II. Elvira-stakes.

Kertész Andor, tervét megvalósitandó, beállit az Eggenberger-féle könyvkereskedésbe és kéri Dobay költeményeit.

– Dobay? Dobay? Ilyen ember talán nincs is. Azaz, hogy volt egy altábornagy Pozsonyban, de az nem irt költeményeket, – állitotta Hoffmann ur, az egyik Eggenberger.

– Dehogy nem, kérem. Dobay Alajos költő volt, az ötvenes években; ő irta meg az Elvira keserveit, tizenhat énekben.

– Kérem, az ötvenes években mindenki keserveket irt, de az Elviráét nem irta meg senki.

– De igenis, hogy megirta, – vágott közbe Molnár ur, a másik Eggenberger. – 1851-ben jelent meg Heckenastnál, de miután két év alatt csak két példány fogyott el belőlük, eladták a keserveket Pollitzer antikváriusnak, darabját 3 krajcárjával, a ki viszont, tudomásom szerint, később kilószámra engedte át azokat, gondolom 1855-ben, Varga sajtosnak.

Kapta magát Kertész Andor – bene informatus – és befordult egy kávéházba. Ott rendelt egy kupica szilvóriumot s egy cim- és lakjegyzéket. A szilvóriumot megitta s aztán elkezdte a lakjegyzékben kutatni a Pollitzer antikvárius tartózkodási helyét. A 97-ik Pollitzer Mór neve után csakugyan ott volt, hogy: ódondász, Károly-körut 5.

Beállit Pollitzerhez.

– Pollitzer urat keresem.

– Én vagyok. Mi tetszik?

– De hisz ön fiatal még. Nem is igen élt még 1855-ben. Nincs kérem egy öregebb Pollitzer antikvárius?

Ifj. Pollitzer nagyot nézett. (Mi köze ennek a koromhoz?) De felelt:

– Az apám az öregebb volt.

– Ugy, hát nem él már a kedves atyja?

– Élni él. Csakhogy most már Hausherr és nem antikvárius.

– Hausherr? Nem lehet megtudnom, hogy melyik házban?

– De lehet.

– Fontos beszédem volna vele.

– Az már nem lehet.

– És miért, ha szabad kérnem?

– Mert a mióta fölvágták a nyelvét, nem tud beszélni.

– Hm! – szóla s törölgeté üstökét Kertész Andor, – azért nem tud beszélni, mert fölvágták a nyelvét? Különös!

– Miért különös, ha egyszer rákja volt. Különben akár különös, akár nem… Tetszik valami? Van egy Cassanovám illusztrálva s egy Mantegazzám diszkötésben, – alkalmi vétel…

– Köszönöm szépen, jelenleg Dobay Alajos ama költeményeire volna szükségem, a melyeket kedves atyja vett meg 1855-ben Heckenasttól, – de 1855-ben Varga sajtos urnak kilószámra tovább adott. Megfizetném duplán, ha netalán maradt volna egy példány belőlük.

– Dobay? Olyan nem létez, – állitá teljes asszüranszszal ifjabb Pollitzer, – becsapták az uraságot.

– De létez, kérem, az Eggenberger urnál mondták.

– Akkor létez. Ha öt forintot ad az ur, rászánok egy napot a keresésre. Hátha meghagytunk egy-két példányt magnak!

– Helyes, én is keresek…

És kerestek délutáni két órától kezdve este félötig. Hol a könyvállványok tetején végeztek ekvilibrisztikai gyakorlatokat, hol az asztalok és pultok alatt hasaltak: ugy kerestek.

Végre siker koronázta fáradságukat. Ifjabb Pollitzer egy Orbis Terrarum alatt megcsipett három példány „Elvira keservét“.

– Hallalihó! Itt van a „Dobay“! – kiáltott föl diadalittasan.

– Itt meg az öt forint, de először kefélje ki.

– A Dobayt, vagy az ifjurat?

