XIX. Idill.

Ebben a pillanatban föltárul egy más ajtó balról és megjelenik abban Inci halovány, magas alakja oly hirtelen, mint egy tündér, ki a magasból szállt alá.

Egy halk sikoly volt első üdvözlete. Volt abban a sikolyban minden: meglepetés, öröm, meghatottság.

Csak egy szerető női sziv tud ilyen hangot adni. Talán nem is a hangszálagok, de egyenesen a sziv idegeinek rezgéséből születik meg az a mély bensőséges akkord.

Az ifju mámortól ittasan siet hozzá és megragadja a feléje nyujtott két kezecskét.

Ugy álltak ott egymással szemközt… Némán. Az ilyen érzelmek számára a természet elfelejtett kifejezést teremteni, a nyelvtudomány meg szavakat.

Csak egymás szemébe néztek, azon át már látták a lelküket is. Látták egymás nagy boldogságát és mindegyik örült a másik örömének. Mosolyogtak. Arra nem is gondoltak, hogy meglepheti őket a mama vagy apa: nem gondoltak semmire. Alig hallották az ajtó csikorgását.

Arra szétvált a kezük, de már későn. Jancsi bácsi meglátta őket.

Zavarba jött az ifju; a leány nem.

Jancsi bácsi meg jóváhagyólag intett a kezével, mintha azt mondaná:

– Helyes, csak ne zavartassátok magatokat. A dolog rendén van, tetszik nekem, pártolom.

Erre Kalvyl is megnyugodott…

Belépett a Dobay-pár. Az öreg ur egy kissé megcsappant kedvvel (Kalvyl ebből sejtette, hogy szó esett róla), de az asszony méltósággal és édesen, mint mindig. Csak a szája széle volt most kissé megbiggyedve, mint a ki nem képes legyőzni kelletlen kedvét.

Kalvyl motyogott valamit.

– Egy rövid időre vagyok bátor szives vendégszeretetüket igénybe venni, – ilyesmit mondott. Még azt is hozzátette: Bocsánat!

– Kérem, – udvariaskodott Dobayné, – bárkit is szivesen látunk szerény kastélyunkban. Isten hozta nálunk! Majd leányához fordult: Inci nem pihennél egy kicsit? Nem érezted magadat egészen jól. Kalvyl kiment téged…

A leányka gyorsan és határozottan válaszolt anyjának:

– Nem pihenek, mama; már egészen jól érzem magamat.

A mama kissé ajkába harapott, de nem szólhatott.

Szólt azonban Dobay, de arra már jobban beleharapott a mama az ajkába, mert ilyeténképpen beszélt az öreg folytatásokban:

– Ne ténferegjünk itt az ebédlőben, menjünk a vizitszobába, ott jó meleg van.

Bementek hát oda s az öreg, Kalvyl felé fordulva, ekképpen folytatta beszédét:

– Mielőtt leültetnélek e hajlékban téged, közlöm veled a házi regulát. Jól megjegyezd magadnak: Vendég ha ide beteszi a lábát, egy hónapon belül el nem bocsáttatik! Semmi beszéd. Qui dixi, dixi!

Kalvylnak fölragyogott az arca. Valami összefüggéstelen szavakat tördelt: a hála szavait, azok olyanok. Inci is sugárzott és pirulva jegyezte meg:

– Egy-két napért nem is érdemes ilyen hosszu utat tenni.

Erre már a mama marasztalása se maradhatott el, csakhogy ez egy kis mérget kevert bele:

– A jövő héten ugyis megtartjuk az eljegyzést. Akkor Kertész is hosszabb időre marad. Remélem, addig ön se hagy el, Kalvyl báró.

Ettől a meghivástól már elborultak a szerelmesek. Kalvyl nem szólt rá semmit, csak hajlongott. Aztán elfoglalta a neki kijelölt helyet. Inci mellé ültette a mama nagymerészen. A szemei azt mondták: Lásd, hogy nem féltem tőled leányomat. Biztos vagyok felőle. Hiába jöttél, itt nincs mit keresned.

A barátságos, boltives szobában különben vigan folyt a szó. Kalvyl keveset beszélt, de mindig okosan és szellemesen. Művelt lélekre és széles szellemi látókörre vallott minden szava. Kellemesen, szerényen társalgott, mint minden nagy műveltségü ember.

Incinek csak ugy dagadt a keble. Mohón leste kedvese minden szavát. (Hiszen oly keveset hallotta beszélni, pedig lám, milyen kedves és okos!) Keveset, alig egy pár szót szólt, azt is halkan mondta, mint a kinek terhére van a beszéd. Terhére is volt. Ő most csak érezni tudott, – érezni kimondhatatlanul és semmi egyebet. Az arca azonban kipirult, mint a rózsa.

