XVIII. Kalvyl utra kél.

Kalvyl szándékához és igéretéhez képest elutazott Lasnakra.

Már félegykor kint volt az állomáson és türelmetlenül kereste barátját az utazók tömegében. Sipiczky nem jött… Rossz előérzet vett rajta erőt, melyet sokáig hiába igyekezett leküzdeni. De mégis csak leküzdte. Fájó sejtelme eloszlott, hogy helyét a szerelem bűbájos varázsa foglalja el. Már egész természetesnek találja, hogy Lasnakra kell utaznia. (– Micsoda gyávaság volna tőle magára hagyni Incit! Azért, mert nem látja majd szivesen a mama? Hát ez is akadály? Kishitüség! Nincs akadály, a mit akarattal le ne lehetne győzni! Az álbüszkeség különben sem akadály. Hivatlanul megy és vakmerőn – s vége!)

Kalvylban energia ébredezett és a dacnak egy bizonyos neme.

(– A világ végére is elmegyek utána. Jogom van hozzá, mert hiszen a halálba is követni fogom, ha ugy intézi a sors. De majd küzdünk a sors ellen. – Igy beszélt magában.)

Mintha Sipiczky lelke szállt volna beléje! Ugy érezte, hogy teste erősebb, izmai ruganyosabbak, mint máskor. Teljesen kivetkőzött habozó magatartásából. Járása határozott, biztos lett, tekintete egyenes és szilárd. Nyugalom és elszántság acélozták meg a festő testét és jellemét.

Miskolcon meghált és reggel folytatta utját. (Nem akart késő este Lasnakra érni.) Csapon megebédelt s a mit nem szokott, egy pohár bort is megivott az ebédhez.

Telve önbizalommal és szép reményekkel, egészen földerült a kedve. A mint azonban Remetén megállott a vonat, ugy elkezdett a szive dobogni, hogy alig birt kivergődni kupéjából. Kocsi után nézett, de bizony Remetén nem volt fiakker-állomás. Végre is a bakter segitett a baján. Az keritett neki a faluból egy szurtos bricskát. Ez elé egy 16 és egy 14 markos ló volt befogva. A nagy ló sovány volt, mint egy agár, a kicsi kövér, mint egy disznó. Ez aztán kiegyenlitette némileg a magaslati differenciákat.

Különben mindegy volt Kalvyl Jánosnak a fogat kvalitása. Csak eljusson Lasnakra, mennél hamarébb.

– Mennyire van ide Lasnak? – kérdi fuvarosától.

– Háromnegyed órányira, – válaszolt az.

– És azért maga öt forintot kér? – csudálkozik a festő ezen a bukaresti árszabáson. (Bukarest a kontinens legdrágább városa.)

– Elvihetem én a nagyságos urat négy óra alatt is, akkor pedig nem sok öt forint. Négy óra ide, négy óra oda, forintjával, nyolc forint lenne… A lovak azonban finomak! Hja kérem, a ki urasan akar utazni!…

– Helyes, barátom, – nyugtatja meg Kalvyl a fuvarost, – csak ugy kérdeztem. Mennél hamarább érünk Lasnakra, annál jobb nekem.

– Van ám ott egy gyönyörü kisasszony, – konfidenskedik a ravasz kocsis. Nyilván szerette volna azonnal kitudni, hogy mi célból utazik a pasasérja Lasnakra. De hallgatott a festő.

Annál jobban járt a szája a fuvarosnak.

Kalvyl megsokalta.

– Ne zavarjon, kérem, gondolkodnom kell.

Csakhogy nem olyan könnyü ám a fölvidéki embert elhallgattatni, pláne ha fuvaros. Biz az tovább kotyogott:

– Látja azt a várat, nagyságos uram? Ott huhog minden éjjel a Kutyási Balázs lelke. A csalafántos feleségit ijjegeti, a ki ott csalta meg őt, a vár aljában, a birkás legényivel.

„Hogy szép legény volt a birkás, az igaz és hogy vén volt Kutyási, nem különben. De azért csak mégis hiba vót tőle, hogy csuffá tette és sirba kergette az öreget.

