XXVII. A magyar nemes.

A vacsoránál feltünt az öreg ur kinézése. Egészséges, piros-pozsgás arcáról eltüntek a rózsák: halvány volt egészen és mintha megnyult volna, mintha a ráncok mélyebben ültek volna rajta, mint máskor. A haja se volt rendben: kuszán meredtek gyér hajfürtei az égnek. A kedve azonban jó volt s azért szokatlan kinézése nem okozott nagyobb aggodalmat.

– Biztosan sokat ettél, öregem, attól van változásod. Ne egyél ma többet, ha szeretsz, – kérte a felesége.

– Szeretlek, édes, hát nem eszem és rendben lesz holnap minden, biztositalak, – válaszolt az öreg ur bonhomiával.

Mert azt nem vette észre senki, csak Sipiczky, mint esett le álla e szavak után és mint meredt az égnek üres szemeivel, hogy ugy nézett ki, mint egy halotti álarc. Nem is nagyon vehette ezt más észre, mint az éles megfigyelő Sipiczky, mert csak egy pillanatig tartott. A másik pillanatban már megint a tréfás öreg ur lett belőle. Csak az volt különös, hogy néha összeszoritotta fogait, mintha attól félne, hogy alsó álkapcsa leválik fejéről.

Az asztalnál különben emelkedett volt a kedv. Hogyne! Négy szerelemittas fiatal sziv boldogsága pecsételtetett meg a mai napon. Az igaz, hogy kettő közülök bünös volt, de büne sulyát azok közül sem érezte csak az egyik igazában. A másik meg elüzte magától a sötét felhőt. A lelkiismeret a magányban s a sötétben végzi tisztitó munkáját…

Incire gyönyörüség volt nézni is. Hol dévaj mosoly játszott ajkán, hol szemei nedvesedtek meg s akkor az ég felé nézett, mint egy szent Cecilia.

Csak Kertészke volt csöndes. Busult egy kissé, mert kétszer szólitotta meg menyasszonyát és kétszer kapott tőle olyan választ, a mi a kérdésre nem volt felelet. Ez bosszantotta a kis embert.

– Miért olyan szórakozott ma Inci? Miért olyan figyelmetlen vőlegénye iránt? Semmi se bánthatja, hiszen vig, mint a madár, sőt ki is van pirulva… Mitől pirulhatott ki? – kutatgatta a kis vőlegény, de nem sokáig törte rajt’ a fejét, neki az nem volt szokása. Hát megnyugodott abban, hogy az egész csak női szeszély, majd másképp lesz holnap. Kertész egyáltalában igen könnyen nyugtatta meg magát, különben is. Sohase csinált magának fölösleges skrupulusokat. – Minek a’? – szokta mondani. – Elég, ha akkor kezd a fejem fájni, mikor kisül a kellemetlenség. – Nem fájlalta hát a fejét, hanem derekasan nekilátott a gyümölcsös rizsnek. Ez volt szerinte az egyedüli európai étel, a mi idáig ebben a házban asztalra került.

Az öreg ur iránt való tekintetből – a kit lefekvésre nógattak – különben hamar föloszlott a kis társaság.

Szegény Dobay nem is nagyon kérette magát. Ugy látszik, fogyóban volt a lelki ereje. De azért nem mulasztotta el, hogy bekopogtasson felesége hálószobájába: ott megcsókolta szép asszonyát, de nem az arcán, mint rendesen szokta, hanem a homlokán… Ő tudta, miért. Nemsokára el is bucsuzott tőle. Akkor már kezet csókolt feleségének és nem ugy bucsuzott el tőle, hogy: „Jó éjt!“, hanem igy: „Az Isten legyen veled!“

Nem volt ebben semmi feltünő – hát nem is tünt föl a bünös asszonynak. Ennek különben is másutt járt a gondolata. De azért megsimogatta ura arcát s kézcsókját visszaadta neki.

Tény, hogy szépen bánt vén urával a fiatal menyecske. Ritkán keseritette meg és mindig tisztelettel közeledett hozzája. Talán szerette is – addig, a meddig – a maga módja szerint. Már a régi módja szerint, mert ez az uj szerelme már igazi nagy szerelem volt; ugy a férjét sohase szerette.

Még leányától is elbucsuzott Dobay. Melegen átkarolta gyönyörü magzatját és azt kérdezte tőle, hogy boldog-e nagyon.

A leányka lelkesen válaszolt:

– Nagyon, kimondhatatlanul boldog vagyok.

– Ugy jó, lelkecském. Légy örökké boldog és sohase csalatkozzál…

Szobájába már csak vánszorogva jutott el Dobay. A térdei remegtek nagyon. De azért tartotta magát. Segitség nélkül vetkőzött le és feküdt az ágyába. Ott imádkozott vagy egy félóráig, csak ugy fekve, mert ülni vagy térdelni nem volt ereje. Egy mély fohászszal fejezte be imáját. Aztán gondolatokba merült.

S a mint gondolkozott, néha még egy-egy mosoly is szökött ajakára: a napnak egy visszaröppenő sugára. Mert fényes nap volt az ő élete, különösen, mióta megházasodott. Imádta feleségét és gyermekét. Amannak csak jó tulajdonait látta és érezte, emennek meg nem voltak rossz tulajdonságai. Büszke volt reájuk.

… Elgondolta, hogy mily gyermekes örömmel jött házába a fiatal, tizenhét éves asszonya; mily őszinte, odaadó bizalommal csüngött rajta, az öreg, ötvenkét éves emberen… Csak a hála és szeretet emlékei merültek föl Dobay lelki szemei előtt, az árnyképek elmosódtak emlékében. Ő nem tudott haragot tartani, még megharagudni is alig.