A mama részben a hőségnek tulajdonitotta ezt. De nem is vizsgálta nagyon az okát. (Biztos volt dolga felől, a többit nem igen bánta.)

Dobayné különben se szokta leányát kutató megfigyeléseivel zavarni. Azt tudta, hogy veleszületett tapintata, helyes magatartása soha cserben nem hagyják, nem volt hát miért fegyelmezze tekintetével.

És ez kellemes volt a szerelmesekre nézve. Akár ha el is merültek az egymás tekintetében: észre nem vette őket a mama, vagy legalább is ugy tett, mintha nem látná. Ez nála különben elv volt.

És talán ennek az elvnek köszönheti Inci őszinte, természetes lényét, azt a nyilt, ártatlan tekintetet, a mely ment lévén minden negélyezéstől és elfogultságtól: egy különös, speciális bájjal önté el egész valóját. Talán ezért maradt épen a leányka egyénisége: hogy a mit Istentől kapott, azt az anyja nem vette el tőle. Egyszóval okos asszony volt Dobayné s izlése is volt. A szemjátékos, zsörtölődő mamák figyelmébe ajánlandó ez a nevelési módszer. Sokkal több Inci lenne a világon akkor: olyan Inci, a ki fényt és boldogságot áraszt maga körül, ha divattá válnék ez az elv a nevelésben. Mert a leánykák többnyire jóknak és ártatlanoknak születnek: a rossz világ rontja el őket és – a jó mamák…

De ime, jelenti a major domus, hogy tálalva van. E szép hangokra elemébe jő Dobay papa. Neki ünnep minden étkezés. És hogy Kalvyl jóvoltából uzsonna helyett egy második ebéd esett meg a háznál: kettős ünnep lőn a mai nap. (Kolbász és lángos, kávé és ostya helyett! Miért ne lehetne ez mindennap igy?) – gondolá, de magának tartotta gondolatát, mert ugyis kifogásoltatott volna ő nagysága részéről.

Nos hát, evett és ivott is az öreg magyarán. És lám, Incinek is jó étvágya kerekedett. Már három hónapja alig evett valamit és ime! most kétszer is vesz a kacsapecsenyéből.

Föl is tünt az anyjának.

– Nem rontod el a gyomrodat, Inci?

– Nem, – állitja pirulva a leányka. – Ugy megszégyenitesz!

A major domus csak a Kalvyl étvágyával nincs sehogy se megelégedve. De – tiszteletből – nem szólt az asztalnál (ott evett), hát csak a kezével legyintett. (Kákabélü!)…

… Másnap éppen délutáni sziesztáját tartotta a kis család, midőn Sipiczky sürgős levele megérkezett.

Az ebédlőben négyen ültek. (A mamának hivatalos migrénje volt: regényt olvasott a szobájában.) A papa a Vasárnapi Ujságot nézegette és szürcsölte kávéját. János és Inci félhangon beszélgettek egymással a nagy kanapén.

Szép volt a kép, semmi se rontotta rajta a harmóniát, még a Jancsi bácsi kurtaszáru pipája sem, olyan kacskaringósan fujta belőle a füstöt. (Mert Jancsi bácsi is a szobában volt ám, csakhogy illemtudással megvonult a kályha melletti sarokban, mint egy szerény ibolyához illik…)

Kopogtattak, illetve dörömböltek az ajtón. Jancsi bácsi a megfelelő óvatossági rendszabályok mellett ajtót nyitott a jövevénynek. A posta-küldönc volt. Átvette tőle a vevényt és levelet, megnézte, kinek szól, aztán egyenesen Kalvylhoz vitte. Mert leleményes volt ám az öreg. Mindjárt sejtette, hogy csak az lehet Kalvyl a házban, a ki nem Dobay.

Kalvyl két hatost utalványozott a küldönc számára Jancsi bácsi kezeihez s a mig az kidugja az ajtó nyilásán a hatosokat: addig János szemügyre veszi a levelet. Azonnal megismerte Sipiczky irását. Idegesen bontotta föl és olvasni kezdett. Olvasás közben kiejtette a levelet kezéből és sápadt lett, mint a fal.

Inci észrevette, de nem merte zavarni. Pedig de szerette volna megkérdezni, hogy mitől sápadt el annyira az ő „egyetlene“.

Kalvyl erőt vesz magán és tovább olvassa a levelet. Mind halványabb lesz. Reszket a keze. Majd mereven néz maga elé egy pillanatig. Aztán egy könycsepp gördül végig az arcán.

Inci megijedt.

– Mi baja, János? – kérdi halkan szerelmesétől.

Ez szótlanul átadja neki a levelet.

