztetett lomha testén hideg borzongás futott végig. Egy ránc a lepedőn elég volt ahhoz, hogy el ne tudjon aludni és ime: egy lyuk, egy óriási üreg!

– Segiteni kell a dolgon, ugy, a hogy lehet, – mormogá és alkalmas töltelékről gondoskodott.

Nem került egyébb keze ügyébe, mint a téli takarója. Ezt beletömte a lyukba… Ámde ezzel csak domboruságot csinált a homoruság helyébe. Tulnagy volt a takaró.

– Letaposom, – gondolá a kis bácskai és akként tevé, a miként gondolá. Fölhágott ágyára és hozzáfogott a taposáshoz. Ugy járta, hogy szinte beleizzadt, de a domboruság csak nem akart eltünni. Maga alá kapta hát lábait: ugy ugrált az ágyon. De már ezt a nyaggatást nem állotta a fiskálisok ágya sem, – beadta a kulcsot, letört, csődöt mondott. Még szerencse, hogy Kertész épen menekült a katasztrófától, nem a nemesebb testrészeire esett.

(Már most mit csináljon?) Nem volt más mód, mint a kanapén hálni. Kétrét hajolva kucorgott a keskeny butordarabon és megátkozta a falut és mezőket. Aludni természetesen nem volt képes.

Rágyujtott hát és füstkarikákat eregetett a levegőbe. Ezek rémes felhőkké nőttek a falon. Egynémely füstgomoly ugy nézett ki, mint valami antediluviális szörnyeteg. Egyszóval kellemetlen benyomást keltettek a füstfelhők… Eldobta cigarettáját. És ime: az eldobott cigaretta – szörnyüség elgondolni is! – négy lábra kapott és vágtatva rohant a csengetyüzsinórhoz, azon szélsebességgel fölkuszott egész a boltozatig; onnan nézett le, két apró szemét szemtelenül nekimeresztve a kis bácskainak.

– Hát csak egy patkány volt! – vigasztalódott Kertész. – Azt hittem már, hogy szellemek üznek velem rémes játékot.

De mit ért ez a vigasz szegény Kertésznek! Hiszen a patkány nem kisértet: az igaz, de mégis csak rémes állat.

– Óh, micsoda helyzet ez! – jajgatott a szerencsétlen fiu, – a mikor az ember annak is örül már, ha csak patkánynyal kell egy szobában hálnia! A csengetyüzsinóron azonban még sem maradhat a szemtelen szuró szemeivel. Le kell onnan kergetnem.

Botja nem volt, a mivel lepiszkálhatná, hát a sapkáját vágta a patkányhoz Kertész. Nem talált. Ujra hozzávágta. Ujra nem talált. (És mintha vigyorogna a bestia!) Kertész dühbe jött. Fölkapta félcipőjét, azzal célozta meg a patkányt. Az egyszer sikeresen: egyet nyekkent a féreg és élettelenül hullott a földre.

A kis ember ujra visszakuporodott fekvőhelyére és elkezdett egészen szabályszerüen jajgatni. (A természetben nem volt vesztes, csak ő!) Majd eszébe jutott, hogy abban a nagy fali szekrényben az ágya mellett egész kényelemmel elférhet egy haramjavezér. Fölkelt hát és átkutatta a szekrényt. Egereknek cincogó hada üdvözölte, de – hál’ Istennek! – ember nem volt benne.

Egy füst alatt aztán fölkutatta Kertész az egész szobát. Gyertyával a butor alá világitott. Minden veszedelemtől tiszta volt a határ. (A patkány is hulla már.)

Lefeküdt és el is aludt végre. De rémesek voltak álmai… A patkány mammut-nagyságuvá nőtt meg, – éppen be akarta uzsonnázni a kis bácskait, a mikor – fölébredt. (Hála Istennek!…)

János bácsi dörömbölt az ajtón. Mert be volt ám zárva az ajtó. Ki is kapott érte a vitéz.

– A nagyságos ur félni szokott magában? Igen? Mitől? Nincsenek kisértetek. A harámbasa fia pedig ügyet sem vet nagyságodra: az nemesebb prédára leselkedik… Különben már tizenegy óra, – ha netalán föl akar kelni. Mi kell reggelire: szalonna, piritós, szalámi, teával vagy snapszszal?

Kertész először is órája után kapott. Csakugyan tizenegy óra volt. Elröstelte magát; fölugrott, hogy majd felöltözködik és kijelentette, hogy csak teázni fog.

Ekkor eszmél csak János bácsi, hogy hiszen a vendég a kanapéra került valahogyan az ágyából. (Mi lehet az oka?) Megvizsgálja az ágyat. Az most romhalmazként borult a saját fejfájára.

– Letört az ágy a nagyságos ur alatt? Hát hány mázsa a nagyságos ur? Mert a pándi tiszttartóról tudom, hogy két mázsát nyom és az alatt még meg se nyekkent ez az ágy.

Most már tudta Kertész, hogy kitől származott az üreg a derékaljban. A pándi tiszttartó két mázsája volt a szülőanyja…

Jancsi bácsi – miután nem akartak vele barátságos diskurzusba elegyedni – kiment. Kertész pedig azon töprengett, hogy ki a manó lehet az a harámbasa fiók, a ki nálánál nemesebb prédára vágyik.