… A mint tovább füzi gondolatait: eljut a mai délután szörnyü emlékéhez is. (Mert ő volt az, a ki meglepte feleségét Sipiczkyvel.) Ekkor fejéhez kapott és melléhez, mintha valami ólomsulyu lidércet akarna onnan elüzni. El is üzte.

(– Mindenek dacára csak hálával és szeretettel tartozom neki azért a boldogságért, a miben részesitett. Még mindig én vagyok adósa. Ő fiatal, joga van az élethez; én egy fölösleges aggastyán vagyok, mindenki utjában, az ő utjában is. Kitérek előle, hadd legyen a Sipiczkyé… Csak boldog legyen!) – Igy beszélt a nagy lelke belőle.

Arra nem gondolt – sokkal tisztább, naivabb volt annál – hogy Sipiczky ott is hagyhatja az asszonyt. (Szeretik egymást, hát egyesüljenek.)

Majd kis leánya férjhezmenetelére tért át és akkor már csakugyan mosolygott: olyan volt az arca, mint egy átszellemült leányé. Szeretett volna Kertész lelkébe látni…

… Éjfélt ütött a toronyban az óra, mire Dobay befejezte elmélkedéseit. Ekkor fölkelt ágyából és mintha uj életre kapott volna, teljesen szilárd, nyugodt léptekkel egy faliszekrényhez tartott s abból egy kis orvosságos üveget vett elő. Kidugaszolta s a szájához emelte, hogy kiigya. De csak mást gondolt és még nem itta ki.

Levette a feszületet ágya fejéről és megcsókolta. Azután visszatette szépen a helyére. Majd letérdelt és imádkozott. Először feleségeért és gyermeke boldogságáért, azután a saját lelki üdvéért imádkozott.

– Legyetek boldogok és ne felejtsetek, – voltak utolsó szavai.

Ekkor fölkelt térdelő helyzetéből, fenékig kiitta az orvosságos üveg tartalmát és éjjeli szekrényére tette az üres üveget… Aztán lefeküdt és elaludt…

… Ugy elaludt, hogy sohase kelt föl többé. Megtért őseihez, magával vivén azt a másik nemeslevelet, a mit maga állitott ki magának s a mi fényesebb volt az elsőnél, a mit csak egy király kegyelme juttatott dédatyjának.

… Jancsi bácsi vette észre másnap először, hogy milyen csöndes ember lett az ő kedves gazdájából. Csak ránézett, már tudta, hogy halott. Sok ilyet látott ő már kilencvennégy esztendő alatt; volt benne gyakorlata.

Pedig az öreg ur alig nézett ki holt embernek, olyan boldog, elégedett arca volt itt maradt testének… Talán igy rendelkezett akaratával a hős ember, hogy övéinek ezzel is kisebb legyen a miatta való bánkódásuk.

… Jancsi bácsi nem költötte fel a ház népét, mert még csak hat óra volt. (Elég ideje lesz, – gondolta, – megtudniok a nagy szomoruságot akkor is, ha maguktól fölkelnek. Addig azonban elküldött egy kocsit orvosért és, – nehogy mulasztással vádolhassa magát, bár tudta, hogy nem csal a szeme, – megtette a szokásos élesztési kisérleteket.

Hát bizony csak mozdulatlan maradt az ő jó gazdája…

Az aggastyán a halott ágya szélére ült, megcsókolta kezét és nem eresztette el: a magáéban tartotta. Nem sirt, – mert ilyen öreg embernek már rég nincsenek könyei, – se nem jajgatott. A jajszót olybá vette ő, mint Isten akarata ellen való panaszt és lázadást… Az ilyen aggastyánoknak különös a világnézetük.

Az orvosok konstatálták, hogy a halál morfiummérgezés folytán állott be. (Tulnagy adagot vett be a megboldogult ebből az álomitalból.)

Azt azonban, hogy miért vett be Dobay egy oly nagy adagot, hogy miért volt neki szüksége olyan igen hosszu, örök álomra: már nem tudta konstatálni senki. Az öreg ur ugy rendezte el, hogy senki az ő halálát lelkére ne vehesse.

Mindössze csak egy ember akadt, a ki sejtette a halál okát. Az, a ki meglátta, mint esett le egy pillanatra az öreg állkapcsa és mint üvegesedtek meg élénk szemei: Sipiczky.

Ez is csak sejtelem volt, de ez a sejtelem ott borongott egész életén át az ifju ember homlokán. És nyomta szivét, furdalta lelkét az azon való lélektisztitó fájdalom.

Hej, és nem volt szabad könnyitenie rajta! Minek osztaná meg ezt a terhet másokkal? (Őt illeti egyedül.)

… Eltemették a jó földesurat. Az asszonya tiszta szivből siratta… Incinek csak nagy sokára jöttek meg a könyei. Az ő fájdalma erősebb volt testénél, nem tudott rajta könyekkel könnyiteni. A falu népe teljes számmal jelent meg a gyászon. Az ölbevaló gyermekét is elhozta az anyja. (Mert soha sem lesz többé nekik ilyen jó uruk!)

Különben fényes téli nap volt a temetés napja. Mosolygott a természet… Miért ne? Hiszen csak egy magyar nemessel lett szegényebb a föld s ez a fajta ugyis kifogyóban.

A bölényeket hiába őrizteti, eteti a minden oroszok cárja – a bölényeknek ki kell veszniök. Ugy határozta el a cárnál is nagyobb ur: a természet rendelkező hatalma…