XXIV. Az álom teljesedik.

Sipiczky és Dobayné még reggeli előtt találkoztak egymással. Még akkor mindenki aludt. Ők keltek föl legkorábban. Egyedül voltak az ebédlőben. Üdvözölték egymást. Azaz Dobayné nem is üdvözölte Sipiczkyt, csak nézte őt. Kék karikába foglalt nedves szemeivel ugy méregette a csontos embert, mintha erejét becsülgetné.

A lengyel ismételte üdvözletét:

– Kisztihand, jó reggelt kivánok!

Semmi válasz.

– Haragszik?… Azért?

– Hogyan érti? Miért?…

Tudni akarta a buja asszony, hogyan fogja föl Sipiczky azt a tegnapi kézszoritást. És a lengyel ugy gondolta, hogy izgatni fogja őt válaszával. Ő nem félt attól, hogy kudarcot vall. Mosolyogva felelte:

– Azért, hogy tegnap oly merészségre vetemedtem magával szemben.

– Azt nem is türöm: jegyezze meg!

– De mikor a vérem!… Nézze kérem, a hogy maga tegnap ott ült, azon a zsöllyén, testéhez feszülő ruhájában, nyughatatlanul, mint a higany, nyitott ajakkal: meg kellett magamról feledkeznem, – elbüvölt a látvány csábos varázsa, az a sziréni mosoly…

– Az a csábos varázs?

– Igen. Maga egy csábos, egy kivánatos asszony.

– Megtiltom…

– Ne tiltson meg, kérem, semmit, – szakitotta félbe a lengyel, – ugyis tudom, hogy már nem neheztel reám; még azt is tudom, hogy velem álmodott.

– Szemtelen!

– Igen. Álmában én öleltem magát, csókoltam ajakát, gyötörtem felséges…

– Sipiczky!…

– Igen és ön küzködött, harapott, karmolt. De mindez nem használt semmit, én lettem a győztes, összeroskadt testi erőm alatt. És én szerettem magát, Ida és maga is nagyon szeretett már akkor…

Dobayné kővé meredten bámulta ezt a határtalan merészséget. Ha mindazt megteszi, a mit beszélt, még hagyján, – a tett enyhébb beszámitás alá esik az ő fölfogásában, mint a beszéd, – de!… Azon is bámult Dobayné, hogy álmát ugy eltalálta a lengyel, hogy ugy olvasott az ő könyvében. Szinte elfelejtett haragudni: annyira csudálkozott rajta.

És Sipiczky válaszolt bámész tekintetére:

– Ugy-e eltaláltam? Ugy-e vágyott utánam? Vagy egyáltalán egy erős férfi után? – szólt és átkulcsolta kezeivel az asszony csuklóit.

– Ereszszen!

– Nem eresztem.

– Én kiáltok.

– Azt nem teszi.

– Esküszöm…

– Ne esküdjék, – tiltakozik Sipiczky és merészen átkapja a szép asszony derekát.

Az fölszabadult kezével tolta magától a férfit, de hiába. Erős volt a lengyel. Mint vaskapocs karolta át és szoritotta magához a nőt, hogy csak ugy kapkodott levegőért. De azt sem tehette, csak egy pillanatig. A férfi szájára tapasztotta ajakát és csókolta szenvedélylyel, igazi szenvedélylyel, hogy szinte megfojtotta a nőt ez az ölelkezés.

Az asszonyban nagy volt az ellentálló erő. Büszkesége fölébe kerekedett vérének. Összes erejének megfeszitésével igyekezett kibontakozni a merénylő karjaiból.

Az nem bocsátotta el. Nevetett.

– Ha akarom, az enyém vagy. Akkor vagy az enyém, a mikor én akarom. Szeretlek, te gyönyörü asszony!… És most eleresztlek, ha megcsókolsz. Még most nem kérek tőled egyebet… Csókolj meg, Ida, – lihegte Sipiczky.

– Megfojt. Ereszszen, – kérte a remegő asszony.

– Csókolj meg először. Látom, hogy oda vagy; látom, hogy szeretsz.

– Utálom…

– Nem igaz. Az enyim vagy.

– Bejönnek.

– Nem bánom. Mig meg nem csókolsz, el nem bocsájtalak, történjék bármi, – esküszöm.

Az asszony ugy lihegett a gyönyörtől és az erőlködéstől, mintha utolsó lehelletét adná ki testéből… Fáradt volt már. Ellentállása gyöngült: a testi is, lelki is. A teste odatapadt a férfi kebelére, csak fejét tartotta még vissza. Azt meg megfogta Sipiczky és szeliden – nem kellett már hozzá erőszak – a vállára hajtotta. Majd lassacskán lefejtette az asszony derekáról másik kezét is. Az teljesen fölszabadult ezzel – elfuthatott volna… És – nem futott el. Ott maradt, ott hagyta forró testét, csináljon vele, a mit akar. Sipiczky két kézre fogta a meggyötört nő felhevült arcát és megcsókolta mind a két szemét.

