XVII. Egy végrendelet.

Mihelyest hazaérkezett Sipiczky, azonnal hozzáfogott az iráshoz. Azaz hozzálátott volna, ha lett volna tintája és ivpapirosa. No meg, szamárvezetőre is szüksége volt, mert csak levélpapiroson tudott egyenes sorokat ejteni. Maga röstelt már kimenni, hát gondolta, hogy majd elküldi a takaritónőjét. Lement a házmesterhez, de csak a szép házmesterné volt otthon és Zolát olvasott.

– Jó napot, Irmácska!

– Jézus Mária! Be ne jöjjön gróf ur, mert agyonver az öregem.

– Ej-ej. Hát miért?

– Mert féltékeny, mint egy sárkány.

– De hisz’ én nem vagyok veszedelmes, – tréfált Sipiczky és megcsipte a csinos asszony állát.

– Hogy is ne, mikor gróf is, fiatal is, meg kopasz is… azután meg csinos is. No!

A lengyel nevetett az okok e sokaságán.

– Tetszem magának, Irmuci?

– Érdekes…

– Köszönöm; de papirosra és tintára lenne szükségem, hogy kegyeit méltányolni tudhassam.

– Hásze, csak egy órája hozott a leány papirost és tintát két ur számára, a kik a lakásán voltak. Éppen, hogy tiz perce mentek el, de már akkor négyen. Hát, ha csak nem vitték el a zsebükben…

– Jőjjön, Irmácska, keressük meg.

Az asszony elpirult.

– Félek. Minden percben megjöhet az uram.

– Sohse féljen. Mi van abban?

Az asszony most már rákvörös lett és habozva bár, de követte a férfit. A lakás ajtajánál azonban megállt; nem akart bemenni.

– Nem megyek be, gróf ur – mégse. Lássa, mint asszony becsületes voltam mindig, sohase csaltam meg az uramat. Nem csalom hát meg magával sem, – mondta Irma és futva menekült.

Sipiczky utána nézett, de nem hítta vissza. Elgondolta, hogy milyen furcsa a világ. Ha egy asszonyt lakására hí egy férfi papirost keresni, annak az asszonynak eszébe se jut mást képzelni, minthogy a papiros csak ürügye a hivásnak, igazi oka a csábitás. És ezt oly természetesnek találja az asszony, hogy mindjárt a képzelt igazi ok ellen védekezik és nem is reflektál a vélt ürügyre, ha egyáltalában vonakodik.

– A szemét már a fölszinre került itt nálunk e hazában, – bölcselkedik Sipiczky, – másutt még alján a seprő.

Az igaz, hogy nincs az országban csinos házmesteri menyecske – ha szolid – a ki legénylakásba elmenne papirost keresni. Mert nincs házmesteri alak, a ki elhinné menyecskéjének, hogy papirost keresni volt oda, nem másért. Az Irmácskának tehát igaza van.

– Megkeresem hát magam azt a papirost, – monologizált Sipiczky és meg is találta. Ott volt, a hová való: az iróasztalán. Leült és irt. Irta pedig a következőket:

„Kedves Jánosom!

Rég elpatkolandottam, mire ezt a levelet megkapod. Kertészszel összevesztem valami csekélységen: párbajt vivtunk. Temettess el, de kikötöm, hogy száz forintnál többet ne költs utolsó utamra. A tulvilágon szolid akarok lenni, mert megutáltam a földön a fényt. Hamis ott majdnem minden fény.

Iróasztalom fiókjában levő takarékpénztári könyvemben fekvő vagyonomat és összes ingóságaimat reád hagyom. Fogadd, kérlek, jó szivvel tőlem, – a ki téged igazán és önzetlenül szerettelek.

