XVI. Sipiczky dolgozik.

Sipiczky ezalatt hozzálátott terve kiviteléhez.

– Hozzá kell fogni az operációhoz, – mondá, – egy percet sem szabad elmulasztanom.

Ugy fogott hozzá Sipiczky az operációhoz, hogy elsősorban is fölkereste Kertészt.

Még ágyban találta a kis embert. Nagyokat hortyogott; kifáradt a tegnapi táncban. Mert olyan köpcös, jól táplált emberkék nagyon el szoktak ám fáradni a táncban. Nem nekik való munka az.

Sipiczky megvetőleg szemlélte ezt a gyomraszerető prózai szerelmest – az ő kötélidegeivel. Ő is – mint minden sovány és ideges ember általában, – megvetette kövér és flegmatikus embertársait. De Kertészt különösen nem állhatta ki: arra külön oka is volt.

– A mi Incinket akarja elvenni ez az üres hordó? – mormogta és jól megrázta Kertészt.

De az nem kelt föl a rázástól, csak dörmögött. Ujra megrázta hát, de ujra csak dörmögött.

– Hagyjanak engem aludni!

– Dehogy hagyunk, fiacskám, – válaszolt a dörmögésre Sipiczky, – szükségünk van becses személyedre. – Ezzel elővett egy kancsó vizet s végigöntötte a becses személyt.

Az ugy fölugrott erre, mintha az égből pottyant volna alá, de még akkor is dörgölte szemeit – még nem eszmélt egészen.

– A manóba fiu! – nevetett Sipiczky, – rosszabb vagy egy tót szolgálónál. Hogy nem szégyelled ezt a paraszt egészséget!

– Tudtam, hogy te vagy, Alfréd. Csak te lehetsz képes ilyen kiméletlenségre. Pedig ugy szerettem volna még aludni, – nyafogott Kertész.

– Hát menyasszonyodat nem kiséred a vasuthoz?

– Nem. Megkértek, hogy ne tegyem.

– Okosan. Akkor hát beszélhetünk. De először mosd ki a szemedet, mert még most sem eszmélsz.

– Dehogy is nem eszmélek. Mit parancsolsz? Segédre van szükséged?

– Még nincs.

– Még nincs? Hát még csak ezután akarsz valakivel összeveszni?

– Nem akarok, csak ha muszáj. Mikor mészsz Lasnakra?

– Szombaton.

– Hát nem mészsz szombaton. Csak mához egy hétre mehetsz.

– És ugyan miért, ha szabad kérdeznem?

– Mert irántam való barátságból akkor utazol. Időt kell nyernem és jelen esetben csak tőled nyerhetek időt.

– De már csak kivánj inkább egyebet barátságból, engem szombatra vár az Incim. Különben nem értelek.

Sipiczky összeszoritotta fogait.

– Nem a tiéd még, hé! Lassan az agarakkal!

– Furcsa vagy te, Sipiczky, hogy haragszol reám. Nem tehetek róla, hogy nem téged választott. Te is a vásáron voltál. Miért nem ügyeskedtél jobban?

Sipiczky idegesen ugrott föl.

– Jegyezd meg magadnak, kis fiam, hogy téged nem ő választott, hanem a mamája. Nézz a tükörbe, az majd megmondja neked, hogy az olyan embereket, mint te, nem a leányok, hanem a mamák szokták választani.

– Ne stenkerkedj, kérlek, – indignálódik a hiuságában megsértett kis ember.

– Eszembe sincs, sőt ünnepélyes bocsánatot fogok tőled kérni még azért is, a mit te vétettél ellenem, de egy föltétel alatt…

– S mi az?

– Inciről le kell mondanod.

– Megbolondultál?

– Én nem, de te, hogy egy olyan leányt akarsz elvenni, a ki nem szeret.

– Micsoda beszéd ez! Kikérem…

– Becsületemre mondom, hogy nem szeret. Hát nem látsz – te rövidlátó és hígvelejü ember? Nincsenek érzékeid? Nem látod, hogy fél tőled az a leány? Nem vetted észre, hogy mást szeret?

De bizony észrevette azt maga Kertész is, csakhogy nem sokat törődött vele. (Neki tetszik a leány, az a fő; idővel majd csak hozzá szokik.)

– És ha ugy volna is, mi közöd hozzá?