És az asszony, a megtört büszke asszony ezzel most már nem elégedett meg: ajakát nyujtotta neki oda. Egy konvulziv csókban, egy őrjöngő csókban egyesültek ajkaik. A nő nyögött. A férfi zihált…

És görcsösen körülfogta Dobayné a férfi nyakát, ugy rebegte szinte elhalón:

– Az uram vagy, a parancsolóm. Imádlak! Tied mindenem.

– Igen, az enyim leszel, – mondta Sipiczky, – mert ugy akarom. – Ezzel otthagyta az asszonyt.

Ez meg – mihelyst eltávozott a csábitó, szivéhez kapott, kacagott, ujongott – alig zabolázhatta örömét. Most már tudta, hogy el fog bukni, s hogy méltón fog elbukni. Annak örült olyan nagyon.

Sipiczky pedig kiment a szabad levegőre. Melege volt, le akarta magát hüteni. Kisétált az udvarra és szarkasztikusan mosolygott maga elé. (A terv jó. A dolog jól megy.) De lassacskán csak elül mefisztói gunyorossága, más, szelidebb érzelmek kerekednek felül benne, a mint visszaidézi őrült ölelkezésének egyes részleteit.

(Hogy küzdött vele az az asszony! És hogy dobta oda magát neki, a mikor látta, hogy hiábavaló az erőlködése!… Mily szenvedélyes volt a csókja, mily forró az ölelése, és hogy remegett egész teste! És milyen test! Ruganyos, üde, mint egy husz éves leányé. Érezte kemény, izmos idomait – a ruhán keresztül.)

Sipiczkyt elfogta a mámor. Soha, még jogászkorában sem lelkesült annyira a szerelemért. Bevallotta magának, hogy vágyott ez után az asszony után, a kit csak azért akart elcsábitani, hogy kihasználhassa. Elgondolta, hogy ennek az asszonynak – kit játékszerévé akart tenni – könnyen válhatik játékszerévé maga és akkor csak salakja marad ennek az ő bünének, mentsége, célja nem…

Kiegyenesedett a lengyel és megdöngette mellét. Fogadást tett:

– Soha! Erős leszek!… Addig, a meddig boldoggá nem tettem őket… Csak addig? (Keserüen elkacagja magát). No hát egy nyomorult gazfickó vagyok és maradok – hiába! – Szegény öreg!…

Sipiczky ezután Incit kereste föl. Ott sürgött szegényke a reggeli asztal körül. Szomoru volt, de azért kitörő örömmel üdvözölte barátját. Az nem is viszonozta; üdvözlet helyett csak annyit sugott neki:

– Alighanem elmarad már a jegyváltás is, testvérkém. Holnaputánig ügyünk rendben. Csak bizalom!

Inci mosolygott és – nem hitt. (Hisz az nem lehet; annyi boldogság nem fér el a földön!)

… A reggelinél fáradtnak és sápadtnak nézett ki Dobayné. Az izgalom, a félig-meddig kielégitett vágy, lágy, odaadó, nőies jelleget kölcsönzött lényének. A bujaság elült arcáról: – ugy nézett ki, mint egy szerelmes, szelid asszony, ki nagyon boldogan él az urával. Igy még szebb volt, mert nőiesebb volt.

Sipiczky szivéből gyönyörködött benne. Az ő müvének, bár szentségtörő müvének hatását látva, föltámadt benne az önbizalom, sőt bizonyos elbizakodottság. Képesnek érezte, hitte magát arra, hogy megváltoztassa a szerelmes asszony egész jellemét – gyökerestől még most is, hiába harminchat éves. (Igen, képes lenne a bachansnőből szelid hitvest formálni.)

Dobayné nem nézett csábitójára: nem mert. Valami különös érzés tiltotta ezt neki. Már nem büszkesége (az nem pirul), valami más, előtte eddig ismeretlen érzelem pirulásra késztette őt legyőzője előtt.

… Még aznap többször megcsókolták egymást a házasságtörők. De már csak szeliden, nem a vad gyönyör érzetével, – csak ugy, mint az igazi szerelmesek, a kik tisztelik egymást. Az asszony mindannyiszor átkulcsolta karjaival a férfi nyakát és azt sugta neki, hogy: „Egyetlenem!“ A férfinak még durvább volt a szerelme, – igy válaszolt: „Az enyém vagy, szeretlek!“

Az asszony már szerelmes volt, – szerette kedvesét nagyon, mert első szerelmével szerette. A férfi még nem szeretett, csak vágyott inkább asszonya után. – De nagyon vágyott utána.

… Délután, a mikor egy félórára magukra maradtak, azt kérdi Sipiczky kedvesétől:

– Mikor leszel egészen az enyém, Ida?

És az asszony azt felelte pirulva:

– A mikor parancsolod, nincs akaratom.

