XXII. Mizériák.

Hát még mikor meglátta szobáját: egy sötétes, komor boltozatu, penészes kinézésü helyiséget: a kék dutyit és összehasonlitotta a Kalvyl és Sipiczky közös, barátságosan világos, sárga szobájával! Az édes tésztákon fölhizott kis ember erre végkép kijött a sodrából, csak az, a ki saját szokásainak rabszolgája, tudja megitélni, hogy mi az, ha valaki ruganyos derékaljhoz van szokva és zöldfű zsákon kénytelen hálni; hogy mi az, ha valaki széles divánon szokott heverészni és háromrét görbe, keskeny kanapéra van utalva.

A sárga szobában megvolt minden európai kényelem. A kék dutyi kisázsiai állapotokat tüntetett föl.

Kertész nem tudta megérteni, hogy ő, mint vőlegény, miért nem első személy a háznál. (Hiszen a vőlegényből van a legtöbb haszon!) Mérgesen kötötte föl bajuszkötőjét, aztán fényesre pomádézta haját szagos pomádéval. A nyelvét is lekaparta, fülét is kipiszkálta, de már kezét és nyakát nem mosta meg. Ki nem állhatta a hideg vizet, meleget meg nem adtak Kisázsiában.

Mire fényesen megépitett látogatóruhájában kifenekedve megjelent kis Kertész a szalonban: már ott találta az egész családot, sőt a vendégeket is.

A mama ujongva és hopkázó léptekkel ment elébe: ugy üdvözölte; Inci szivesen, de fagyosan. Az öreg ur már megérkezésekor beneventálta, hát most csak a hátát püfölgette: ugy kinálta helylyel.

Rossz helyet jelöltek ki neki nagyon: egy ajtó s egy ablak között. Ilyen helyen pedig mindig van légvonat, akár igazi, akár képzelt, de van.

Kertész sehogysem érezte magát. Az igaz, hogy az egész társaság fölött bizonyos feszültség uralkodott.

A kis Inci halvány lett ujra s alig mosolygott már. Letüntek az ő szép napjai, a szerelem fénysugarait elhomályositotta a kötelességszerü tettetés szürkesége. Az a kis ember volt a memento mori. Feltünése ugy hatott reá, mint a halál fagyos lehellete.

Kalvyl nem volt szomoru. Inkább dac villant meg szemében, mint bánat. És ha Incire nézett, gyülölség fakadt szivében Kertész ellen. Szinte szerette volna arcul ütni. Ez a gyülölet csak most forrott ki benne, hogy egy hatalmas érzületté váljék.

De legkevésbbé volt elemében Sipiczky. Először is az zavarta őt, hogy tekintete mindig találkozott az Inci szomoruan mosolygó szemeivel s Kalvyl hálát és szeretetet sugárzó tekintetével. Mintha beszélt volna vele az a négy szem. (Mindent tudunk, te jó ember. Az Isten áldjon meg érte!) De az Inci két szeme ezenfelül még azt is mondta, hogy: Látod, testvérkém, nem tudsz rajtunk segiteni. Elejtett már a sors bennünket! A Kalvylé meg azt, hogy: Segits! Látod, én már mindenre el vagyok szánva.

Aztán az is feszélyezte Sipiczkyt, hogy Kertészszel szemben udvariasnak és kimértnek kellett lennie. Ezt természetellenesnek találta a szatirikus lengyel.

Az öregeket meg az alterálta, hogy a helyzet ujsága folytán sehogysem tudták eltalálni a volt ellenfelek irányában alkalmazandó tónust. (Kertész ugyanis megirta nekik a párbaja történetét. Hogyne!) Szerettek volna a párbajról hallani valamit, hogy tul kerülnének egyszer s mindenkorra e kínos kérdésen. Tudni szerették volna, hogy őszinte-e az ilyen kibékülés, avagy formaszerü udvariasság csupán. Utóbbi esetben kínosnak hitték vendégeik helyzetét. Csodálkoztak is rajta, hogy együtt jöttek. (Miért nem tért vissza Sipiczky valami ürügy alatt, miért nem ment máshová, ha már utközben találkoztak?)