Édesanyám imádságos könyvét s a mellette lévő medaillont Incinek testálom: a kis testvérkémnek. Kérd meg őt, hogy halálom évfordulóján ebből a könyvből imádkozzék lelki üdvösségemért. Az ő imáját jobban meghallgatja az Ur, mint a papokét, de azért könyörögjenek azok is érettem: bőven ráfér bünös lelkemre…

A medaillonban egy kis hervadt virág van. Könyeimmel öntöztem, de csókjaimtól hervadt el. Ez a kis virág volt az én talizmánom. Mióta birom, lettem igaz ember, a mi sok gyönyörüséget okozott kiélt, kifáradt lelkemnek.

Bizalommal lépek az Ur szine elé és végtelen könyörületességébe ajánlom bünös lelkemet…

És most halld utolsó kivánságomat: Incit el ne hagyd soha. Ha ő Isten rendelése szerint nem követhet téged, te kövesd őt mindenüvé.

Atyját föl fogod világositani a helyzet felől. Megmondod neki, hogy Inci anyja kényszerének engedve, gyermeki engedelmességből egyezett bele Kertészszel való házasságába, de hogy ez a házasság halála lesz. Igy mondd neki: a halála lesz! Inci ezt nem fogja merni megerősiteni anyjától való félelmében és tartva attól, hogy ezzel szülei között visszavonást támaszt, a mi által atyja öreg napjait elkeseritené.

Hogy mindamellett is szólanod kell, annak az az oka és célja, hogy az apa teljesen vak szemeiről némileg levedd a hályogot, – hogy kétségében lehetőleg elodázza a jegyváltást.

Ennek a kivánságomnak teljesitése nehezedre fog esni, de teljesitened kell büszkeséged, önérzeted árán is. Nemcsak rólad van szó!

A boldogságtok kérdését neked magadnak elintézned nem lehet, Inci nagylelkü, rajongó jelleme, az öreg ur rövidlátása s a mama szivtelen makacssága miatt. Azt majd én intézem el a tulvilágról. Barátom, Dezső lesz a médiumom.

Te csak bizzál és ne csüggedj utolsó lehelletedig. Isten veled. Találkozunk.

Sipiczky.“

– Igy! – szólt Sipiczky, bevégezvén a levelet. – Tervem egyik alternativája: a halálom esetén eszközlendő eljárás be van vezetve; most még a doktorkámmal kell beszélnem, hogy betetézzem.

Mint deus ex machina toppant be a doktor.

– Jó napot, édes grófom!

– Isten hozott, kedves doktorkám, – üdvözli őt örömmel Sipiczky, – foglalj helyet. Mindjárt kész vagyok, még csak a cimzés: igy la… És most fogd ezt a levelet és tedd el tárcád legmélyebb rejtekébe.

– Hiszen ez Kalvyl János bárónak szól Lasnakra – csudálkozik a doktor, olvasván a levél cimét.

– Neki fogod küldeni. Tedd csak el előbb, aztán beszélhetünk bővebben a dologról… Eltetted? Jó. Hát először is holnap párbajt vivok Kertészszel. Igen kérlek, légy az orvosom. Marcziházinak már szóltam, hogy téged kérjen föl és ne mást. Ha el találnék esni, akkor azonnal küldöd – vagy föladod magad – ezt a levelet exgrófom!

– Mily sötét gondolataid vannak, édes grófom.

– Dehogy is! Azonban minden megtörténhetik s az embernek csak intézkedni kell az uradalmai irányában. Nem ugy van az nálam, mint szegény háznál.

Az orvos szomoruan mosolygott. A hála és szeretet füzte őt barátjához, – gyermekkora óta. Atyja gazdatiszt volt Sipiczky atyjánál és midőn árván maradt, az öreg gróf fölkarolta és fölnevelte őt: hü tisztje fiát. Igy lett orvossá s a Sipiczky-családnak lekötelezett, hű barátjává. Azért mosolygott szomoruan a doktor. Fájt neki, hogy azok a persziflált uradalmak csak voltak egykor és hogy most idegen ül jótevői ősi várában.