A leányka apjára néz. Atyja előtt nem akarta olvasni. Ugy sugalmazta ösztöne, hogy ez nem volna helyes. De hát az öregnek már akkor beleesett a feje a Vasárnapi Ujságba: elszunditott. Elolvasta hát a levelet s öt perc mulva már zokogott is. Még Jánosnak kellett őt vigasztalnia, pedig de nehezen ment ez a hű barátnak.

– Helyettem is tegyen koszorut sirjára, egy szerényet, egy névtelent: a „hű barátnak“. Sokat, sokat imádkozom érette, – zokogott a kis Inci, majd könyeit fölszáritva, kérdi:

– Még ma este indul, ugy-e, János?

– Igen.

– De jőjjön vissza, kérem. Oh, jőjjön vissza, ne hagyjon magamba, – zokogott föl ujra a leány.

– Visszajövök, – igérte mély szomorusággal János, – és nem hagyom el soha. Ha másképp nem lehet, a szomszéd faluban telepedem le valami ürügy alatt.

– Édes! – Több szót nem volt képes Inci kiejteni…

… János bácsi azért, hogy siket volt, még távolról se volt vak. Észre is vette, hogy sirnak az emberek a kanapén.

– Sir a királykisasszony! Ugyan mi bánata lehet? – töprengett az öreg, de nem sokáig, mert egyszeribe csak ujra dörömbölnek az ajtón.

Az öreg kisiet. Hát ujra a küldönc dörömbölt. A vevényt kérte s egy sürgönyt kézbesitett.

Az öreg megharagudott.

– Hát nem tudta egyszerre ideadni mind a kettőt! – dörmögött s átadta Kalvylnak a sürgönyt, ismét a szokásos borravaló ellenében. Azután a vevény aláirása végett tintáért, tollért ment.

Mire visszatért, akkorára már ki voltak cserélve a nagy kanapé lakói. Elolvasták a sürgönyt, a mitől aztán olyan boldogan mosolygott a szerelmes pár, mintha sohase sirtak volna.

Az öreg ur nagyon bámészkodott ezen, de belenyugodott, mert kedve szerinti volt a csere. Csakhamar rá is jött az okára: a levél szomoru volt, a sürgöny meg víg. (Ez lehetett az oka csupán.) S elkezdte szidni a küldöncöt, halkan, hogy föl ne ébreszsze szundikáló gazdáját.

– Adta ravasz parasztja! Két csatára adja ide a két küldeményt, hogy két borravalóhoz jusson. Csunya rossz csalója! – Ezzel kivitte a két hatost s az aláirt vevényeket, hogy átadja a küldöncnek. De a huszast csak igy kinálta neki, hogy: – Ne, vidd el, ha ráfér a lelkedre, ravasz rókája! Te uzsorás!…

Kalvyl elgondolta, hogy husz krajcár miatt mennyit kellett neki és Incijének szenvedniök; hogy milyen csekélységen mulnak néha nagy dolgok! Egy levélküldönc kifurfangolt borravalója miatt milyen sok forró köny hullott hiába; mennyi nagy szenvedést okozott egy kisszerü kapzsiság!

… Öröm váltotta föl a szomoruságot, nagy, őszinte, igazi öröm. S ettől az örömtől már tuláradt a szerelmesek szive… Gondolataik találkoztak…

Tisztában volt mindegyikük azzal, hogy Sipiczky érettük tette kockára életét. De nem szóltak róla egymásnak. Csak együtt éreztek egy és ugyanama hálát és szeretetet a nemes barát iránt. Egy sziv, egy lélek voltak, a mint ott egymás mellett ültek és önkéntelenül – mint két delej – egymáshoz vonzódtak kezeik… Kéz-kézben mosolyogtak egymásra.

Jancsi bácsi ütött a fejével, hogy helyesen van ugy. Tetszett neki a dolog. S a fiatalok viszont köszönetet intettek neki jóindulatáért.

Kezük érintkezése extázisba ejtette a szerelmeseket. A gyönyör extázisa mellett azonban ott ólálkodott lelkükben az aggodalom is. Ez fölkavarta rajongásra hajló szellemvilágukat; otthagyták a földet.

Az ifju szólt:

– Követlek a halálba is. Enyim vagy. Nem hagylak.

A leány felelt:

– Tiéd vagyok. Tiéd a testem, tiéd a lelkem. Szolgálód vagyok.

Válaszolt az ifju:

– Én meg az urad, de a rabszolgád is: egy intésedre készen a halálra.

János bácsi bárhogy erőltette is halló idegeit, egy szavukat se hallotta… Halk suttogásba veszett el rajongó beszédjük. Inkább csak sejtették egymás szavát.