Sipiczkyt – az alapjában véve gavallérjellemü arisztokratát – teljesen kihozta béketüréséből ez a pórias lelkületre valló válasz. Az elbizakodott, önző parasztot látta Kertészben, a ki éppen hogy finom ruhában jár, mert van módja benne, de kinek azért teste-lelke paraszt maradt. Végigméregette a vőlegényt, – mert hamarjában szó sem jött ajkára, – nézte kicsiny, üres szemeit, gömbölyü, kacéran kipomádézott hájas fejét, vastag orrát és nagy kezeit. Aztán rárivallt, mint egy grandseigneur az inasára:

– Hát nem tudod, mi a becsület?!

– Tőled nem fogom megtanulni.

– De megtanulod, fráter, arra fogadok. Megtanulod, hogy egy leánynak tiszta szivét, lelkét megvásárolni birkabőrön nem lehet, s hogy a ki teszi, disznó, gazember! Értetted? – orditotta a lengyel fékeveszetten.

– Értettem és tudni fogom kötelességemet. Négy órára várja segédeimet.

A kis ember sápadt volt és hebegett. Sipiczky is sápadt volt, de nem a félelemtől, – az előtte ismeretlen fogalom, – hanem a dühtől.

– Nem cicázunk ám, fickó! A dolog komoly! – fenyegetődzött még a lengyel, aztán távozott.

A szabad levegőn egy perc alatt visszanyerte önuralmát a lengyel. Meg volt magával elégedve. Nem várhatta józan észszel, hogy lemondjon a vőlegény menyasszonyáról: ez esetre pedig tervébe vágott a párbaj. Igaz, hogy szándéka volt előbb szivére beszélni Kertésznek, inkább önmegnyugtatására azt határozta volt, hogy ethikai prelekciókat tart neki: ugy próbálja meg előbb rábirni őt a szakitásra és csak ha az nem használna, folyamodik erőszakhoz: de aztán elgondolva, hogy ez ugysem vitte volna céljához (az az ember sokkal önzőbb és butább), nem volt oka nagyon bánni, hogy idő előtt fakadt ki. Sőt csodálkozott rajta, hogy már előbb be nem látta ezt s hogy nem kezdte mindjárt az erőszakon.

– Na, – gondolta Sipiczky, – most már az a fő, hogy én lőjjem őt hasba, ne ő engem. Mert én vagyok az, a kire jelen esetben nagyobb szükség van…

Éppen azon gondolkozott, hogy kiket válaszszon segédekül, a mikor eszébe jutott, hogy a párbaj igazi okának nem szabad nyilvánosságra jutni. Befordult hát egy kávéházba és levelet irt Kertésznek. Igy szólt a levél:

„Ilyen esetekben gavallér-ember az összeveszés okát nem közli a tanukkal sem; mindössze csak annyit mond nekik, hogy mindkét részről sulyos sértés követtetett el. Szokatlan bár, de közölnöm kellett ezt önnel, mert nem vagyok biztos benne, hogy ezen egyedüli korrekt közfelfogásról és uzusról tudomása van-e?

Sipiczky.“

Sipiczky boritékba zárta a levelet, aztán hordárra bizta. Maga pedig elindult segédeket keresni. Olyanokra gondolt, a kik nem szeretnek komoly ügyből tréfát üzni, sőt a kik tetszelegnek maguknak azzal, hogy mennél szigorubb föltételeket csikarjanak ki az ellenfél segédeitől.

Ilyen volt (?) egyik barátja, Marcziházi kapitány. Ez a rangja mellé bátran odairhatta volna látogatójegyére, hogy „és párbajsegéd“, mert több dolga volt – különösen télen – a párbajsegédséggel, mint a kapitánysággal. Akkor is éppen tárgyalt, a mikor Sipiczky bekopogtatott hozzá.

– Dolgom van, pajtás, megbocsáss…

– Megvárom, mig elvégzed, vagy jövök egy félóra mulva, – válaszolta Sipiczky.

– Sürgős? Talán te is…?! – kérdezte a kapitány érdeket kifejező mimikával.

– Én is.

– Bravó, pajtás! örömmel állok rendelkezésedre egy óra mulva. Addig sétálj, mert csak egy szobám van… Szegény vagyok, mint a templombéli egerek, – tette hozzá kómikusan savanyu arccal.

– Helyes, – mondta Sipiczky, ki is szabad óráját azzal töltötte, hogy a lovardába ment, – a hol pisztolyokat tartott – és gyakorolta magát a céllövésben. A világitás rossz volt, de azért jól lőtt. Tiz lövés közül nyolcszor találta el a félalakot.