– Mindakettőnket. Bizony én is poros vagyok.

– No, szeretném hinni, hogy igen poros. De kefém nincs.

– Akkor venni kell egy kefét.

– Nem hagyhatom az üzletet.

– Adok öt forintot, ha kikefél. Igy csak nem mehetek az utcára.

– Ez beszéd. És a kefe az enyim marad?

– A magáé.

– Ná! Ha vevő jön, mondja neki várni, ha eladó, gorombáskodja ki. Mindjárt térek vissza.

Egy pár perc mulva Kertész könyvestül szépen kikefélve, boldogan távozott a boltból. Boldogan és önérzetesen, hogy ily fölségesen sikerült tervének ez az első, valóságos detektiv-munkálatot igénylő része.

(Haj, hogy lefőzi majd Sipiczkyt, hogy behizelgi majd magát az öreg szivébe! Nevetséges is volna, hogy olyan Sipiczky-féle jött-ment szamarat egy Kertész Andor ne tudna lefőzni!)

Még aznap este vacsorára lévén hivatalos Dobayékhoz, bevág az uj akvizicióból egy alkalmas citátumot, hogy azt majd egy jól megválasztott alkalommal eldeklamálja Dobaynak.

Az „Elvira keservei“ 15-ik énekében talált egy alkalmi zengzetet:

A méh, ha beteg,
Rászáll a virágra.
Ha szirma remeg
Szerelemre vágyva.
– – – – – –
Aladár beteges
Szivére a balzsam
Elvira kebele,
Im igy szól a dallam.

Ezalatt ifjabb Pollitzer egy ujabb látogatást kapott.

– Pollitzer antikvárius urat keresem, kérem. Azt, a ki már 1851-ben is élt.

– Ennek is fiatal vagyok, – csodálkozott ifjabb Pollitzer, de csakhamar átlátta a helyzetet.

– Az már nem antikvárius, de Hausherr.

– Lehet vele beszélni?

– Nem lehet.

– Miért?

– Mert néma, mint az ágyu.

– Siket? Az nem baj, majd orditok.

– Hiába ordit, mert néma.

– Mint az ágyu?

– Hát az ágyu talántán nem néma?

– Az igaz. Hát majd irok neki.

– Nem a Dobay költeményeit keresi uraságod?

– Ördöge van, – azt keresem.

– Mindjárt gondoltam. Hja, azt most nagyon keresik! Hm, hm! De már nem létez az egész országban csak egy példány.

– Megveszem.

– Hja, könnyü azt mondani… ilyen könyvrégiséget nem szivesen szállitunk. Magunk is passzionisták vagyunk. A muzeum…

– Ne okoskodjék. Mit kér érte?

– Ne okoskodjak? Már miért ne okoskodnék a saját boltomban? Na! Jusztament sem adom.

– Adok tiz forintot.

– Papperlappap! Tiz forintért egy Shakespearet sem adok. Egy Dobayért igér tiz forintot?! No, maga jól érti a könyveket, azt konstatálom magának!

A kékvér forrott Sipiczkyben (mert ő volt), de – tekintve, hogy neki is szüksége volt tervéhez a „Dobay“-ra – türtőztette magát. Egyet nyelt és beszédét eképpen folytatá:

– Tudom, hogy mit ér egy Shakespeare és tudom, hogy mit ér egy Dobay. Egy Dobay nekem tényleg többet ér a világ összes Shakespearejénél. Hát megfizetem. Mit kér érte?

– Magának huszonöt forintért s egy nadrágért odaadom.

Nagyot néz Sipiczky.

– Miért éppen nadrágért?

– Mert a mig a pultok alatt kikeresem a „Dobay“-t, lyukat kap ez a hét forintos nadrágom a térdepüléstől.

– Helyes. Itt a harminckét forintja, – szólt Sipiczky s elnevette magát.