„Meg is büntette érte Isten, vagyis az ura. A tulvilágról járt le, hogy ijeszsze asszonyát. Meg is ijedt az ugy, hogy félelmiben elment az esze…“

Majdnem minden falunak megvan a maga regéje. Különösen a fölvidéken: a romok, a várak hazájában hajt termékenyen a babona és a képzelet eme vegyes származásu szülötte.

Némelyik rege szép és költői: midőn a sziv egy eszményből alkotja meg a meséjét s a képzelet és a babona csak kiszinezi.

Ime a fuvarosnak másik regéje:

„Ahun jöttek be a muszkák… Ahun, azon a szoroson. Karlathy Örzse vezette be őket. – Tudja nagyságos ur, hogy ki volt a Karlathy Örzse? – Hát az volt a világ leggyönyörüségesebb leánya. A pándi gróf tiszttartója nemzette és föl is nevelte gyönyörüségben. Azt mondják, a kik látták, hogy aranyruhája is volt, mert csak az passzolt igazándon aranyos hajához. Szerette is a Nagy Balázs. – Az meg tudja, hogy ki volt? – Hát a szelestei uraság fia. Szép levente, olyan egyenes, mint a fenyü és olyan erős, mint a bika… Már mátkásak voltak, a mikor csak egyszeribe nálunk terem a muszka!

„Karlathy Örzse éppen az erdőn járt eprészni, a mikor egy aranyos ruhás muszka katonával találkozik. Ez megszólitja az Örzsét – tótul (mert tudnak ám a muszkák tótul, ha rosszul is):

„– Mi járatban van, gyönyörü kisasszony?

„Meg nem ijedt Örzse (szép is, fiatal is volt a katona!), aszondi, hogy:

„– Epret szedek a jegyesemnek, sokat harcolt a csatákon, szegény.

„– Adjon egy szem epret nekem is, gyönyörü kisasszony, – kéri a katona.

„– Egy házért sem adok, – ellenkezik az Örzse.

„– Adok helyette egy aranyos várkastélyt!

„– Nem! – mondi az Örzse.

„– Aranyos hintót, hófehér lovakat, gyémántot adok és karabunkulust; kétezer szolgálót – biztati a muszka.

„Elámult az Örzse – már nem is kényeskedik, nem beszél félvállról – csak azt kérdi:

„– Maga tán királyfi?

„– Herceg vagyok és nagy a gazdaságom. Mind a magáé, gyönyörü kisasszony, ha epret ad a piros ajakáról.

„Hát instálom, biz az asszonyféle beste hiu féreg: elfelejti hős mátkáját az Örzse. – A herceg meg megszedte az epret a piros ajakáról, – ugy megszedte, hogy nyoma sem maradt, – hogy a piros ajka tüstént halovány lett.

„De azért követte hercegét – a ki előőrsnek volt kiküldve – és bevezette estenden muszkát a saját hazája ellen – az istentelen!

„Aztán ugy történt, hogy a csatában éppeg Nagy Balázszsal kerülközött birokra a herceg és levágta szegény Nagy Balázst. A leányt meg ott hagyta a maga gyalázatával. Megszedte már a mézét, – nem volt szüksége rá tovább.

„Karlathy Örzse nem állta a szégyent, – mert büszke volt, – és levetette magát a torony tetejéről.

„Mérges virág nőtt a vére nyomán. Azt főzi-kotyvasztja a debrői javasasszony; biztos orvoság az a paráznaság ellen. Azóta asszony ezen a vidéken csuffá urát nem tette soha.“

– Hallgati-e nagyságos uram?

Kalvyl csakugyan hallgatta. Élvezte a paraszt fordulatos előadását és a szép néprege költői részleteit. De élvezte a vidéket is. Szeme végigsiklott a keskeny völgyön…

– Az ott Lasnak a’. Ott a végiben áll a Dobay uraság kastélya. Igen fájn, istenes ember a Dobay uraság… Tántalán oda is megyünk? – kérdi a fuvaros.

– Oda, – válaszolt egyszerüen Kalvyl.

– Nem fiskális a tekintetes ur? – kérdi a fuvaros gyanakodva.

– Nem, festő vagyok, – adja tudtára Kalvyl.