– Ha elestem, eltemettek: te meg Kalvyl, miután az elhalálozást temetés követi rendszerint – folytatja a lengyel.

– Ugyan ne emlegess halált és temetést! Ki látott valakit párbajban elesni? – tréfálkozik, bár aggódik a doktor. – Még ha a lomnici csucsot készülnél megmászni, érteném komoly sejtelmeidet.

– Igazad van, de az ördög nem alszik, – veté ellen Sipiczky, – hát csak arra az esetre szóltam, ha nem alszik az ördög, hanem elvisz. De e nem remélt esetben már egy igen fontos, nagy dolgot bizok reád, kedves barátom. Igérd meg, hogy – bármily drasztikus és bármily nevetséges is – megteszed a kedvemért.

– A kedvedért és nagylelkü családod érdekében mindenre kész vagyok, – mondta a doktor elérzékenyülve.

– Köszönöm. Ide figyelj hát. Te mindig nemes ember voltál, nemcsak a kutyabőrön, de szivre, lélekre is. Ezért választottalak téged halálom utáni akaratom végrehajtására. Mert olyan ember kell ahhoz, a ki szent titkokkal vissza nem él. Egy szent titokba kell ugyanis, hogy beavassalak…

– A szivembe zárom…

– Kalvyl János báró és Dobay Ilona szeretik egymást.

– Ah! És mégis Kertész vőlegénye lett!

– Ne keresd kulcsát ennek a rejtélynek, elég az, hogy ugy van. És éppen azt kell megakadályoznunk, hogy ez a házasság ne jöjjön létre. Ha életben maradok, nincs szükségem segitségedre. Abban az esetben nem akarlak egy olyan megbizással terhelni, a mit magam is elvégezhetek s a mely alapjában nem méltó hozzád. Annyival kevésbbé, mert más uton-módon a dolog általam jobban és könnyebben lesz elintézhető. Ez a mód se valami lélekemelő, de az én hátam elbirja még ezt az utolsó stiklimet. Hiszen annyi van rajta…

– Kiváncsivá teszel.

– A vőlegényt kell kiüldöznöd a menyasszony szülői házából. Az lesz a te föladatod.

– Én? Hogyan? – csodálkozik a doktor.

– Ide figyelj! Esetleges temetésem után lementek Lasnakra: Kalvyl és te s ott természetesen sajnálkoztok fölöttem.

– Milyen ürügy alatt menjek én Lasnakra?

– A nagynénéd ott lakik a közelben – tegyük föl – és te utazóban meglátogatod Dobayékat, az éppen Lasnakra tartó barátod, Kalvyl kiséretében. Hiszen járatos voltál a házukhoz!

– Jó, s aztán?

– No, hát sajnálkozzatok fölöttem és végtére is belefáradván a sok sajnálkozásba, te alkalomszerüleg elkezdesz a tulvilági életről beszélni és pozitivitással állitod, hogy a halottak szellemei lejárnak a földre. Egyszóval spiritiszta vagy és prelekciót tartasz a spiritizmusról.

– Egy szót se fognak nekem hinni, legkevésbbé Kertész.

– Te megmosolygod a hitetleneket, nem szólsz egy szót se, hanem kézzelfoghatólag, illetve szemmelláthatólag bebizonyitod Kertésznek tantételeidet.

– Nem értelek.

– Nem? Mindjárt megértesz. Az én szellemem egy szép éjjelen egyszerre csak megjelenik Kertésznek és mindenféle átkokat dörög reá – ha le nem mond Inci kezéről, – igér neki olyan poklokat, a hol az emberekből naponta gulyást apritanak, de másnapra csak föltámadnak, hogy ujra gulyássá legyenek aprithatók. S ez a szellem te leszel. Egy lepedő kell hozzá mindössze és sötétség. A hangomat utánozni tudod.

A doktor kétkedőleg rázta a fejét.

– S te azt hiszed, hogy ettől a játéktól megijed majd Kertész?

