III. Fenn a kasban.

Ittasan a bortól és örömtől, ifjui reményekkel s egy jól megkoncipiált tervvel agyában, tántorgott föl hálószobájába az öreg expoéta.

A terv az volt, hogy mégis csak eladja a Sárkányt és Szélvészt s uj, diszes kiadásban kinyomatja „Elvira keservei“-t az árukon.

– Az ördög hitte volna, hogy a kor izlése ennyire megváltozott négy decennium alatt! Meghaladtam a koromat négy decenniummal, az arkangyalát!… Hiába, a zseni kitör és eget kér! – duhajkodott magában Dobay Alajos, az ötvenes évek félreismert nagysága.

Még soká ábrándozott, mielőtt elaludt volna. S álma édes volt, mint a méz. Angyalok zenéje mellett cigányozott reggelig. Kisbőgős nélkül, az igaz, de a kisbőgőst: a legmolettebb és legnyájasabb angyalkát ölébe ültette, hát azért nem szólt a kisbőgő.

Azonban az álom se tarthat örökké. Éppen ama pillanatban, a melyben a kisbőgős hosszu, szenvedélyes szerelmi ostrom után végre beleegyezését adta, hogy ajkainak mézét tiz forintok ellenében megszedhesse szerelmes szeladonja, – éppen a leggyönyörteljesebb percben, a midőn ajkaik csucsoritva, mint villámossággal telt felhők egy villámszikra tüzével egymásra csapni szándékoztak volna: kellett fölébrednie szegény Dobaynak egy nem annyira villámos, mint türelmetlen és ideges rángatástól, a mely is ő nagysága kegyes kezeitől származott.

– Ejha, asszony! Még öt percig hagyhattál volna; éppen a legjavát szakitottad félbe, – dörmögött az öreg, de nem haragudott, mert előtte a dicsőség és remény, a gazdagság, a fény.

Előbb azonban az árnyat kellett kiállania. Mert sötét és borus felhői felesége arcának harcra keltek az égi világossággal. De hiába, az égi világosság maradt a győztes s a felhők haragosan vonultak odább.

– Ugyan szépen nézett ki tegnap, mondhatom. Nem szégyelli magát: egy nagyleányos apa létére ugy leinni magát?

– („Sirom, sarom, sallalárom,
Jobb batáron mint szamáron“…)

– Maga még most is be van rugva…

– („Részeg vagyok, rózsám, mint a csap,
Sampanyerrel teleittam magamat“…)

– Jobb, ha azonnal felöltözködik s elmegy a gőzfürdőbe és haza nem jön, a mig teljesen ki nem józanodik.

– (Fürdik a holdvilág az éj tengerében“…

– A leánya előtt csak nem akarja eljátszani a tekintélyét?…

– („Eljátszottam már azt régen.
Attól ugyan ihatik kend, ihatik kend“…)

– Maga nemcsak részeg, de bolond is. Ugy énekel, mint a parasztok.

– Se részeg, se bolond nem vagyok. Boldog vagyok, Idám. Jer keblemre… Szeretlek.

És az asszony: a fiatalos, menyecskés asszony, a kit évek óta nem érintett férfi csókja, ölelése, nem ellenkezett, nem tért ki az öreg ember csodálatosan fiatalos, tüzes ostromlása elől, odatapadt a keblére s élvetegen nyujtá csókra ajkait.

*

Reggelire nem pogácsát kapott a Lojzika, hanem teát, sonkát, pástétomot és két tojást. Jóllakva és megelégedetten, az asszonynak egy szót se szólva (meglepetésnek tartogatta a dolgot), indult munkába az „Elvira keservei“ ügyében.

Először is a sürgönyhivatalba ment. Ott föladta a következő sürgönyt:

„Botos István urnak

Lasnak.

A Szélvészt és Sárkányt adja el. Ha nem veszik, adjon el valami olyat, a mit megvesznek. Ha semmi ilyes nincs, adjon el valamit, a mi lesz, például a jövő évi repcét. És küldje az árát expressz postafordultával. Adósságot csinálni, hitelt igénybe venni nem szabad.

