XVII. Az élő halott.

A ki párbajt látott, az tudja, hogy megy. A ki nem látott párbajt, hanem regényt olvasott, az meg még jobban tudja. Már pedig az emberiséget három részre lehet osztani: a párbajt látottak, a regényt olvasottak s az analfabéták osztályába. És miután csak a két első helyen emlitettek részére iratnak regények: maradjon itt el a Sipiczky-Kertész-párbaj leirása – (minek pályázzék minden iró olvasói idegzetére) – legyen elég szenzációnak a szomoru eredmény maga.

Sipiczky a második golyóváltásnál elesett. Tompán zuhant a földre, mint egy fatörzs.

Az orvosok föltépték ruháit. A szive táján kapott lövést. Dezső, a jó barát konstatálta elsőbben, hogy legföllebb egy-két óráig élhet. A másik orvos rámondta: „Addig is bajosan.“ De azért telefonoztak a mentőkért és bekötözvén sebeit, bevitték gyalogágyon az Erzsébet-kórházba. Gyalog követték barátai. A kapitány sirt: a mordályos kapitány, a rettenthetetlen párbajsegéd.

Kertész, – ki az egész párbaj alatt sápadt volt, sőt reszketett, – visszakapta szinét és bátorságát: adta a hőst, a nagylelküt; követte a gyászos menetet és fönhangon sopánkodott.

– Ugy fáj!… A legjobb barátom volt! Inkább magam estem volna el!

Marcziházi legjobban szerette volna oldalbarugni a hipokritát, de csak ennyit szólt neki:

– Nem szokás ilyenkor vénasszony módjára sápitozni! – De maga azért tovább hullatta könyeit.

Dezső utközben megszólitott egy hordárt:

– Vigye ezt a levelet a postára. Itt a forint. Ajánlva, expresz! A vevényt hozza az Erzsébet-kórházba. Dezső dr.-t kérdezze.

A kórházban széles ágyra fektették a sebesültet, hogy ujból és alaposan megvizsgálják sebét s esetleg az ideiglenes kötést mással cseréljék föl.

Feltünt, hogy a seb nem igen vérzett.

– Száján fog a vér kiömleni; a golyó utját állja a vérömlésnek, – vélte Dezső, – egy tükröt tartván a sebesült szája elé.

A tükör elhomályosult.

– Még él, de már elhaló a lélegzetvétele. Egy-két perc és elköltözött, – mondta a hű barát és most már ő is könyezett.

Könyein keresztül nem látta, hogy mint mozdul meg a már-már hullának hitt test, mint nyilnak egyszerre – kínos erőlködéssel bár – szóra ajkai:

– Nem igaz. Élni fogok!…

Az orvosok elképedtek.

– Hogyan lehetséges az? Átlőtt szivvel nem lehet beszélni, – szólt Dezső.

– Nincs átlőve a szive eszerint! – erősitette a katonaorvos. – Forditsuk meg, hogy kihányhassa az összegyült vért.

Megforditották, de nem jött vér a sebesült száján.

– Érthetetlen! – bámultak az orvosok.

– Szondirozni kell a sebet azonnal. Az majd ad némi támasztékot, – javasolja Dezső.

Elővették a kutaszt és belemélyesztették a sebbe. A kutasz azonnal ellentállásra talált.

– De hisz itt csont nincs, a golyó meg nem lehet, – csodálkozik a katonaorvos, – de már némi gyönge reménység érzetétől földerült az arca. – Tükröt ide! – kiáltotta s a mig a tükröt hozták, tovább kutaszolt. Arca folyton derültebb lett, aztán mosolygott, a végin meg már kacagott, hogy csak ugy rengett az egész ember.

– A golyó, uraim! Kutyabaj! A nemes részek nincsenek megsértve. Mindössze egy kis idegmerevség az egész – egy hirtelen nyomástól a szivburokra… Négy nap, – no, hat nap alatt rendben a dolog.

De már erre Dezső is körülnéz s a mig a katonaorvos sztentori hangon magyarázza a laikus hivőknek, hogy a fáradt golyónak milyen idegre gyakorolt spontán nyomása okozta azt a merevgörcsöt, mely őket félrevezette: azalatt már ki is szurkálta a sebből a golyót, mely mindössze egy hüvelyknyi mélyen volt.

Erre kimosták és szépen bekötözték Sipiczky sebét, aztán hozzáfogtak a fölélesztéséhez.

A betegnek lassankint föloldódtak megmeredt tagjai. Idegei visszanyerték müködő képességüket. Szemét is fölnyitotta már, de olyan fáradt volt, hogy beszélni még nem volt képes. Ezen az előtte megfejthetetlen fáradtságon kivül azonban nem érzett fájdalmat.

A katonaorvos különben rárivallt:

– Ne beszéljen, ne erőlködjék! Három óra mulva, nem bánom, akár előadást is tarthat a ballerinák bájairól, addig azonban majd csak a magunk eszivel elmélkedünk róluk.

Sipiczky mosolygott. (Ugy se lett volna képes beszélni.) De látni látott. Hálás megindulással vette észre a mord kapitánynak és orvos barátjának kisirt szemét, meghatott arcát.

(– Jó fiuk! Van hát, a ki szeret még engem, – gondolá és behunyta szemeit. Elaludt…)

Mikor fölébredt, a jótékony álom erősitő hatásától teljesen felüdült testtel, szinte megfeledkezve a történtekről, hirtelen mozdulattal emelkedett föl ágyában a lengyel. Ettől belenyilallott sebébe az éles fájdalom, hogy elkiáltotta magát. Oly váratlan volt az neki s – oly szokatlan a hely is.