Ekképpen szerzé meg fölemelt áron Dobay költeményeit Sipiczky gróf, a másik tervező. De nem sajnálta érte a pénzt, mert meg volt győződve, hogy ezerszeres kamatokat hajtand.

Miként Kertész, ő is vigan ballagott haza, ugyanazzal a tervvel agyában, egy hasonló detektiv-munkálat dicsőséges sikerében tetszelegve magának. Csakhogy ő már más alkalmi zengzetet keresett ki a keservekben: a madárdalt.

Elvira, édes bájleány,
Eljövök pünkösd hajnalán,
Rászállok kicsiny ablakodra.
Kopogtatok, kopogtatok,
Mig kinyitod, mig kinyitod
S hű lovagod, hű dalnokod
Szobádba s szűdbe nem bocsátod.

Ezt bevágván, miután ő is hivatalos volt, szintén a Nemzeti-be ment Dobayékkal vacsorálni…

A társaság már együtt volt. Dobay bakatort ivott. A mama „borjusteak à la Provençale en sauce Suwaroff“-ot evett pommes soufflées-val, leányával közösen. Kertész jóizüen és aprókat nevetett, mint minden kövérke ember, ha jól érzi magát. S ő most igen jól érezte magát, mert Incinek ő lett a szomszédja az elkésett Sipiczky helyén.

Sipiczkyt ez ma éppen nem alterálta. Szinte örült, hogy Inci balján meg Kalvyl János ült és hogy eképpen az apa mellé szorulván, rögtön hozzáfoghat a nyergelés nemes mesterségéhez.

– Kisztihand nagyságtoknak! – Üdvözöllek, kedves urambátyám!

– Szép, hogy eljött, nagyon szép magától, – édeskedett a mama.

– Tedd le magad! Nem a legjobb hely, de hát csak két oldala van a leányomnak, – invitálta a papa.

– Oh, kérlek, vis-a-vis őnagyságával és te melletted: ez a legjobb helyzet. Két legnemesebb érzékem: látásom és hallásom igénybe véve igy van a legjobban és legkellemesebben.

– Bravo, gróf Sipiczky! Jól volt mondva; szellemes, comme toujours, – hizeleg és büszkélkedik Dobayné…

Vigan folyik a társalgás. Kertész pezsgőt hozat.

Dobay szidja, hogy erős, de azért a fele palackot ő issza ki; majd ő is hozat egy szalvétába göngyölt kétes eredetü palackot, de ennek már a háromnegyedét issza meg.

A második palack pezsgő bontásakor kedvező alkalmat találván Kertész, szavalni kezdi a tizenötödik ének harmadik strófáját.

Persze, hogy tetszett mindenkinek. Nemcsak a vers, hanem a különösen jól megválasztott à propos.

Csupán Dobay papa nézett gyanus szemekkel, mint egy elvénhedt és jó utra tért betörő, a ki fiatalkori betörőcimboráját ismergeti s azon gondolkozik, hogy letagadja-e a cimboraságot, vagy vállalja?

Hát inkább nem vállalta. Igaz, hogy rá sem ismert egészen.

Ráismert azonban a másikra. Ez volt a legjobb verse, a mit valaha irt. Ez az egy strófa volt az egész könyvében, a mit nem szégyellett.

Midőn Sipiczky – a költészet rejtett gyöngyeiről beszélve – mutatóul előadta a „Madárdalt“ és érzelgős, affektált hangon ébresztgette vele a költői közhangulatot: magasra hágott az expoéta amugy is széles jókedve. Két illemkönyvet vágatott be vele felesége: a Müller urét s a Wohl kisasszonyét, de mindkét nembeli egyszerre kipárolgott fejéből azon való örömében, hogy a madárdal nem veszett el az emberiségre nézve. Ime citálják!

Olyat ütött örömében a vézna Sipiczky vállára, hogy csak ugy horpadozott tőle az egész ember.