Dobay.“

Ezután kikaparászta tárcájából Dobay azt a névjegyet, a melyre Pollitzer antikvárius nevét és lakását följegyezte volt: Pollitzer Mór, Károly-körut 5.

– Nincs ugyan messze, – gondolá Dobay, – de miért ne mehetnék kocsin odáig is. Hisz pénz lesz, mint pelyva. Az „Elvira keservei“ legalább is tizezer forintot fognak jövedelmezni.

A Szervita-téren fiakkerbe vágta hát magát s a Pollitzer boltja elé robogott.

Pollitzerhez – mióta megvan a boltja – fiakkeren még élő nem hajtatott. Nem csoda hát, hogy ifjabb Pollitzer megbámulta a fiakkert és grófnak nézte a fiakkerezőt.

– Jó napot, Pollitzer ur, maga az?

– Szolgálatjára, méltóságos gróf ur.

– Csak hagyja, hagyja, – intett Dobay Alajos.

Hogy miért intett és miért mondta, hogy: „hagyja – hagyja“, azt nem tudni, mert Pollitzernek eszeágában se volt kezet csókolni. Nyilván azt gondolta az öreg ur, hogy ha már grófnak nézik, megtehetik vele azt a csufot is.

– Én egy raritást keresek, Pollitzer ur.

– A Dobayt?

– A Dobayt! Hát honnan tudja?

– Ez most a legnagyobb raritás a világon. Az egész földtekén csak egyetlenegy eladó Dobay létez: az én birtokomban, – igy szavalt ifjabb Pollitzer s ezzel kecsesen a középső és mutató ujja közé fogva egy könyvet, kétszer-háromszor meghimbálta a levegőben, majd megcirógatta szépen, mint egy pejcsikót, csak éppen, hogy meg nem kinálta cukorral.

– Hát keresik a Dobayt? – kérdi ragyogó arccal az öreg.

– Hogy keresik? Micsoda kérdés? Szeretem hinni, hogy keresik… Csak volna belőle vagy ezer, mindjárt becsuknám a gseftet.

– És miért csukná be a gseftet, kedves barátom?

– Hát, mert házat vennék a Dobayn.

– Házat venne a Dobayn?

– Természetes, hogy persze. Nem szabad nekem Hausherr lenni?

– Dehogy nem, édes fiacskám, hanem ezer Dobay árán nem lehet házat kapni.

– Hát a Haas annyiért nem adja oda a házát, de a Hanser kevesebbért is odaadja a hauzát: a Dohány-utca 16. számot. Igen jó objekt, tiz percentet hoz.

– És mennyibe kerül?

– Ötvenezer forintba.

Az öreg nem válaszolt, mert előbb komputust kellett csinálnia. Fölállitá a hármas szabályt: Ha ezer Dobay árán 50.000 forintos házat lehet venni – akkor egy Dobayn x forintos házat lehet venni? Szorzott, osztott és kijött, hogy 50 forintosat. Ilyen ház ugyan alig van, de legalább kisült (s ez is valami), hogy egy Dobaynak az ára ötven forint.

Méreg, hogy az ember saját költeményeinek egy hatvan krajcáros példányát ötven forintért kénytelen megvásárolni. De hát mit tegyen? Az utolsóról keletlen kalácsot evett, az utolsóelőttiek pedig idegen kézen, idegen könyvtárban őriztettek. Kölcsön csak nem kérheti saját költeményeit és pláne leánya udvarlóitól.

Alkudni szintén nem mert az öreg, először, mert grófnak nézték, másodszor, mert belátta, hogy a földtekének utolsó Dobayjára ugyis hiába alkudnék.

Savanyu arccal bár, kivette tárcájából az utiköltségre félretett ötvenesét és hanyag elegánciával odadobta Pollitzer ur elé.

Pollitzer ur megfricskázta a ropogós bankót, aztán a világosság elé tartotta. Ismét megfricskázta és meggyőződvén róla, hogy nem hamis, megcsalatkozott ábrázattal ejtette a pudlira.