– Hát Pestrül jött a kastélyt pingáni? Ahán! Hogy én ezt előbb sem vettem észre!… Csupa festék az a nagy láda, piktor ur? Hán?

– Nem.

– No hát még pimzli is vagyon benne, meg matric. Értek én ám az ilyenhez is. Bécsbe voltam ám én a „Károly Lajosok“-kal: cugszfirer voltam. Hej-haj, régen volt az, tán nem is igaz. Három szeretőm volt egyszerre. Egyik szakácsné volt, egyik szobaleány, a harmadik meg mán finom frájla volt. Halli-e?

– Hallom.

– No hát akkor miért nem csudálkozik?

Ideje sem igen volt már Jánosnak a csudálkozásra. Befordult a kocsi a Dobay-kastély udvarára – és az a sziv, az a sziv csak elkezdett dobogni ujból, ugy, hogy szinte kitört kebeléből. De összeszedte magát és leugrott a bricskáról.

Egy lélek sem volt az udvaron. Nem jött a vendég elébe se cseléd, se gazda. A kastély ajtaja meg kulcsra volt zárva.

Tanácstalanul nézett körül Kalvyl… Egy istálló volt a kastélylyal szemközt. Legalább annak kellett lennie, mert egy kék ló volt az ajtó homlokára festve, s alatta keresztben, veres kefe és veres vakaró ékeskedett.

– Valami élő lény, valami kocsis-féle csak lesz az istállóban! – gondolta Kalvyl és egyenesen oda tartott.

Hát nem csalódott egészen. Volt egy élőlény az istállóban, nem kocsi-féle ugyan, hanem egy kedves öreg ur, a ki is elkapta még a küszöbön a festőt és megölelgette amugy magyarán, azaz olyképpen, hogy a dereka csak ugy roppant bele.

– Isten hozott, pajtáskám! Nem fáztál-e meg? Te aranyember, hát meglátogattál? Éhes vagy, ugy-e? No, majd levágatok valami madarat. Kolbász és hurka van, ha szereted. Kenyeret sütnek, hát lángos is lesz bőven. Tyhü, fikomadta, de ki vagy éhezve!

Kalvyl protestált, de nem használt semmit.

– De biz éhes vagy, mint a drótostót! Fiu, itt nálam ne teketóriázz! A ki idejön, annak muszáj enni. A házam tájékát meg ne szólja senki! Kell-e tea, bor, törköly vagy barack? Lesz, ha szomjas vagy. Huj, de menykő szomjas vagy!… Ne bolondozz, majd kiugrik a két szemed a szomjuságtól… Az áldóját, hogy fognak örülni az asszony, meg az Inci! Inci beteg egy kicsit. No, de csak ugy-amugy: kifáradt a szegény pillécske Pesten… Hej, de kutya város is az a Pest! Az ember csak ugy fogyasztja benne mécsese olaját, mintha bizony soha sem égne ki. Kicsit élhetnek azok a fene pestiek – ugy-e, pajtáskám? Errébb kerülj, – amarra sár van. De hát beszélj már te is valamit…

Bizony beszélt volna a jó Kalvyl, ha szóhoz juthatott volna. A köszönet és hála szavai a szives fogadtatásért ott lebegtek ajkán, de elnyelte őket az öreg harsogó hangja, még mielőtt igazában megszülettek volna.

Mire a kastély ajtajához értek, mégis talált egy kis hangrést a festő, a hová szavaival éket verhetett:

– Bocsáss meg bátyám, hogy ily hivatlanul, oly hirtelen teszem tiszteletemet.

– De erre meg amarra! Kikérem magamnak. Hát külügyminisztérium a magyar ember háza, hogy oda meghivás nélkül ne lehessen bejutni!? Hát zárva találtad a kapumat? Hát van neked magadhoz való eszed, hogy igy sértegeted az öreg barátodat?!

Az öreg ur elhallgatott, de annál jobban dörőmbölt a kastély előcsarnokának ajtaján. (Az még mindig be volt zárva.)

– Hó! Jancsi bácsi! – Nyissa ki már! – Süket kigyelmed, hogy nem hallja?

