XXVI. Sipiczky terve.

Nemsokára megtalálta az őrült fráter a szerelmeseket: a kocsiszinben voltak. De miután az öreg Dobay is velük volt, természetesen csak kezével és arcával rángatózott az öreg ur háta mögött – mint egy néma bolond – ugy magyarázta volna az eseményeket.

Természetesen ezt nem lehetett megérteni. Pedig sugni se lehetett, mert a papa éppen a kocsikat magyarázta, hát oda kellett figyelni mindenkinek.

– Csak meg ne pukkadjak, – gondolá Sipiczky, – mig végére ér az öreg. Addig, mit volt tennie, ő is beállt a hallgatóság sorába.

– Látjátok, gyerekek, ez a „táltos“. Azért neveztem el igy, mert két első kereke jóval nagyobb, mint a hátulsók. Nincs ilyen több a kontinensen. Egy őrült kocsigyártó csinálta, illetve alakitotta át ilyenre azzal a megokolással, hogy lejtnek lefelé nem kell majd a kereket megkötni: az edénye vizszintes marad, hát orra nem bukhatik az ember benne… Ez a „köpőláda“. Egyszer kiröpültem belőle, azóta penzióban van. Különben pompás kis kocsi volna, ha föl nem dülne mindig… Ez az „erdei lak“, ez a cséza. Még a nagyapám vette ezelőtt százkilenc esztendővel, azért lóg szijjon. Ma már ló nem birja megmozditani, de hat ökör igen. No látjátok: ebben szoktam én lakni cséplés idején, a mikor is a tanyáról nem járok éjjelre haza. Kivontatom egyszerüen ezt a kocsit az erdő szélére és belekvártélyozom magamat. Azért neveztem el „erdei lak“-nak. Különben fájn szerszám ez; pompás lakás esik benne. Nézzétek: kidobattam belőle az üléseket s egy vaságyat tétettem helyébe, meg egy mosdóasztalt… Ez a „várkastély“, ezt már magyaráztam.

Az öreg végre elkészült a kocsikkal, mert befelé terelte vendégeit:

– Sötét van, gyerekek. De meg az uzsonna ideje is itt lenne már, vagy mi. Gyerünk be.

Mialatt Dobay feldörömbölte Jancsi bácsit, azalatt Sipiczky megsughatta Incinek:

– Nem váltunk jegyet, Incikém. El van intézve.

A leányka csudálkozó tekintete folytán kétszer becsületszavát adta és háromszor megesküdött Sipiczky. És mikor az se használt, szivére tette kezét, ugy mondta:

– Kérdezze meg a mamától, ha nekem nem hisz.

Inci fölsikoltott. Ugy elfutott, mint a nyílvessző, be, egyenesen az anyjához.

– Hova szalad a gyerek? Inci! – hivta az apja, de miután nem jött, maga ment utána, majd egyet gondolt, visszatért a küszöbről, eszébe jutott valami dolga.

– Mit mondtál neki? – kérdé Kalvyl barátját.

– Mit, te fülesbagoly, te őrült köszörüs?! És nem találod ki? Hát ügyetek rendben van: azt mondtam neki. Nincs jegyváltás! Nem hallod, te siket, te vak, te pupos! – lármázott a lengyel és megragadva jóbarátját, erővel megpolkáztatta, hogy csak ugy lihegett belé.

– Hogy csináltad? – kérdi Kalvyl, a mint lélegzethez birt jutni a nagy örömtől. – Te drága, te egyetlen barátom?

– Komiszsággal, de az mindegy: a cél szentesiti az eszközt… Különben nem mondhatom meg az eszközöket. Soha se is kérdezd, hallod? Inci se kérdezze soha: mondd meg neki. Sikerült – vége! (Hát nem is kérdezte Inci, de nem is sejtette soha.) – És most legott megrendeled a gyürüket, érted? – hadarta örömében a lengyel.

– Értem, – felelte a festő egyszerüen és boldogan.

– Kertésznek nem szólsz semmit, a mamának sem. A magatartásod olyan, mint eddig. A továbbiak felől még gondolkoznom kell, még egyszer meg kell beszélnem a mamával az ügyet. Kertész most biztosan a szobájában lesz, Inci meg az anyjánál. Ezeket szétrebbentem és ideterelem az Incidet. Örüljetek egymásnak. Jó? – beszélt összefüggés nélkül Sipiczky, aztán elszelelt, magában hagyva Kalvylt.

De csak egy pillanatra maradt magában a festő, a másik pillanatban már ott volt Inci is mellette, azaz nem is mellette: ott csüngött a nyakán és sirt, zokogott a boldogságtól.

S az ifju átkarolta a leányka vállát és egy csókot lehelt fehér homlokára…

*

… A mikor Inci berontott anyjához, – mint egy nyári forgószél, – az éppen imádkozott. Legalább ugy nézett ki, mintha imádkoznék, mert össze voltak kulcsolva a kezei.

Dobayné csakugyan imádkozott – a boldogságáért. Bensőséggel kért Istentől bünbocsánatot; azt kérte tőle, hogy szentesitse bünét: a házasságtörést! Még nem volt ép erkölcsi érzéke, hogy ilyet mert kérni az egek urától. Csak azt érezte, hogy ő most jobb, tisztább lelkü, mint volt büne előtt. Ez a tudat tévesztette meg.