– Stimmt, – mondá, – félalakba nyolcszor találtam. Kertészt bátran lehet dupla alaknak számitani, a mi pedig négyszerese a félalaknak, ergo, biztosan lepuffantom a madaramat. Majd fölülkerekedvén benne a jóérzés, bosszankodni kezd cinizmusán és elhatározta, hogy csak a lábát lövi el a madarának. (Elvégre is, mit vétett nekem a gyámoltalan fráter?)

Mire Marcziházit ujra fölkereste Sipiczky, az már bevégezte volt a tárgyalást. Egy finom havannával kinálta meg vendégét.

– A manóba, Kriegskamerad (együtt szolgáltak, mig a lengyel ki nem lépett a hadseregből), ha szegény vagy, mint a templombéli egerek, minek tartasz ilyen drága vendégszivart?! – okvetetlenkedik Sipiczky.

– Hja, barátom, a reprezentáció!

– Ki a manó kiván egy kapitánytól reprezentációt?

– Kapitánytól nem is, de párbajsegédtől! Menykő sokba kerülnek nekem a mások vesződségei, azt mondhatom neked.

Sipiczky mosolygott és rágyujtott.

– Hát az én dolgom egyszerü, – kezdi meg a beszédet, – délután négy órakor fölmentek: te meg egy általad kiválasztandó második a lakásomra és ott vártok, a mig két alak nem jelentkezik a határon. Ezek Kertész Andor segédei lesznek. Megkináljátok őket székkel és cigarettával. Azok e helyett elégtételt fognak kérni tőlem a felük nevében. Ti nem spóroltok az elégtétellel sem, adtok, illetve fölajánltok nekik a nevemben annyit, a mennyi csak kell. Sőt az esetben, ha keveset kérnének, azt mondjátok nekik, hogy nem smucig a magyar! és még egy adagot reájuk tukmáltok.

– S mennyi legyen az összadag?

– Háromszori golyóváltás – 20 minus 5 – aztán kard körömszakadásig. Ennyi legalább!

– Pompás! És az ok?

– Sulyos sértés mindkét részről. Különben diszkréció.

– Ahá! Ok nincs. Értem. És ha nem egyeznek bele a sulyos föltételekbe?

– Annyit csikarsz ki belőlük, a mennyit csak birsz. Ehhez te ugyis jól értesz.

– Hogy a manóba ne, csak bizd rám!… Megállj!… Holnap délelőtt tizenegy óra; – jó lesz?

– Jó.

– Tehát, ha semmi közbe nem jön, akkor lesz a csata. Háromnegyed tizkor érted megyek lakásodra. De most ebédre föl!

– Gyerünk együtt a Kispipába, – ajánlkozik Sipiczky.

– A Kispipába? – szörnyülködött a kapitány. – Te oda jársz? Mióta?

– A mióta magam is olyan szegény vagyok, mint azok a bizonyos egerek.

– Na, pajtás, én azt nem tehetem, – bocsáss meg, – mentegetődzik a derék hadfi.

– De hiszen multkor egy ezredessel ebédeltem ott: Nikházyval.

– Ja, ezredes! De egy ilyen notórius párbajsegéd, mint én! Mit gondolsz? A reprezentáció!…

– Jól van hát, – engedett és mosolygott a hóbortos kapitányon Sipiczky, – reprezentálok az egyszer veled, ha ugyan elég jó firmának találsz.

– Pompás! – válaszolt szelesen Marcziházi. És elmentek a kaszinóba ebédelni.

Ebéd után Kalvylt kereste föl Sipiczky.

A festő műtermének ajtaja be volt zárva, de csakhamar megnyilt a villámos csengettyü szavára.

– Te vagy az, édes jó barátom? Isten hozott! – üdvözli barátját Kalvyl. – Csakhogy itt vagy! Ugy vártalak! Kerestelek is, de nem voltál otthon. – Ezzel egyenesen Inci képéhez siet Kalvyl és fölnyitja a rámáját.

Sipiczkynek jól esett ez a gyöngédség. Mert akárcsak azt mondta volna ezzel a festő: „Ime, előtted nincs titkom, jer, osztozz érzelmeimben.“

A képtől sokáig nem jutottak szóhoz a jóbarátok. Nézték mindketten, vegyes érzelmekkel. Sipiczky eldobta cigarettáját, ugy nézte. Kalvyl észrevette ezt és hálásan megszoritotta érte barátja kezét.