Dobayné még csak-csak találta magát, de az öreg ur olyan zavart volt, mint egy iskolás diák. Tapintata azt sugta, hogy Sipiczkyvel kellene többet foglalkoznia, de leendő vejét meg nem mellőzhette, hát egyikhez se szólt egy szót sem.

Dobayné már határozottabb volt. Ugy gondolta, hogy a vőlegény egy adott dolog. Vele foglalkozzék Inci, vagy ő foglalkozzék Incivel; Sipiczky ellenben az ő kegyeire van utalva. Ki is tüntette őt, mindig vele foglalkozott. De szivesen is tette, mert tetszett neki a csontos, vállas, arisztokratikus arcélü, sápadt ember.

És mintha Sipiczky is szivesen szórakozott volna az érett szép asszonynyal!… Végre is ők melegitették föl a társaságot. Más alig beszélt.

Sipiczky ha nem is volt vénájában, mindig érdekes társalkodó tudott lenni. Beszédje sohase volt zamat nélkül való; társalgásának olyan fordulatai voltak, a melyeket eszes nő mindig könnyen kihasználhatott szellemereje kimutatására. S az ilyen modor nagyon tetszik a nőknek. Mert a nők épp ugy szeretik csillogtatni szellemi kincseiket, mint egyéb ékszerüket.

Dobayné kezdett igen jól mulatni. Ugy nevetett Sipiczky egy pár aperçuején, s a saját szellemességein is, hogy csak ugy rengett-háborgott csipkébe foglalt izmos kebele. Lábait szinte nem volt képes nyugodtan tartani, asszonyos, de merész mozdulattal, hol egyiket, hol másikat vetette keresztbe. Majd azzal is fölhagyott és teljesen elhagyva magát, szélesen ülte meg a sárga zsöllyeszéket. Akkor már ki is volt piruva és megnedvesedtek üde ajkai. Lassankint ellustult szellemessége, a teste pedig megreszketett néha, mintha fáznék…

Sipiczky merően és merészen cirógatta végig tekintetével az asszony termetét, a keblét, a vállát, a lábait… Ő is megszünt már csevegni; másoknak adta át a szót. Szarkasztikus mosoly vonult el ajkán, de vigyázott, hogy a szép asszony ezt észre ne vegye. Ugy akarta, hogy az asszony csak vele foglalkozzék és másra ne is gondoljon, csak ő reá.

Sipiczky nem volt elbizakodott, de emberismerő volt. Belátott Dobayné lelkébe, ismerte vérmérsékletét, érzékiségét. Tudta, hogy ezekre lehet támaszkodni és tervet épiteni.

A vacsoránál már öreg Dobaynak is megeredt a nyelve. Nem létezett olyan fatalitás, a mely az ő étvágyát képes lett volna még csak gyöngiteni is. Már pedig, a ki jól eszik, az nem szomorkodik. Az ősz mókásgyerek lett ujra, a ki szereti a bolondságokat… Kertészt összeszidta, hogy megpiszkálta s otthagyta a kolbászt, a lasnaki konyha büszkeségét.

– Talán nagyon zsiros, gyermekem, azért nem eszed. Mustkolbász kellene neked inkább, ugy-e? Feleség, hozass Andorkának egy pár mustkolbászt, de torma nélkül, – cukorkával.

Sipiczky elkacagta magát. (Kertészt szekirozza az apósa! A jelszó ki van adva.) Nosza, fölszabaditotta az illem által leláncolt humorát és reázuditotta szegény Kertész fejére, hogy csak ugy zugott bele.

Zugott bele, de azért aprókat és sokat nevetett a kis bácskai – ugy adta a helyzet.

Éhesen kelt föl a vacsorától Kertész: azt is ugy adta a helyzet. Fricassékhoz és süteményekhez szoktatott gyomra undorodott a kemény, zsiros magyar koszttól, hát csak birsalmasajtot és gorgonzolasajtot evett; szomoruan gondolva a gentrykaszinó konyhájára, a hol most fogast ehetnék vajjal és tejszinhab-parfét piskótával. (Na, tea csak lesz legalább, – vigasztalta magát, – majd jóllakik teasüteménynyel.)