Kalvyl azon gondolkozott, hogy milyen vén lehet az a bizonyos Jancsi, a kit még az öreg is megbácsiz a hetven esztendejével és hogy milyen süket lehet, hogy ezt a dörömbölést se hallja meg.

Mindjárt kisült. Mert egyszerre csak kinyilik az ajtó s egy pirosképü aggastyán dugja ki rajta fejét. Aztán, megértvén, hogy nem rablóvezérrel van dolga, erőteljes kézzel fölrántja az ajtószárnyat.

– Nézd! – mutatja be az öreg Dobay Jánosnak az agg embert, – ez itt Partay János bácsi, az apám nyugalmazott tiszttartója; kilencvennégy éves, de azért kutyabaja. Helyén van az esze és szive is, csak egy kicsit süket.

– Biz’ a vannak nálamnál siketebbek is, – protestál az öreg sértődve, mialatt fürge erőteljes mozdulattal rántja le Kalvylról tizenkét kilós bundáját, hogy csak ugy repült. Aztán üdvözölte a vendéget: – Isten hozta nálunk… A sárga szobát kapja.

A sárga szoba kvalitásáról Kalvylnak nem volt ugyan tudomása, de mindjárt gondolta, hogy a jobbik fajta szobákból való lehet, hát megköszönte szépen az aggastyán szivességét.

– Nincs mit; nálunk mindenki érdeme szerint kap szobát. A fiskális a kék dutyiba kerül, a zsidó meg a rekesztésbe. Ott már egér és patkány is van, – jelenti Jancsi bácsi.

Kalvyl önkéntelenül elmosolyodott. Pedig ugy meg volt hatva annak a háznak küszöbén, a hol az ő szerelme felnőtt, – oly üdén, mint egy szép virág! Aztán szepegett is egy pillanatig. (Hogy fogja majd a mama fogadni?) Legjobban szeretett volna berontani, oly ideges volt s ugy vágyott az édes leány után; de öreg Dobaynak különös természete volt, minden álltó helyében leglább öt percig diskurált, hát nehezen jutott előbbre.

Most ime, azt magyarázza, hogy az öreg Jancsi bácsinak mániája a cerberuskodás. Az ő tudta nélkül lélek az ajtón se be, se ki. Azért tartja pedig zárva, hogy el ne rabolják Incit. (Az Inci nevezetesen királykisasszony, a kibe szerelmes a harámbasa fia s ez mindig a kastély körül ólálkodik, hogy egyszer elrabolja kedvesét.)

– És képzeld, – végzi Dobay, – ezt a mániáját nem tekintve, teljesen ép az esze, emlékezőtehetsége meg bámulatos… Különben büszke lehetsz a rokonszenvére. A sárga szoba nagy kitüntetés. De jó szimatja is van az öreg urnak. A jó embert szagáról is megismeri; mint a vizslának, olyan orra van. Ösztön él egy ilyen százados emberben, – hidd el, fiam, hogy ösztön él benne! Szinte félek, hogy leendő vőmnek a kék dutyit fogja kijelölni. Hu! S az ellen nincs apelláta. Nem szabad az öreget megharagitani. Ő a major domus, az ő dolgába senki ne merjen beleavatkozni. – Miféle hivatala is van magának, János bácsi? – kérdi emeltebb hangon Dobay az öreget.

– Hát miféle volna? Major domus vagyok a lasnaki kastélyban.

– Na, látod, – szólt mosolyogva Dobay, – ilyen ménykő ur vagyok én: major domust tartok! De most kerüljünk beljebb. Vigyázz! – Ki ne törd a lábadat abban a gödörben. Kikopott az adta pádimentuma, pedig még csak az apám tétette le. Komisz ez az ujfajta deszka; a régi száz évig tartott.

Egy magas, boltives szobába jutottak. Nyilván ebédlő volt, mert egy nagy asztal volt a közepén és körüskörül a fal mellett szekrény és szék.

Kalvyl attól tartott, hogy itt is lesz egy öt percnyi állomás. Szerencsére tovább tuszkolta az öreg ur.

– Balra tarts! Én meg jobbra térek; megjelentem a fehérnépnek, hogy itt vagy, – szólt Dobay s eltünt jobbfelől.