– Attól nem fáj a fejem. Gyáva a kölyök és paraszt, talpig paraszt. Már pedig nem volt még olyan bunyevác paraszt a világon, a ki ne félt volna a kisértetektől és tulvilági szellemektől. Garantirozom a sikert, ha ügyes vagy s el nem árulod magadat… Vigyázz, kérlek, nagyon vigyázz, mert két nagy nemes léleknek a boldogsága fog rajtad függni. Ez a tudat szolgáljon igazolásodul a komédiáért. A cél oly nemes, hogy föltétlenül szentesiti az eszközöket. Ugy-e megteszed? – fejezte be szavait kérő hangon Sipiczky.

– Meg. Annál könnyebben igérem, mert nem kerül reá a sor.

– Adja Isten! De ha rákerül?

– Itt a kezem és becsületszavam.

– Köszönöm, doktorkám: az nekem elég… Ugy megfut a vitéz, de ugy, hogy meg sem áll Sztapárig, – mondta kacagva Sipiczky…

Ekkor nagy szelesen beront a kapitánysegéd.

– Hát rendben a dolog! Itt a doktor is? Bravo, legalább nem kell futkosnom utána! Sok rongyot, gyapotot hozzon magával, doktor, meg egész tüsző műszert. Féltizenegykor majd magáért megy Lóskay: az a másik segédünk, – hadarja a kapitány, majd Sipiczkyhez fordul:

– Tudsz-e lőni, kamarás? Hogy mondod? Tudsz? Jó. Hát vivni? Nem tudsz? Ugy is jó. Nem is szükséges olyannak, a ki nem fél. Statisztikám van róla, az csalhatatlan… De most szaladok urak, magamat ajánlom! Be kell szereznem a pisztolyokat. Jól töltünk! A viszontlátásra! – szólt és mint a forgószél kirohant a kapitány, be se várva a viszontüdvözletet.

Készülődött a doktor is, de Sipiczky visszatartotta.

– Megállj csak, doktorkám; még végrendelkeznem kell, különben nem kapja meg János az uradalmamat. Várj egy kissé, mindjárt jövök, csak a házmesteréktől hivok föl valakit.

Messze se kellett mennie Sipiczkynek. Az ajtaja előtt találta a házmesternét, vágytól kipirulva és reszketve a félelemtől vagy lelkiismeretétől.

– Mégis feljöttem, gróf ur.

– Szép magától, Irmácska.

– Az uram alszik. Sokat ivott.

– Kedves egészségére! Tessék besétálni. Éppen magáért voltam indulóban.

– Nem ver meg az Isten? – küzködött lelkiismeretével a menyecske és még habozott belépni.

Sipiczky megértette. Nevetett és sajnálta is ezt a szegény férget. Ő is olyan volt, hát – inkább sajnálta.

– Nem azért hivom, Irmácska.

A házmesterné nagyot csodálkozott.

– Hát csakugyan papirost akar velem kerestetni?

Sipiczky kacagott most már:

– Nem. Tanunak kérem egy bizonyos ügyben.

A fiatal, élvvágyó menyecske csalódottan, hiuságában megsértve, epésen veti oda:

– Arra jó lesz a szolgálóm is!…

És csakugyan felküldte szolgálóját maga helyett…

A doktor és a szolgáló előtt aztán ünnepiesen kijelentette Sipiczky, hogy összes vagyonát Kalvyl Jánosra hagyja elhalálozása esetén.

– Megértettetek?

– Meg.

– Meg.

– Na, – mondta megkönnyebbülten a gróf, – megspóroltam egy iv papirost és egy kínszenvedést.

A tanuk eltávoztak. Sipiczky magában maradt. Elővette édesanyja imádságos könyvét és sokáig buzgón imádkozott. És a világfi szarkasztikus arca teljesen átidomult e közben szelid, mély lelke valóságos, igazi tükrévé… A szobában csak a lengyel főnemes maradt egyedül… A másik énje ima közben ott hagyta őt.