A művelt arisztokrata lelkek gyöngéd tapintatában van valami kimondhatatlanul nemes. Kár, hogy olyan sokan vannak, a kik irigylik és irigységből affektálásnak tartják ezt a finom vonást. Pedig, ha egyebet nem is, ezt jó lenne tőlük elsajátitani. Az élet sokkal szebb volna ugy.

– Hát holnap megyünk? – töri meg végre Kalvyl a csöndet.

– Megyünk, János. Azaz én csak akkor mehetek, ha valami dolgom nem akad.

– Miféle dolgod? – kérdi ijedten a festő. – Halaszd el, Alfréd, a kedvemért. Ne tedd azt: ne ereszsz magamba.

– De elmennél, ha halaszthatatlan dolgom akadna, egyedül is? – puhatolódzik Sipiczky.

– El, de…

– Bravo, fiacskám, ezt szeretem! De hogy még biztosabb legyek benne, add becsületszavadat, hogy nélkülem is elutazol.

– Szivesen. Becsületszavamra! De nem értelek. Te valamit titkolsz előttem, Alfréd. Már látom, hogy nem jösz el, – gyanakszik a festő.

– Azt pedig rosszul látod, mert még magam se tudhatom, hogy elmehetek-e vagy sem. Ha megyek, a vasutnál találkozunk. Félegykor is indul vonat, ugy-e? Ezzel menjünk. Addig eldől az én ügyem.

Kalvyl szomoruan, de vizsgán nézett barátja szeme közé, mintha olvasni akarna belőle.

– Miért titkolódzol előttem, Alfréd? Olyan rossz előérzetem van…

– Tyhü, a teringésit! Az pedig ne legyen, – protestál nevetve Sipiczky.

– Beszélj hát világosan.

– Nem lehet, édes fiacskám, igazán nem szabad szólanom, – erősitgeti a lengyel. – Te csak légy nyugodt, – folytatja, – majd utánad megyek, ha már együtt nem indulhatunk. De több, mint valószinü, hogy nem leszek akadályozva. A fő, hogy te mindenesetre menj, nélkülem is. Kezet rá!

– Itt a kezem. Minden körülmények között! Mindenesetre!

– Azért, fiacskám! Az Incit nem hagyhatod most magában, szegényt. Szüksége van rád, igen nagy szüksége!

– Oly titkozatosan mondod ezt, Alfréd.

– Ej, mindenben titkokat fürkészel! Ne légy gyermek. Hiszen csak természetes, hogy ő olyan lelki állapotban, a milyenben most van, nem nélkülözhet téged. Kétségbeesik, elhervad, meghal – mit tudom én! – de baj lehet belőle. Azért kell ott lenned. Punktum! Az öreg különben szivesen fog látni, a mama nem: ezt előre jelzem, miheztartás végett. De te ne törődj vele. Kötelességeid is vannak s azok előtt szoritsd háttérbe büszkeségedet: nyelj! Punktum!

– Miért nem lát szivesen a mama?

– Nem tudom, de ugy lesz.

– Tudod, Alfréd.

– Ej, a manóba, mert tudja, hogy Inci szeret, ha éppen tudni akarod.

– És Inci mondta meg azt neki?

– Persze, hogy ő, nem is én.

– Megmondta?

– Meg, ha mondom. Hát mit bámulsz? Baj az?

– Nem, Alfréd, de különösnek találom, hogy egy anya, ha már nem is adja gyermekét egy ilyen szegény piktorhoz, mint én vagyok, olyanhoz kényszeritse, a kit nem szeret.