Csakugyan föladták a teát és a teasüteményt! Ez egy nagy tálban szalvétával volt letakarva és finom csemegevajat is hoztak hozzá üvegbura alatt. Aztán tányérkát, kis kést és villát tettek minden emberfia mellé. Ettől már megijedt a kis bácskai. – Elvégre is, nem teasütemény lesz a tálban! Mi az ördög lehet? Ime párolog is, – találgatta Kertész, mig egyszer csak kisült, hogy a szalvéta pirosra sült ropogós héju krumplit tartalmazott.

– Itt éhen kell vesznem, – szörnyülködött a kis bácskai, a krumplitól való veleszületett ellenszenvének szinte hangosan adva kifejezést.

Miután azonban mégis kellett ennie valamit, bemajszolt két nagy karéj vajaskenyeret és részletekben, – hogy észre ne vegyék, – kilenc darab cukrot csusztatott teájába. Aztán ki lévén némileg elégitve éhvágya, fecsegősre vált a természete: a vaskapuról tartott egy előadást.

– Ki kovácsolta a vaskaput? – kérdi Sipiczky, komolyságot tettetve.

– Te nem tudod, hogy mi a vaskapu? – kérdé fitymálva Kertész.

– Dehogy nem. A vaskapu egy olyan kapu, a mi nem fából van, hanem vasból.

Öreg Dobay elkacagta magát. Igen szerette az élceket. A rossz élceket jobban, mint a jókat. De azért intett Sipiczkynek a szemével, hogy hagyjon békét a kis embernek: féltette a veje tekintélyét.

A kis ember zavartalanul folytatta hát az előadást. Senki sem hallgatta. A mama Sipiczkyben gyönyörködött, le sem vette róla lángoló szemét. Ugy, hogy észre sem vette, mint hajlik leánya a lengyelhez, halk, suttogó hangon üdvözölve őt. (– Isten hozta, jó testvérkém. Köszönöm, hogy eljött.) Azt sem vette észre, hogy Kalvyl székét közelebb vonta leányához, ugy beszélget vele szemével és lelkével. (Ők már ugy is értették egymást!)

Kalvyl szeme azt mondta Incinek, a mit már annyiszor mondott: Imádlak, angyalom!

Az Incié meg azt felelte most is: Szeretlek édes, a tied vagyok!

Az öreg urnak az jutott eszébe, hogy mégis csak tulkövér az a Kertész vőlegénynek. (– Kalvyl különb fiu, okosabb is. Csudálatos a nők izlése némelykor…)

Kertész befejezte mondókáját. De már erre kellett valami megjegyzést tenni. De mit, mikor nem hallgattak rája.

A mama azt mondta hát, hogy: „nagyszerü, igen érdekes!“ És egy nőtől elég is ennyi. De az öreg ur valami megnyugtatóbb, kielégitőbb megjegyzésre érezte magát kötelezve, hát azt mondta: „Hej, ménykő nagy dolog is az a vaskapu!“

Kertész meg volt elégedve sikerével. (És elvégre is, ez a fő.) A sikertől aztán nekibódorodott a beszédnek: mulattatni akarta menyasszonyát.

– Ugy-e, Inci, majd elmegyünk oda kettecskén és megcsudáljuk a természet eme remekét?

Inci nem válaszolt, csak intett, – olyan határozott fejmozdulattal, a mi éppen ugy jelenthetett igent, mint nemet.

– Szereti a természetet? – kérdi Kertész.

– Nagyon szeretem a természetet…

Mindenki a párbeszédre figyelt, de legjobban élvezte azt Sipiczky. Ő tudta, hogy csupa szellem és lélek a leány: hogy sikerrel fogja megállani kényelmetlen, kritikus helyzetét.

– Szerencsétlennek vallhatja magát az a halandó, a ki nem leli örömét Isten magasztos alkotásaiban. Annak egyszerüen nincs szive, – szavalja Kertész.

– Annak nincs szive, – én is azt tartom.

– Igazolja e tényt, hogy mennél több érzelem lakik egy szivben, annál nagyobb, annál intenzivebb annak a természet iránti fogékonysága.

– Kár, hogy nincs tavasz, ugy-e, vagy csöndes nyári éj? – kérdi Inci és lopva Kalvylra néz.

– Szereti a holdvilágot, Inci, és a fülemile énekét?