– Az áldóját, hát te belőlem citálsz?!

– Ugyan, Lojzi, miféle tón ez? – sápitott a kedves felesége.

– A Ponciusát! Honnan veszed a versemet? – szorongatja az öreg Sipiczkyt. – Tudomásom szerint rég kihaltak a verseim. Az utolsó példányon kalácsot sütött a feleségem Lasnakon és – jól emlékszem – csak a verseim sültek meg, a kalács nyersen maradt.

– Kérlek, bátyám, azoknak a verseknek kár volt megsülniök. Én mondom azt, mint a kiben szintén van költői véna. Nem oly gazdag, duzzadó ér, mint a tied, de…

– No öcse, te vagy az első, ki verseimet dicséri. Erre igyunk!

– Nem érett meg a kor. Ám egy-két decennium gyakran elég, hogy a kor romlott izlését gyökeresen följavitsa.

– Halló, fiú, te hizelegsz, ha jól veszem észre!

– Soha; azt az egyet nem teszem. Egy Sipiczky gróf nem szokott hizelegni.

Kertész, ki e párbeszéd elején azzal foglalkozott, hogy Incire oly lapos pillantásokat vetett, mint egy cselédkenyér, ugy elcsudálkozott Sipiczky szavain, hogy nyitva felejtette a száját, a miben pedig éppen egy fél kugler volt. Lenyelte a kuglert s egy pillanat alatt megértette, hogy áll a bál: eszméjét ellopta tőle Sipiczky. Azaz, hogy el se lophatta, hiszen el volt az a fejébe zárva. (Nyilván az egyszer találkoztak a nagy szellemek.)

– (Hja, mi marad egyéb hátra; most már versenyt kell lovagolni. Kinek a lova jön be előbb? Ki kell érdemelni az Incit. Hajrá!)

És megkezdődött a versenyfutás. Szól Kertész:

– Hogy mennyire keresettek költeményeid, kedves bátyám, azt egy, bár prózai, de csalhatatlan ténykörülmény bizonyitja: költeményed könyvpiaci árfolyama.

– Hatvan pengő krajcárért árulta Heckenast, de csak két példányt tudott elsütni belőlük, – magyarázza az öreg ur.

– És ime, most tiz forintért se kapni, – állitja Kertész.

– Hát ezt meg honnan tudod? – kérdi Sipiczky meglepetve.

– Annyit fizettem érte, – volt az egyszerü válasz.

De most már Sipiczky tátotta föl a száját. (Ez a gazember egy tervet eszelt ki vele!)

De nem azért volt Sipiczky lengyel, hogy zavarba jőjjön. Mint a villám, ugy cikkázott át agyán egy gonosz terv: a kis embert megszégyeniteni és fölpaprikázni. Szatirikus mosolylyal jegyzi meg odavetőleg:

– Huszonöt forinton alul nem kapható az „Elvira keserve“.

– Mi a menydörgős menykő! Be vagytok ti rugva, vagy én volnék részeg! Miket karattyoltok itt össze-vissza? – lármázott az expoéta.

– Én ma annyit fizettem, sőt harminckét forintot fizettem a könyvért, – bizonyozik Sipiczky.

– Pollitzernél? – kérdi Kertész.

– Igenis.

– Akkor becsapott, én ugyanott…

– Engem nem csapott be; nekem megér annyit, – szakitá félbe Kertészt szatirikus mosolylyal a lengyel.

Most veszi észre Kertész, hogy bolondot mondott, nosza kijavitja a hebehurgyaságát.

– Én százat is adtam volna érte, de ha valamiért csak tizet kérnek, akkor csak annyit adok. Bolond az, a ki magára licitál.

– Nem kérhettek csak annyit, – jegyzi meg szörnyü flegmával Sipiczky.

– Hát azt állitod, hogy nem mondok igazat? – pattant föl a kis Kertész; – tudomásul veszem.

– A mint tetszik.

