XXI. A világutazó és a lengyel virtus.

Kemény hideg idő volt. Konccá fagyott a föld. A természet ilyenkor a legcsöndesebb: a mikor még a hó se „szól“ a fáradt napsugártól, de ha ember lép rá, akkor csikorog, mintha azt mondaná: Féreg, a nap nem bir velem és te merészkedel szüzességemre törni?

Ilyen idő volt, a mikor a budapesti központi pályaudvaron fontoskodó, sürgést-forgást mimelő léptekkel fölmerült a kis zömök bácskai alakja, jól nekiöltözködve, mintha legalább is Szibériába készülne.

A bundája persze rajta volt, hogy lássa és irigyelje a tisztelt publikum a szerencsés bundatulajdonost. Az igaz, hogy szép volt az a bunda: dohányszin a külseje, fekete zsinórzattal, a bélése csak farkas ugyan, de a gallérja már 12 darab eleven hód élete árán került a Kertész nyakába.

A lábzsákba már bele nem bujhatott Kertész – mert nem tudott volna járni, – ezt hát egy hordár vitte utána. Jobban mondva, Kertész ment a lábzsák előtt, hogy tudják, kihez tartozik. Különben a lábzsák is finom volt: valami fehércsíkos állat bőrével vala bélelve.

A mi még nevezetes volt Kertészen, az a szibériai görénysapkája. (Notabene: hogy a görény nálunk diszkreditált állat, de Szibériában nagy a renoméja; ott pézsmaszaga van a hidegtől s azért drága is.)

Végre egy sárga szij volt a Kertész nyakába akasztva, annak a végén egy szivartok lógott, olyan arányu, hogy ötven darab szivar kényelmesen elfért benne.

Látcsöve nem volt Kertésznek, de a helyett egy cégér (kézitáska) himbált a kezében. Ennek az lett volna a rendeltetése, hogy ezresbankókat tartalmazzon, de csak ujságot s egyébfajta papirost takart el szégyenkezve…

Nem csuda hát, ha annyi fényes fölszerelés birtokában büszkévé lesz az ember és fontoskodva, szélesen lépdel. Mert bizonyos, hogy megbámulják érte. A ki nevet, az csak irigységből teszi.

Ilyen irigy lehetett bizonyára Sipiczky is, mert ő bizony hahotára fakadt, a mikor meglátta a világutazót.

– A manóba, Andor, elfelejtetted a legszükségesebbet! (Notabene: kibékültek a párbaj utáni napon.)

– Mit? – kérdi Kertész sértődötten a gunyoros nevetéstől.

– Az orrvédet, barátom! Mit használ a bunda meg a lábzsák, ha a lélegzeted belefagy az orrodba.

Kertész ugy gondolta, hogy okosabb, ha meg nem haragszik, hát valami viccet keresett. Azt felelte Sipiczkynek, hogy az egész városban nem talált az orrához méltó orrvédet, azért kénytelen lesz az utat anélkül megkockáztatni.

– Helyes, fiu! – dicsérte a lengyel, – ugy látszik, egy kis humorra is szert tettél, a mióta Carver lett belőled.

– Ne emlegesd, kérlek. Ugy fáj nekem a dolog.

– Sohse szerénykedj, hiszen örülsz neki.

– Bizony, bizony nem.

– Nem-e?! A legveszedelmesebb párbajhős lettél: réme stenkereknek, bálványa ifjasszonyoknak és leányoknak. Legendák keringenek rólad, hogy üres óráidban kukoricaszemeket dobálsz a levegőbe s ugy lövöd el őket. Ej, ej, Andorkám, ha te ennek se örülsz, akkor te blazirt vagy!

Erre már nem tudott viccet találni Andor, hát megharagudott.

– Mit gunyolódsz, kérlek? Tapasztalhattad, hogy mindent nem türök el. Ismét belém akarsz kötni?

– A világért se. Most már félek ám tőled – a lecke után. No ne berzenkedj, jer, szálljunk egy szakaszba…

Igy esett meg, hogy együtt utazott a két álbarát Lasnak felé. Mindegyik tisztában volt a másik szándéka felől, hát nem is kérdezték ki egymást; – másról beszélgettek.

Eleinte közönyös dolgokról folyt a szó, de miután Sipiczky szarkazmus-méreggel eresztette föl a szóbeszédet, még a közönyös dolgok is fölzaklatták a kis bácskainak különben elsőrendü máját.