– Szeretem a holdvilágot és szeretem a fülemile csattogását. De szeretem a szélvészt, a zivatart is. Hogy mit szeretünk, az teljesen attól függ, hogy kivel szeretjük. A holdvilág is lehet gyülöletes nekem, ha bánatomat világitja meg; a hózivatar is fölmelegit, ha közelebb hoz ahhoz, kit szeretek.

Dobayné kiegyenesedett. Valami szatirikus árnyalatot vett észre leánya hangjában és szavaiban. De Kertész nem volt olyan jó megfigyelő. Neki végtelenül tetszett az Inci felelete. Összeszedte minden udvarló tehetségét. Ugy találta, hogy a kedves leány kegyeit neki most okvetetlenül költői szárnyalással kell honorálnia. Megfeszitette hát gyalogjáró eszét, de jobbat nem tudott kisütni ennél:

– A szivek harmóniája kiegyenlit minden diszharmóniát a természetben. A zivatart is langy szellőnek érzi az, a ki igazán szeret.

Sipiczky ajkát harapta, ugy szeretett volna nevetni. Inci azonban komolyan válaszolt:

– Diszharmónia nincs a természetben. Ezt a fogalmat emberek csinálták.

– A rossz emberek.

– Nemcsak: az elbizakodottak is, az önzők is.

– Hogy lehet valaki elbizakodott és önző?

– Különösen, ha szeret.

– Téved Inci: a szerelem nagyon önző.

– Nem, nem tévedek… a szeretet a legnagyobb áldozatokra képes, mig az önző ember csak önmagát szereti. – Igy szólt Inci gyorsan és határozottan, jelentős pillantást vetve Sipiczkyre, arra az emberre, a ki ezen állitásának élő tanubizonysága.

Sipiczky önkénytelenül elpirult. (Már tudott pirulni is.) Kertész meg hozzálátott állitása bizonyitásához:

– Lássa, Inci, ha most én a maga kis kezéről lemondanék, – csupa önzetlenségből, – egy más ember javára, – igazi szeretet volna az?

Dobayné leányára szegezte szuró tekintetét, mintha félt volna tőle, hogy felelete megdöbbenést fog kelteni. De Inci nyugodtan válaszolt:

– Ha tudná, ha meggyőződnék róla, hogy én nem szeretem magát, Andor, és csak kényszeritő körülmények nyomása alatt áldozom föl boldogságomat; ha e tudatban is ragaszkodnék abbeli kivánságához, hogy nőül menjek magához: akkor már nem szeretne igazán, akkor már nem képes szeretni egyáltalán. Mert akkor önzés a szeretete, kegyetlen a szive vagy üres… Hát el tudna venni egy olyan leányt, a ki magát nem szereti, s a ki azt nyiltan kijelentené? – kérdezte lángoló arccal a leány.

Kalvyl lélegzetét is visszatartotta. Ugy leste Kertész feleletét, mintha a boldogsága függne tőle. Sipiczky nyugodtan ült helyén; ő tudta, hogy mi lesz a felelet.

– Igen…!

A leányka csak most fogta föl anyja szuró tekintetét, nem szólt semmit, csak a fejét hajtotta meg. Kertész pedig tovább indokolt:

– Van bennem annyi férfiasság, annyi önérzet és remény, a mennyi képessé tesz arra, hogy rövid időn megnyerjek egy női szivet. A férfi hóditani való.

Sipiczkyt kihozta türelméből ez a bárdolatlan, elbizakodott beszéd. Megvetéssel szólt oda Kertésznek:

– Ez a felelet méltó hozzád, te igazi férfiu!

Dobayné érezte, hogy elfojtott indulatokkal van tele a szoba levegője: végét szakitotta a társalgásnak.

– Urak, menjünk talán lepihenni, fáradtak lesznek bizonyára.

A társaság jó éjt kivánt egymásnak…

Sipiczky gyöngéden megszoritotta a szép asszony kezét és egy pillanatig a magáéban tartotta.

Az öntudatlanul viszonozta a gyöngéd nyomást és – nem vonta vissza kezét. Csak a mikor vére kezdett lázadni szivében ettől a szoritástól, vette magát észre. És ekkor hirtelen, szinte durván lökte el magától azt a szentségtelen kezet, – dühében, hogy megfeledkezett magáról. Most először életében! A büszkeségét látta megalázva. Felbőszült a férfi merészségén. Ugy ment aludni, hogy gyülöli őt…