– Méltóságos gróf ur – ez nem sok!

– Nem sok? De hisz inkább méreg sok, – ijedezett Dobay, kinek zsebében már összesen csak 3 frt 75 krajcár honolt.

– Hát kérem, tekintve, hogy a méltóságos ur első kundsaft és hogy ily magas összeköttetést föltartani akarok: pénzbe nem kivánok többet, de engedje meg gróf ur, ilyen ritkaság eladásakor szokásba van nálam egy kis ajándék-ráadás, hogy vigasztalva legyek a…

– Jó, küldök tizenkét nyulat az uradalomból, – sóhajtott föl az öreg Lojzi.

– Hm, kérem szépen, a nyul nem kóser – a liba kóser.

– A liba kóser? Nem bánom, küldök hat libát.

– Tizenkettőt tetszett mondani…

– A milliomát, legyen hát tizenkettő. Ide azzal a könyvvel.

– És mikor kapom a libákat, kérem alásan?

– Sürgönyözök, hogy küldjék azonnal.

– Talán föltennénk a sürgönyt.

– Föl? Az áldóját! Hagy irom:

„Botos István ispán urnak

Lasnak.

Pollitzer Mór, Károly-körut 5. cimre 12 hizott libát küldjön azonnal.

Dobay.“

– Itt a korona, küldje el.

– Kisztihand, gróf ur! Annyit mondhatok, hogy jó vásárt méltóztatott csinálni. Tessék: itt a Dobay! Kisztihand!

– Csak hagyja – hagyja, kedves barátom.

Saját költeményeinek véres verejtékkel, azaz drága pénzen és naturáliákon megszerzett birtokában foglalt ujra helyet Dobay Alajos kocsijában, s egyenest Singer és Wolfner könyvkiadó urakhoz hajtatott.

Ott félóráig tárgyalt, mig megegyezett velük olyképpen, hogy a kiadás szerző tulajdona marad; a nyomtatási költség 478 forintot fog kitenni; az elárusitásért 45 százalék jár stb.

Dehogy engedte volna a szerzői tulajdonjogot! (No, nem is kérték tőle.)

– (Csak nem vagyok bolond fix összegért eladni a kiadás jogát, hogy a kiadó hizzon verseimen s ő vegye meg a Dohány-utca 16. számu házat. Olyan nincs.) Dohány-utca 16., – szólt oda a fiakkernek. – Már csak megnézem a házamat.

Nem volt rossz ház. Mindössze, hogy az egyik boltjában sajtos volt, a másikban meg libahentes, – vagy hogy hivják azt a mesterembert, a ki libazsirt, libaszalámit és libaszafaládét árul. Ezektől támadt egy kis rossz szag a házban, no de azon lehet segiteni.

– Majd fölmondok nekik s a sajtos helyébe virágkereskedést, a libahentes helyébe meg illatszer-raktárt telepitek. Csak ész kell mindenhez! – hencegett magában Dobay. – Hajts a Nemzetibe. Nem a szinházba, mert oda még korán van.

– A hajós-egyesületbe, nagysága?

– Nem szoktam hajókázni, még nyáron sem. A hotelbe, tulok!

– Igenis! – vigyorgott a fiakkeres ama biztos tapasztalata folytán, hogy a ki goromba, az jól szokott fizetni.

Jól is fizetett Dobay. Az összes folyótőkéjének kilenctized részét: 3 forintot adott a fiakkernek. Hogy az összetulkozott kocsis ezt appreciálni nem tudta, és hogy megvetőleg csörgette meg markában a három ezüstforintot, az az összetulkozott kocsis bornirtságára vall és nem a Dobay generozitását dönti meg.

Ugyan csupán huszonöt vassal a zsebében, de azért vigan mérte a lépcsőt Lojzi papa, annak tudatában, hogy gyorsan, okosan és erélylyel intézte el folyó ügyeit és hogy egy-két hét multán 25 krajcár helyett legalább 2500 forint fog bugyellárisában dagadozni.