XX. Az Inci javaslata.

Bármennyire el voltak egymással telve a szerelmesek, altruisztikus lelkületük nem merült el végképpen az önfeledtség mámorában. Hogyne gondoltak volna Sipiczkyre: arra az önfeláldozó barátra, a ki érettük oly nemes önzetlenséggel tette kockára életét!

És most éppen ez a nagylelkü lény okoz egymáshoz való kölcsönös viszonyukban oly kényelmetlenségeket, oly bonyodalmakat, a miknek elsimitása, mig egyrészről a hálaadástól való menekülés látszatát ébreszthetné, addig másrészről szinte kötelességük volt, Sipiczky akaratát véve elsősorban tekintetbe.

Ő ugy kivánta és sürgönye idegesen tartott szövegéből kitetszőleg sulyt helyezett arra, hogy végakarata és Incihez való szerelme titok maradjon előttük. Ugy Kalvyl, mint Inci jól ismerték barátjuknak a cinizmus mezébe öltöztetett nagylelküségét, a mely óvatosan kerüli a tüntető nyilvánosságot; tudták, hogy teljes életében alterálni fogná őt, hogy a véletlen igy leleplezte legbensőbb érzelmeit.

Arisztokratikus lelkületük sugta ezt nekik, a mely irtózik a hála provokálásától, sőt a hálaadást se kontemplálja szavakban: magába zárja ezt, hogy alkalomadtán tettekben juttassa kifejezésre. (A hála kifejezésének egyedüli ildomos alakja a tett.) Magukból indultak ki, a mikor Sipiczky helyzetét birálták.

Elhatározták hát, hogy lehetőleg igyekezni fognak barátjuk titkát vele szemben is megtartani. Ugy vélték, hogy ugy reá, mint magukra nézve legjobb lenne viszonyuknak status quo ante föntartása, a mi a külszint illeti. Mert bensőleg az már nem volt lehetséges. Azt, a mit Sipiczky érettük tett, nem számolhatták el lelkükkel csak ugy; annak nyoma örökké ott marad, bárha eltemetve is.

Már most hogy oldják meg ezt a kérdést? Hogy hitessék el Sipiczkyvel, hogy nem olvasták el levelét? Hogy vezessék félre? Félrevezessék-e egyáltalán? Még ha lett volna támasztékuk! Például, ha csak annyi is, hogy tudják vala, miként küldték el nekik ezt a levelet. Kinek a meghagyásából és elhamarkodásából. (Mert azt sejtették, hogy valakinek elhamarkodása folytán történt.)

Ha azt tudják, könnyebb lett volna Sipiczky ellen tervezett ártatlan összeesküvésüket megszőniök: összebeszélvén a könnyelmü levélküldővel. De igy!

Egy dologgal voltak csak tisztában. Azzal, hogy – miután fölbontották, hát vissza nem küldhették a sürgöny rendelkezése értelmében a levelet, – csak ugy érnek el pozitiv célt, ha letagadják a levél vételét.

Az ilyesmi azonban nem fért a jellemükhöz: egy valóságot letagadni!

Más megoldáson törték hát a fejüket. De hiába! Nem akadtak, – mert nem akadhattak a kérdés kulcsára.

Végre is egy fél megoldásban állapodtak meg… (Ám segitségükre jöttek: a véletlen és Dezső).

Ilyeténképpen:

Egy sürgönyt fogalmazott Inci:

„Vettem sürgönyödet, kérek bővebbet levélben. Jőjj már.

Kalvyl.“

– Lássa, ennek a táviratnak szövegéből csak azt sejtheti, hogy nem kaptuk meg levelét, – mondja Inci.

– De kérdezni fog, rájön; mert csak nem hazudhatunk.

– Kérdés, hogy fogja-e kutatni. Az emberek legnagyobb része nem szereti bolygatni a reá nézve kellemetlen témákat.

– Ennyi élettapasztalat egy kis leánytól, édes, okos Incikém! – csodálkozik mosolyogva Kalvyl.

– Igen, azt hiszik maguk, hogy mi leányok nem gondolkozunk, – felelte kedvesen duzzogva a leányka.

– De ha mégis kérdőre von bennünket? Vagy meggyőződik róla a postán, hogy nem ment vissza a levél?

– Akkor, – felelt Inci, – hiába! Vallanunk kell. Ám addig bizzunk a véletlenben és – a szerencsénkben, – tevé hozzá. De már szomoruan és keserüen hangzott el ez a szó: szerencsénkben. (Hol van az?)

Dezső dr. bontotta s olvasta föl Sipiczkynek az Inci fogalmazta táviratot.

A beteg megörült.

– Ohó, elvégre nem adta föl a hordárod a levelet! Milyen szerencse volna!

Dezső, barátja megnyugtatása végett, kapott ez eszmén.

– Az bizony meglehet, – válaszolá, – hogy forintot és levelet zsebrevágott abban a tudatban, hogy nem néztem a számát. Igaz is, hogy vevényt nem hozott.

– Bravó! Kutasd föl a derék embert és kérd vissza tőle levelemet, aztán jutalmazd meg egy ujabb forinttal, hogy oly pontosan nem teljesitette megbizásodat.

– Hogyan kutassam? Nem hordárállomáson volt, ugy fogtam el. Azt se tudom, milyen.

– Lám, milyen szerencse, doktorkám, hogy olyan szeles vagy! Már ugy lesz, hogy zsebrevágta a hordár a levelet, megspórolván forintot, utat.

– Biztosan ugy lesz, – ravaszkodott Dezső. – Bocsásd meg a könnyelmüségemet, de azt sem tudtam akkor, hogy hol áll a fejem.

– Nem hogy megbocsátanék, de teljesen értelek. Éljen a haza! És most tegyük fől a sürgönyt. Irj!

Dezső irt, a mint diktáltatott:

„A bőrömet kilyukasztották, de csak a bőrömet. Most foldozza a leibsuszterem, Dezső. Három nap alatt kész a munka, akkor elindulhatok. Ölel

Sipiczky.“

Ezenkivül még egy levelet is irt Dezső, Kalvyl Jánosnak a maga nevében. Az volt benne, hogy kellemes lenne Sipiczkyre nézve, ha nem vennék tudomásul a tőle kapott levelet, ha megkapták. Hagyják meg őt abban a jelenlegi hitében, ha lehet, hogy a levél föl sem adatott.

E hiedelmében meg is maradt Sipiczky. A véletlen s egy kis ártatlan furfang kegyelméből. Az igaz, hogy nem is igen firtatta a dolgot: igaza volt Incinek.