– Haha! – nevetett Sipiczky, – de naiv lélek vagy, hogy ki nem ismerted azt az asszonyt. Hiszen annak az asszonynak nincs szive, nincs lelke. Gőg, dac, önzés, hiuság az egész teremtés, de még rövidlátó és önfejü is: saját lelkületéből itéli meg a leányáét. A szerelem szerinte érzékiség: az ideálizmust nem ismeri. A férfi mindegy neki: vágykielégitő eszköz a szemében. Hát erre jó Kertész is. És mert szerinte jó, azt hiszi, hogy a leányának is az. Aztán ugy véli, hogy a mig egy leányban föl nem támad az érzékiség, addig nem képes a házasságot megitélni, megérteni s hogy arra való az anya, hogy leánya ezen itélőképességének hiányát minden viszonyok között és bármiféle eszközökkel, ha kell, kegyetlenséggel is, de pótolja. Nem puszta passzióból kinozza ő Incit – nem mondom, – de lelki sivárságból meritett ama meggyőződésből, hogy ezzel kötelességét teljesiti. Azt nem állitom, hogy makacssága és gőgje oda nem sodorhatják őt, hogy még leánya biztos boldogsága árán sem enged akaratából. Ilyen asszonyokat, ilyen perverz jellemeket föl lehet ugy bősziteni… Sőt lehet, hogy ez már meg is történt. Ki tudja? Lehet, de nem valószinü, hogy most már meggyőződése ellenére is Kertészhez kényszeritené Incit, csak azért, mert makacs akaratát mindenáron érvényesiteni föltette magában. Akár igy, akár ugy, rosszul van mindenképpen. Annyi bizonyos, hogy természetesen és egyszerüen el nem lehet intézni a ti szerelmetek regényét. Ravaszság, ügyesség, egy jól kieszelt terv merész végrehajtása szükséges ahhoz, hogy dülőre jussunk. Értettél, János?

Igy dült a szó, ha egyszer megeredt, Sipiczkyből. De János nem hallgatta végig. Ugy fájt neki valami. Befogta a fülét.

A jó lengyel megszeppent:

– Ne haragudj, édes fiacskám! Drasztikus voltam, de nem bántottam őt, – kérlelte barátját.

– Nem bántottad, de a nevét olyan dolgokkal hoztad kapcsolatba…

– Világosságot kértél tőlem, én többször megtagadtam, de te ujra kértél. Ime! Ugy-e fáj ez a világosság? Ugy-e, nem kérdezel többet és hiven követed tanácsomat? Minek is neked mindent tudnod? Elég, ha én tudom, – mondta Sipiczky s utolsó mondatára fölsóhajtott, mintha az ő lelkiismeretének is sok lenne már az, a mit tud. (Vagy talán azt sokallta, a mit tenni akar?!)

– Nem haragszom, Alfréd. Isten után benned bizom legjobban. Vezess, én megyek utánad. Vezess ki bennünket egy más világosságra. Ha nem sikerül, majd együtt halunk…

– Helyes, de egyelőre csak éljetek. Legalább addig, a mig ki nem sül, hogy erőlködésem hiábavaló, – humorizált Sipiczky.

– Te ugy bizol benne? Én nem tudok ugy bizni.

– Van Isten!

– A ki majd magához szólit bennünket, ha itt a földön nem boldogulunk. Ez is megváltás.

– Jó, jó, de ha valami itt is elintézhető: a földön, nem kell mindjárt az egekbe vágyni, – tréfált (részben, hogy megindultságát palástolja) Sipiczky. – Vannak barátaink is, a kik részt követelnek maguknak boldogságunkból. Azokat csak nem illik mir nix, dir nix itt hagyni a sárga földön? Micsoda önzés ez, te fiu?

– Nemes, jó lélek!…

– Persze, még mi nem!? – protestál a lengyel. – Elég nekem, ha tisztességes embernek tartasz. Én többre nem reflektálok, mert az se voltam eddig. Ugy éltem, mint egy állat.

– Ne vádold magadat, Alfréd. Te csak magadnak vétettél, másoknak soha.

– Na, jól van; ha tőled függne, még beatus-szá avatnál, te elfogult barát, te! És most, Isten veled! Holnap indulsz, – fejezé be szavait Alfréd és hosszan, melegen megszoritotta barátja kezét. Majd a képre vetett még egy futólagos tekintetet, azzal távozott.

(– Ki tudja, hátha nem látom többé őket? – monologizált a lépcsőházban. – Intézkednem kell, hogy az esetben hogy operáljanak… Hah, a manóba, csak nem lőnek hasba? Mert mégis csak jobb lenne, ha magam vezetném a dolgok rendjét. A gyerekek még képesek lennének mindent elrontani! Igen gyámoltalanok a gyerekek. Mindakettő erővel csak az egeket kéri… Hm! Képesek azok együtt halni, a milyen szerények a sorssal szemben! Ej! El veletek, sötét gondolatok! Csak fussatok, szaladjatok! Magam is szaladok, mert hideg van, brr! És még sok az irni valóm – brr! Csak irni ne kellene! Sohase szerettem irni s e tekintetben nem változott az izlésem máig se.)

Ezt a hosszu monológot részint gondolta, részint motyogta Sipiczky. Mint minden humorkedvelő embernek, neki is szokása volt agya termékeit fönhangon is elmondani: vajjon hogy fest a dolog élőszóban.