A leányka meglátva anyját, – ahogy még sohase látta, – leborult előtte, mint egy szent előtt s átkulcsolta térdeit: ugy kérdezte tőle, onnan a földről, – nem szavakkal, csak a szemével, – hogy igaz-e a mit Sipiczky mondott?

Az anya lehajlott leányához és fölemelte őt. Csókolgatta is, simogatta is, aztán azt mondta neki:

– Szeresd Sipiczkyt, neki köszönhetsz mindent.

Ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban Sipiczky, hogy a festőhöz „terelje“ Incit. Csak ennyit mondott a leánykának:

– Az ebédlőben van.

Inci megértette. Kezet csókolt anyjának hálás szeretettel és kiszaladt – jegyeséhez.

Sipiczky pedig átkarolta a mamáját és megcsókolta forrón, hosszasan. Aztán mélyen a szemébe nézett és igaz szeretettel sugta:

– Oh, hogy szeretlek én! Minden órával csak nő szerelmem… Miért hogy nem lehetsz az én feleségem?! Miért kellett egy bün árán szivedhez jutnom?! Hát már én örökké csak a bün kenyerén éljek? A jót is bün árán gyakorolhassam csupán?!

Most – hogy már boldognak érezte magát Sipiczky – kezdett csak igazán ébredni a lelkiismerete. Már átlátta tettének aljasságát, már alig mentegette magát annak motivumával. Keserü önvád kínozta.

Az asszonyt nem. Neki más volt a – még nem tisztult – fölfogása.

– A bün sulyát én nem érzem, Alfréd, – mondotta, – nem vétkezünk mi – én nem hiszem. Sőt ugy érzem, hogy csak most ébredt föl bennem a nőiesség; érzem, hogy jobb vagyok, ugy mint nő, ugy mint anya. Anyává tettél. Anyává tett a szerelem. Megnemesitett a szerelem… Nem lehet az bün, Alfréd!

– De az: nagy bün. Ám viseld sulyát. Én is viselem, igen, viselem.

– Boldogtalan, boldogtalan leszel, ha igy gondolkozol, – aggódott a szerelmes asszony. – Ne feledd el a bünt! Ne lásd, csak a szerelmünket! Kérlek! Oh, légy boldog! Mit tegyek, hogy boldog légy?

Sipiczkyt meghatotta ez a nagy, igaz részvét.

– Az vagyok, – mondta, – igazán. Hogy árnya van a boldogságomnak, az még nem azt jelenti, hogy boldogtalan vagyok. Éretted vétkezem: ez a tudat már magában boldogit és talán majd teljesen elfelejteti velem idővel, hogy – hogy igy bántunk azzal a jó öreg emberrel… Igy kellett annak megesnie, – zárta be szavait bánatosan.

– Igen, másképp nem lehetett, édes szerelmem, drága mindenségem…

Az asszony a férfi vállára hajtotta fejét és behunyta szemeit. Az meg cirógatta a szép arcát. Nem volt forró, már nem ütött ki rajta a démoni láng. A bün révén tisztult ez a nő…

Sokáig tartották átölelve egymást, boldogan, szelid gyönyörben. Érzéki vágy most már egyikükben sem ébredt. Az igazi, tiszta szerelem lángja megtisztitotta vérüket a salaktól. Igen, Sipiczky most már biztosan tudta, hogy szeret, a mint – mindenről megfeledkezve – nézte azt a bágyadtan, de nőies bájjal mosolygó arcot a kebelén. Mint egy szerelmes leány, olyan volt a harmincöt éves asszony. Sipiczky összes érzékeivel élvezte szépségeit, csak nézte, nézte… Nem is hallották, nem látták, hogy hirtelen nyilik az ajtó s egy ősz, pirosképü alak jelenik meg annak küszöbén: ugy el voltak egymásba merülve.

Egy pirosképü alak jelent meg az ajtóban, de egyszeribe fehér alak lett belőle. Avagy csak egy szellem volt talán? Hiszen oly hirtelen eltünt ujra, óvatosan téve be az ajtót maga mögött.

… Nem szellem volt…

Alfrédnak csak jó későn jutott eszébe, hogy a másik szerelmes pár ügyét is el kell intéznie kedvesével.

– Mit csináljunk Kertészszel, édesem? – kérdezte tőle.

– Elhalasztjuk a jegyváltást valami ürügy alatt s aztán levélben adunk neki bővebb magyarázatot. Elvégre is, nem lehet vele kiméletlenül bánnom. Ismerd be, szerelmem és egyezz bele.

– Jó. Minden marad a réginél, forma tekintetében. A halasztást pedig te adod tudtára.

– Igen, a hogy parancsolod.

– És beavassuk az öreg urat?

– Talán egyelőre nem. Zavart csinálhatna.

– Helyes… Körülbelül igy informáltam én is a fiatalokat.

– A fiatalokat!? – kérdezte mosolyogva az asszony. – Mi az öregek vagyunk! Hány éves vagy te, kedves?

– Harmincöt.

– Olyan idős, mint én.

– De te szép vagy és üde, mint egy fiatal leányka, én meg már kopasz vagyok…

Az asszony keblére vonta kedvese kopasz fejét s ott csókolta meg, a hol a legkopaszabb volt.