De már erre észrevették a hölgyek, hogy ebben a pezsgő tüzétől izzó légkörben lehetetlen tovább maradniok.

Fölkeltek. Kalvyl János is fölkelt. Incinek föladta felöltőjét. Inci rámosolygott s elpirult. És mikor a bucsuzásnál, csak egy pillanatig bár, de kezében felejtette a szép leány kis kezét: Kalvyl János is elpirult. Nem ugy, mint, a gyermek, de mint a férfi, kinek összes szivevére arcába szökik, ha pirul.

Az öreg még ott maradt a két vetélytárssal.

Eleinte feszült volt a hangulat.

Kertészben fölfortyant a bácskai virtus: elhatározta, hogy kihivja a lengyelt.

A lengyel pedig, sejtvén a bácskai szándékát, azt határozta, hogy tréfával üti el a dolgot, olyan tréfával, a mi vetélytársát nevetségessé teszi, őt meg emeli szellemileg.

– Hát holnap verekszünk? – kezdi meg a beszédet Sipiczky.

Kertész nem szólt semmit, de annál többet s annál hangosabban Dobay:

– Ha verekesztek, verekedtek. Semmi közöm hozzá. De annyit mondhatok, hogy nem ismerlek többé, ha megverekedtek. A ki bőrét minden bolondságért a piacra viszi, az nem komoly ember. És nem komoly embernek nem engedem meg, hogy a leányomnak csak közelébe is jusson. Punktum!

– Nekem eszem ágában sincs a verekedés, – mentegetőzik Sipiczky naiv képpel. – Azt az olcsó dicsőséget a jogoncoknak hagyom.

– Hátha én most inzultálom a gróf urat, akkor sem? – kiáltja a már teljesen kiürült étteremben vérpiros arccal a kövérke bácskai.

– Ah, müvelt ember nem inzultál soha, – állitja Sipiczky nagy képpel.

Kertész szégyenkezve és csodálkozva, hogy ily föltétlenül biznak müveltségében: azonnal lelohadt, mint az ökörhólyag, melybe gombostüt szurnak. Kezét nyujtja vetélytársának és szent lett a béke, megpecsételvén egy ujabb palack Mummal.

Ideje is volt, mert az öreg ur, kit a torzsalkodás oly kiméletlenül zökkentett ki későn fogamzott dicsősége légvárából, már haragudni kezdett. De ime, a békekötéssel visszatért régi jókedve s ujra fölvette „Elvira keservei“-nek fonalát.

– Hát mit gondoltok, miért oly kutya drága az én könyvem?

– Csak azért, a miért minden portéka drága szokott lenni, mert jó, – hizeleg Sipiczky.

– Mert remekmű és ritka, – tóditotta Kertész.

– Hát ti olvastátok?

– Hogy olvastuk-e?

– Én háromszor átolvastam.

– Én hatszor.

– De hol a manóba tettetek szert a költeményeimre? – kérdi az álmélkodó poéta.

Megmondták neki. Az öreg följegyezte: Pollitzer, Károly-körut 5.

– Hát melyik rész tetszik nektek legjobban?

– A mikor Elvira kétségbeesik…

– A mikor Elvira oly elementáris erővel kesereg…

– Hásze’ mindig kétségbe van esve és furt kesereg, – ez nem kritika.

– A mikor szivét kiönti, – korrigálja ki magát Sipiczky ama biztos tudatban, hogy egy kesergő Elvirának ki kellett valahol szivét öntenie.

– És a mikor bujában meghal, – eszelte ki Kertész ugyanama logikával az elhalálozás valószinü, sőt biztos bekövetkezését.

– Tény (bár nem emlékszem rá egészen), – konstatálja az öreg ur, – hogy ez a két legszebb része költeményemnek. No, meg a „madárdal“. E’mmár aztán igazán döfi… Igyunk, gyerekek!

És tovább ittanak a gyerekek.