Megmagyarázott neki a doktor mindent. Ez egy karosszéken szunditott mellette, nem engedvén magát ápolónővel helyettesiteni. Most ébredt föl, hogy Sipiczky följajdult.

– Sebaj, csak ne hánykolódjál!

– Mi baj volna?! Ja, ugy, – eszmélt Sipiczky, – golyó van bennem.

– Már nincs.

– Hát csakugyan engem lőttek hasba? – tréfálkozott a sebesült. – Mondd csak, a hasam volt kemény, vagy a golyó volt puha, hogy keresztül nem ment rajtam az ólom?

– A puskapor volt kevés, kedves grófom. A jó kapitány le van leplezve. Bár váltig azt állitja, hogy torkig töltötte a pisztolyokat, biz azokban nem volt egy gyüszünyi por sem.

– Ejha, a svihák! No, de jól van igy is. Tegyetek ugy, mintha elhinnétek neki, különben boldogtalan lesz, hogy kisült a lágy szive. Maradjon csak a régi kegyetlen tigris, ha ugy akarja.

– Nem is disputálunk vele, mert már megevéssel fenyegetett.

– Holnapután fölkelhetek, ugy-e?

– Csak egy hét mulva, grófom.

– Az lehetetlen. A katonaorvos azt mondta, hogy négy nap mulva kutyabajom.

– Hallottad?

– Mindent hallottam; azt is, hogy egy-két percre becsülted életemet. (No megállj!) A teringésit! Szörnyen megijedtem. Még kitelt volna tőletek, hogy elevenen raktároztok el a föld alá, ha össze nem szedem minden akaratomat és nem protestálok a szándékotok ellen.

– Bámulatos energiád van. Nem tudok, nem olvastam arra esetet, hogy merevgörcsöt, ha csak pillanatra is, képes lett volna valaki legyőzni.

– És ha le nem győzöm, eltemettetek volna elevenen? – ijedezett Sipiczky.

– Ugyan?! Szép véleményed van az orvosok felől. A tudomány mai stádiumán ki van zárva ilyen eset, – biztositja Dezső.

– Na, csakhogy!… Mondhatom azonban, hogy az uj cimbora nem kellemes gyerek.

– Miféle uj cimbora?

– A félelem, barátom. Megismerkedtem a félelemmel. Mikor az ember meg se tud moccanni s előtte az elföldeltetés édes reménye…

A doktor mosolygott.

– Ne humorizálj, édes grófom, pihenj!

– Az ördög fáradt… No, megállj csak! Mi történt a levéllel. Add ide, – idegeskedik a beteg.

Fejéhez kapott a doktor.

– Biz azt elküldtem… eszembe se jutott. Egy hordárnak adtam át…

– Talán particédulát is nyomattál már, a milliomát, meg koszorut is rendeltél?! Nosza, sürgönyözz azonnal… Hány óra?

– Nyolc óra, pontban, – válaszolt a doktor.

– Talán még megérkezik a levél előtt. Papirost, tintát! – lármázik Sipiczky.

Dezső hamarosan előkeritette a papirost s irt, a mint diktálta a sebesült:

Remete, küldönccel, Lasnak.

Kutyabaj! Rossz pénz el nem vész. Ha nem olvastad levelemet, ne bontsd föl, küldd vissza, kérlek. Négy nap mulva jövök. Bővebbet levélben.

Sipiczky.

– Ird reá, hogy „expressz“ és küld el azonnal, – sürgeti Sipiczky a doktort.

– Intézkedni fogok e pillanatban, csak arra kérlek, hogy ne izgasd magad, mert fölfakad a sebed s a négy nap helyett két hétig kell majd feküdnöd, – figyelmeztette Dezső betegét s azzal csöngetett.

(– Hogy a manóba ne izgatnám magamat, – monologizált a beteg, – a mikor ilyen galibát csinálok a halálommal. Tyhü, még elindult az a szerencsétlen János a temetésemre! No, ugyan izetlen világitásba helyezi majd becses személyemet az a levél, a mi becses hullám szempontjából szerkesztődött meg! Az a kis nüánsz – az élet és halál közt – milyen nagy különbözeteket csinál hatásaiban, nem is gondolná az ember!… Csak ne olvasnák el!)

– Nézd csak a menetrendet, Dezső és nyugtass meg. Mikor érkezik a vonat Remetére?

Egy betegápoló lépett be. Az orvos átadta neki a sürgönyt, a pénzt és rendelkezett:

– Adassa föl, kérem ezt a sürgönyt, azonnal „express“ és hozasson menetrendet.

– Parancsára, – válaszolt az ápoló és távozott.

A beteg tovább nyugtalankodik:

– Ha elolvassák levelemet, a föld alá bujok szégyenemben.

Az orvos csillapitotta és biztatta:

– Ha jól tudom, az esteli vonat, a melylyel leveled ment (a délutánival már nem mehetett), körülbelül tizkor érkezik Remetére. Addig pedig ott lesz a sürgős távirat is.

– Biztosan rosszul tudod, doktor.

– Majd kisül. Ime a menetrend, – szólt az orvos, átvéve a könyvet a belépő ápolótól.

Ki is sült, hogy igaza volt a doktornak. A vonat féltizkor érkezik Remetére.

– No, látod, a sürgöny már kilenckor ott lesz. Másfél órával korábban, mint a leveled. Aztán azt rögtön kézbesitik, a levelet pedig csak rendes postajáratkor viszik Lasnakra. Légy hát békében és ne beszélj sokat…

Sipiczky megnyugodott.

De a sürgöny bizony csak a levéllel egyidejüleg érkezett Remetére. Egy küldönc vitte ki mind a kettőt Lasnakra.