Bizonyára a papát sem a hangok keltették föl, hanem mert lejárt az álma, mint a homokóra: attól ébredt föl. Horkantott egyet és fölnyitotta szemét. Inciéket nem vette észre hamarosan, bár nem lett volna hiba, mert a horkantásra azok már eleresztették egymás kezét. Pedig a horkantás még az álomban volt benne és nem az ébrenlétben. Különben az ébrenlét első megnyilatkozása is csak az álom folytatása volt. Ez az álom pedig a Vasárnapi Ujság egy cikkének volt a második fejezete. Az első fejezet a kinai császárnéról és Li-Hung-Csángról szólott. A második fejezetben Li-Hung-Csáng már ölelgette a kinai császárnét s az ölelgetés után olyan kalamajkát jártak el kettesben, hogy csak ugy repdesett a copfjuk.

Az öreg ur akkor ébredt föl éppen, mikor képéhez csapódott az őrült sebességgel piruettező Li-Hung-Csáng bájos hajfonadéka. Arcához kapott és miután meggyőződött róla, hogy csak álmodott, ébren folytatta az eszmetársitást, egész fönhangon monologizálva:

– Kutya egy gyerek az a kinai császárné, hogy az ujja körül forgatja az egész mennyei birodalmat! Holott bölcsek és hősök huszonötezer esztendeig hozzá se mertek nyulni az ősi szokásokhoz és ősi alkotmányhoz!

Inci elkacagta magát a meglehetősen harsány hangon elmonologizált humoreszken, aztán fölugrott és össze-vissza csókolta atyja arcát és kopasz fejét.

A papácska elszégyelte magát.

– A manóba, gyerekek, hát itt vagytok?! Biz én valószinüleg félálomban beszéltem, – röstelkedett az öreg. – Mordózom a milliomát! Minek hagytok aludni, hiszen nem vagyok én vén ember, hogy muszáj lenne délután is aludnom, különösen, mikor ilyen kedves vendégem van. Igaz a’, Jánoskám, fiam, mit álmodtál a sárga szobában? – tereli el a beszédet más tárgyra Dobay.

– No, még ezt nem is beszélte el, Kalvyl, – mondja Inci is.

Kalvylra ráragadt a jókedv s az öregnek humorisztikus fecsegései is hangolták talán, mert igy válaszolt:

– Azt álmodtam, Lojzi bácsi, hogy a toronyból lenyujtotta a rézkakas a nyakát egész a földig és fölszedte a galambok elől a buzaszemeket, a miket Inci kisasszony szórt nekik.

– Hahaha! – nevetett az öreg, hogy csak ugy huzta a horpaszát, – akkor hát rajta, Inci, szórj nekik friss szemet, mert még itt találnak hagyni az én szelid kis barátaim.

– Jőjjön maga is, Kalvyl, – hivta Inci Jánost.

Az kétszer se hivatta magát, bizony ment. Magukra hagyták az öreg urakat…

Mint egy őzike, ugy futott Inci a kastélyból a melléképületben levő konyhába. Egy szakajtó buzával tért vissza.

Kalvyl az enyhe téli napon födetlen fejjel és télikabát nélkül gyönyörködött a bájos idillben s elgondolta magában, hogy hányszor festették meg már ezt a jelenetet és valahányszor, mindig rosszul; mind csupa próza volt ehhez a költői képhez képest. Különösen, a mint feddi őt a leányka:

– Az Istenért, édes! Kalap nélkül! Még megfázik nekem.

– Megfázik nekem, – ismétli boldogan mosolyogva a festő.

– Vegyen kabátot és kalapot, János, – nógatja a leányka.

– Ugyis melegem lesz, ha magára nézek, én édes szerelmem, – tréfálkozik az ifju.

De Inci se maradt tréfával adósa. Fölmarkolt a szakajtóból egy csomó buzát és dévajon Kalvylra szórta, hogy tele lett tőle haja és ruhája, még a szeme is kapott.

– Nézze meg az ember, hát illik ez: egy üres bók magához? Hát igy becsüli meg azt a szegény leányt, – folytatja Inci most már lágy, dallamos hangon, – a ki magát annyira, oly kimondhatatlanul szereti?!

– Igaza van, édes, ha nem szereti a bókot, – hagyta helyben az ifju komoly arccal, – az csak üres lelkeknek hizeleghet és üres agyakban fogamzik…

Ilyen derült, ragyogó kedvvel gyönyörködtették egymást, a mátkások a halálban!

Oh, mert arról nem feledkeztek ők meg, hogy örök hüséget fogadtak egymásnak, bár egyikük se remélte, hogy még a földön egymáséi lesznek. (De hát együtt meghalni: az is gyönyör. A tulvilágon majd egyesülni fognak.)

Ebben a rajongó hitben voltak ők boldogok és derültek, nem is a földi boldogságukba vetett hitükben. Attól ugyan elepedtek volna, mert ha reméltek egy kissé, oly halvány volt az a remény!