Sipiczky kapott a szón.

– És ha én most egyebet kérnék tőled? Ha mást akarnék? Értsd meg…

– Értelek; mindent megteszek neked, mert imádlak. Mondtam, hogy veled szemben nincs akaratom.

– Elválnál a férjedtől?

– El, – válaszolt mohón az asszony.

– Megosztanád velem a nyomort?

– Meg, ezer örömmel!

– Hát azt nem kivánom…

– Miért? Kivánd, parancsold, ha szeretsz.

Sipiczky komolyan, rendreutasitólag feddte az asszonyt:

– Volna lelked azt a becsületes, ősz embert megölni?!

Dobayné elpirult és sóhajtott. Sipiczky folytatta:

– Ha nem volna férjed, vagy rossz férjed volna, elvinnélek és te követnél, ha ugy akarnám.

– Igen, igen.

– Mert szeretsz.

– Mert szeretlek, mert imádlak…

Sipiczky lehajtotta fejét, – gondolkozott. Lázas szerelmi vallomásaik közepette a tervére, kötelességére gondolt. Azt mérlegelte, hogy elég érett-e már ez a terv ahhoz, hogy legalább megkisérthesse megvalósitását. Ugy találta, hogy igen.

– Itt maradsz, Ida, hogy boldoggá tehesd leányodat, – mondta szinte durván Sipiczky – miután elhatározta, hogy a döntő cselekvés terére lép.

Az asszony összerezzent.

– Ő boldog.

– Nem igaz! Hazudsz, asszony! Mindent tudok.

Dobayné elképedt.

– Mit tudsz? – kérdi hebegve.

– Azt tudom, hogy eladtad leányodat annak a gazdag, üresszivü majomnak, holott tudod, hogy Kalvylt szereti; azt tudom, hogy terrolizálod azt a szegény, ártatlan teremtést, a ki – mert nem mer neked ellenszegülni, – inkább meghal, mintsem hogy Kertészé legyen… Hogy micsoda ördögi hatalmad van fölötte, azt már nem tudom, azt meg nem foghatom. Megvarázsoltad-e, mint a szemüveges kigyó a galambot, vagy kínozod-e mint egy inkvizitor?!…

Dobayné sirásra fakadt e kegyetlen szavak hallatára. Már nem leánya sorsa, hanem saját boldogsága lebegett szemei előtt, azt védte:

– Az Istenért, Alfréd, te nem szeretsz, te gyülölsz!

– Szeretlek érzékeimmel, – esküszöm – és a szivemmel, lelkemmel is szeretni foglak, ha teljesited akaratomat.

– Oh, ha csak attól függ a szerelmed, – akkor az nem elég nekem, a mikor én téged szivem utolsó csepp vérével is szeretlek.

– Imádni foglak, ha megváltozol. Pedig megváltozhatol. Im, itt az első lépés…

– És ha nem teszem meg? – próbálkozott mégis az asszony, de már nem daccal, csak félénken habozva.

– Akkor itt hagylak és még csak egyszer teszem be házadba lábamat: itt leszek az Inci temetésén, hogy soha többé ne lássalak.

– És ha megteszem, nagyon fogsz szeretni? Hű maradsz hozzám? El nem hagysz soha? – kérdi szenvedélylyel az asszony, kedvesét.

– Imádni foglak és el nem hagylak soha.

Elfelejtett erre Dobayné mindent és mindenkit: Incit, Kertészt, Kalvylt, csak ezeket a szavakat hallotta: „Imádni foglak és el nem hagylak soha“. Fölugrott és Sipiczky karjaiba omlott, ugy ölelte őt szenvedélyesen.

– A tiéd vagyok, rendelkezz velem… Intézd el… Rád bizom… Mondd meg nekik… Incinek is… Nem élhetek nélküled… Nem tehetek róla… Megváltozom… Hitvesed leszek Isten előtt… Megjavulok… Te légy az Inci apja, – rebegte az asszony szakadozottan, fuldokolva.

Ujongva zárta karjaiba Sipiczky és csókolta, a hol érte: haját, szemét, száját és minden csókja után ismételte: „Szeretlek, szeretlek, soha senkit igy nem szerettem.“

És igazat mondott a lengyel, még csak nem is képzelődött. – Ugy még nem szeretett senkit, mint azt az érett szép asszonyt. Abban az ő ujongásában nemcsak sikerén érzett kitörő öröme visszhangzott: nagy részben a szerelem diadalkiáltása, volt az…

Hát ez volt Sipiczky terve. Jól számitott, bevált emberismerete, megmentette Incit. Hogy milyen eszközökkel és mily módon: azzal most nem gondolt… Kirohant, hogy hirdesse diadalát. De előbb még utjába akadt Kertész. Annak csak ennyit mondott:

– Passz! Eins brennen! – s azzal szaladt tovább, hogy fölkeresse gyámoltjait.

Kertész utána mordult:

– Ez a fráter megőrült!