– Hát azt a bőröndöt miért nem adtad föl teherpodgyásznak? Még megbirságol a konduktor! Nem tudod, hogy egy méter hosszu tárgyakat már nem szabad becipelni a kupéba? Uj szabály!

– A szivartárcámat érted?

– Ja, csak szivartárca? Pardon, azt hittem, hogy a magyar diszruhád tokja.

– Az nincs ilyen nagy, – elménckedik Kertész, – azt a mellényem zsebében szoktam hordani.

– Tehát van diszruhád? Az esküvőre ujat kell ám csináltatnod. Tudod-e te azt, hogy egy gentleman esküvője napján először is megfürdik, aztán vadonatuj fehérnemüt, ugyanolyan csizmát és ruhát vesz magára, de előbb megberetválkozik szépen…

– Ugyan kérlek!

– Nem hiszed? Hát fogadjunk!

– Nem fogadok! Nem csináltatok uj ruhát.

– Meg se fürdöl, se meg nem borotválkozol? Meg fognak szólni, Andor…

– Átülök egy más szakaszba, ha szekirozol.

– Hó, akkor inkább te szekirozz engem. Látod, én meg attól csak jobban itt maradok.

– Különös az izlésed.

– Miért? Hogy szeretem, ha mulattatnak?

– No, – gondolta a kis Kertész, – megállj; hát majd megmulattatlak én, ugy, hogy sirni fogsz tőle, ha csak az kell. Kezdi is azonnal:

– Alfréd, te Lengyelországban születtél, ugy-e? – kérdé sunyin mosolyogva.

– Nem én, hanem Petymegen, – volt rá a válasz.

– Akkor az apád született ott.

– Ő sem ott, hanem szintén Petymegen.

– Hát nem vagy lengyel?

– De az, hanem Petymegre jártunk születni.

– A nagyapád is?

– Az is. Miért kérded?

– Mert szeretnék tőled valamit megtudni a lengyel viszonyok felől.

– Parancsolj.

– Igaz az, hogy a lengyel nemesek között a legujabb is ezeréves családból való?

– Igaz. Ha az összes lengyel családoknak származása korát összeadod, a káoszig kell eljutnod a számjaiddal. Nem tudod te azt?

– Hát hány ezer éves birodalom Lengyelország?

– Hja, barátom, a lengyel urak nemessége nem Lengyelországból datálódik ám. Két család még a Noé bárkájában kapott nemességet magától Noétól (mert hogy dicsőn az asztal alá itták az öreg borapostolt); kettő Herkulestől, annak a fejében, hogy segitettek neki megnyuzni a farnezi bikát s a neméai oroszlánt (ezt a tényt igazolja cimerük is); ismét ketten Homérosztól szereztek kutyabőrt a nagy eszükért. (Az egyik család őse ugyanis az Odysszeát, a másiké az Iliaszt vágta be könyv nélkül.) Azután –

– Köszönöm, elég. A te családodra vagyok kiváncsi.

– Engedj meg, a szerénységem tiltja.

– Hát szégyen az ansziennitás? Végre is kisül, hogy te csak egy rongyos lengyel királytól szerezted kutyabőrödet, – ingerkedik a kis bácskai.

– Oh nem, barátom, – szólt alig birva a saját elmésségén való nevetését elfojtani Sipiczky, – az én kutyabőröm annak a kutyának a hátáról van lenyuzva, a mely kutya Évát őrizte volt a paradicsomban, hogy el ne lopják az Ádámjától.

A kis Kertész, bár hatalmasan felsült a bosszantásával, elnevette magát. Nem tudott haragudni, ha ennyi bolondságot hallott. De különben is nagyon szeretett nevetni és ha csak tehette, nem irta a gunyt a saját rovására. De miután föltette magában, hogy megbosszantja Sipiczkyt, más oldalról fogott a támadáshoz.

Elkezdett neki azokról a lengyel fiukról mesélni, a kik vele jártak iskolába a Teréziánumban. Solnisky és Krajewsky voltak közöttük a legjelesebbek, bár a többi is erős volt a lapitásban.

„Ugy Solnisky, mint Krajewsky természetesen királyi rokonokkal dicsekedtek s ezt szemben mindegyikük elismerte a másikáról. De egymás háta mögött megvetőleg nyilatkoztak az egymás családjáról: A Solnisky nagyapja birkás volt a Krajewsky nagybátyjánál, a Krajewsky nagyapja ellenben házizsidója volt a Solnisky szépatyjának. És midőn rájövén egymás turpisságára, kérdőre vonták egymást: százszor is megesküdött mind a kettő, hogy olyat nem állitott a másik családjáról, sőt…“

„Egyszer nagyon elszomorodott Solnisky. Olyan arcot vágott, mintha jeges vizbe mártogatták volna télviz idején. – Mi bajod, kedves barátom? – kérdi tőle egyik iskolatársa. – Hej, pajtáskám, lelkem, – válaszolt a bus lengyel, – nagy az én szomoruságom: atyám elverte a jussomat. (Ohó!) – Na, – folytatá Solnisky, – most képzelj el engem szegény embernek! Hogy fogok én három millióból megélni? Nyomoruság az élet. (Hogyan?!) Három rongyos milliót birtak csak megmenteni. Oh!…“

„Egy másszor meg Krajewsky szoarét adott barátjainak. Ennivaló nem volt sok, de az ezüst, az remek volt. Dicsérték a fiuk az ezüstöt: remek, fejedelmi! S ez a dicséret könyeket fakaszt Krajewsky szeméből: igazi, nagy, potyogó könyeket. – Mit sirsz, lengyel pajtás? – kérdik a cimborák. – Ah, hagyjátok, ne is emlitsétek. Szegény, megboldogult jó anyám jut mindig az eszembe, valahányszor az ezüstöt látom… Az ő hagyatéka. – Másnap megjelent az intézetben a Munsch-szálloda bérszolgája s egy zöld halinába jól elpakkolván az anyai hagyatékot, visszaszállitá a gazdájához: Munsch urhoz. Ergo, kisült, hogy Krajewsky árendálta az anyai hagyatékot és kegyeletkönyekkel pótolta a hiányzó hagyatéki jelleget, mert érezte, hogy másképp nem hinnének benne.

„Krajewsky birtokán különben a mezei utak aszfalt-burkolattal voltak ellátva.

„A Solnisky-féle istállókat ellenben karrarai márványlapok burkolták kivül-belül…“

Ilyes dolgokat beszélt Kertész a jó lengyelekről s a végén, látva Sipiczky közönyös arcát, még egy fulánkot is eresztett a meséi után.

– Dicső nemzeti vonása a lengyeleknek, hogy véletlenségből se mondanak igazat. Nem csoda, hogy elpusztult ez a nemzet. A természet rendje szerint el kellett pusztulnia.

Ez a féligazság maga nem bántotta Sipiczkyt. Azon is inkább elcsudálkozott, mintsem bosszankodott, hogy egy mégis művelt társaságba járó embernek szellemi arzenáljában olyan piszkos fegyverek is akadnak, mint a milyeneket Kertész ellene használt. (Igazi telivér paraszt! Az apját szidja az embernek, hogy megharagitsa!) Gondolta Sipiczky, kiragadja Kertész kezéből a saját fegyverét.

– A hazugság rut dolog, de ártatlan. Ellenben az uzsora és a kapzsiság már vétek s a komiszabb fajtából való, – vágott vissza a bácskai tőrével.

Fülig pirult Kertész – mert az ő atyja kapzsi is volt meg uzsorás is – de hiába! Nem vághatott vissza. Elnyelte hát a mérget s olyan arcot csinát hozzá, mintha mézet nyelt volna.

– Biz az komisz fajta vétek: az uzsora, mindegy az… Abba nemzetek még nem pusztultak el…

– Abba nem, az igaz. E tekintetben a bácskaiaknak nemzeti politikája – beismerem – különb, mint a lengyeleké. A lengyel bőkezü és hazudik, hát tönkre megy. A bácskai kapzsi és igazat mond, hát prosperál…

– Nem minden bácskai kapzsi…

– Nem minden lengyel hazug…

Egyszóval az lett a vers vége, hogy Kertésznek nem sikerült kifogni Sipiczkyn. Valahányszor, mindig beleesett a saját hálójába. Ugy, hogy mire befordult kocsijuk a lasnaki kastély udvarára, már egészen ki volt merülve a kis ember ugy a hidegtől, mint a keserüségtől.