XIV.

Midőn a farsang elmúlt s Anatole csak Constance salonjában találkozhatott Odalieval, alkalom hiányában barátomnak e beteges ingerlékenysége is szűnni kezdett. Odalie a találkozásokban annyira meg tudta egyeztetni a nőt a szerelmessel, tudott annyi odaadást és tartózkodást, annyi érzelmet és méltóságot mutatni egyszerre, hogy én teljesen indokolva láttam azon napról-napra növekvő szerelmet, melyet barátom e páratlan gyermek iránt érzett.

«Higyje el, – mondá nekem egyszer Constance, midőn a bőjt egy délutánján kandallója előtt ültünk, míg Anatole és Odalie a salon egyik ablakában társalogtak egymással, – ön nem ismeri Odaliet s Anatole úr még kevésbbé ismeri. Ne gondolja, hogy itéletemet a barátság megvesztegeti. Nem azért dicsérem, mert barátném, hanem azért szeretem, azért vonzódom hozzá, mert be kellett látnom, hogy e gyermek minden dicséretre érdemes. Odalienak nélkülöznie kellett azon pótolhatatlan nevelést, melyet egy tapintatos és szerető -169- anya ád gyermekének; lelkét, kedélyét kis kora óta csak olyanok mívelték, kiknél, bármily lelkiismeretesek legyenek hivatásuk teljesítésében, csak kenyérkereset az, a mi az anyánál szent tartozás. Atyja intézetbe küldte, aztán nevelőnőt fogadott melléje, – ez volt minden. És e sivár környezetben, e minden bensőbb szeretet nélkül való kezekben Odalieből oly tökéletes nő lett, minőt csak elvétve találhatni a párisi társadalomban. Hogy van szíve, mely érezni tud, azt látja ön; hogy van benne nagy akarat, azt el fogja hinni oly leányról, ki két év óta képes daczolni egy makacs apa előitéleteivel; s hogy mily roppant erő rejlik e gyermek jellemében, azt elképzelheti ön, ha elnézi, mint képes lemondani arról, a mi elérhetetlen, de megengedni magának azt, a mi elérhető, – mert biztosítom önt, miszerint most is azon biztos tudattal társalog Anatolelal, hogy boldog vele sohasem lehet. Odalie már lemondott a boldogságról a jövőre nézve, de míg mások ily körülmények közt azon kezdenék, hogy nem akarják többé látni sem kedvesöket, ő érez lelkében, jellemében annyi erőt, hogy minden aggodalom nélkül megengedhetni véli magának élvezni a jelenben azt, a mi benne kellemes lehet. Én egy női szív életében alig képzelhetek oly ellentéteket, melyeknek megegyeztetésére nagyobb lelki erő kellene, mint arra: elszánni magunkat a jelenben egy tökéletlen boldogság élvezetére, melyről tudjuk, hogy teljes sohasem lehet és tudjuk, hogy minél később kell róla lemondanunk, annál több fájdalomba fog kerülni.» -170-

Nem akarom eldönteni, mennyi sophisma volt ez okoskodásban, nem tudom, csakugyan oly részrehajlatlan vala-e Constance itéletében, mint hitte magáról, de rövid, bár bizalmas ismeretségünk alatt be kellett látnom, hogy még alig ismertem nőt, ki gyarlóságai daczára méltóbb lett volna egy ép férfiszív osztatlan szerelmére, mint Odalie. Érezte ezt Anatole is, és szerelme napról-napra növekedett.

Májusban Duploque tábornok leányát ismét Passyba küldé, mialatt Constance családi ügyekben Angliába utazott. Odalie a passy-i magányban most egy távol rokon felügyelete alá helyeztetett, kit atyja valahol a Normandiában fedezett fel számára s azon megbizással küldött Passyba, hogy «Odalie ellenszenvét a házasság ellen kibeszélje fejéből.» E czélra ugyan alig választhatott volna alkalmasb személyt egy pártájában megőszült hölgynél, ki a maga sorsán okulva, a szent meggyőződés kendőzetlen buzgalmával igyekezett hugát a házas élet iránt kedvezőbb véleményre hangolni. De e mellett a kisasszony alig lakott két hétig Passyban, máris fedezett fel magának egy neki illő hölgytársaságot, melyben a hétnek két délutánját kávé mellett, ártatlan harisnyakötéssel és mások megszólásával tölteni szokta. E délutáni társaságot a derék néni a világért nem mulasztotta volna el, s így Anatole a hétnek két napján látogatást tehetett Duploque tábornok jól őrzött házánál, a nélkül, hogy a felügyelő hatalomnak tudomása lett volna róla.

Mlle Blanche, ki egy kora színvonalán álló társalgónőnek -171- kötelességeül tekinté, úrnőjének ártatlan kalandjaiban segítségére lenni, az ily napokon ki szokott ülni a ház elé Ponson du Terrailnak valamely rémregényével kezében, s ha Anatole véletlenül arra vetődött, Mlle Blanchetól megtudhatta, nem áll-e semmi fogadtatásának útjában. Itt a passyi kert fasoraiban tölté Anatole a legboldogabb órákat kedvesével. Nem beszélhetett vele gyakran, de ama nehány találkozás, mely egészen zavartalanul folyt le köztök, képes vala az ifjút pillanatokra oly boldogságba ringatni, melyben nem gondolunk a jövőre.

Egy estve Anatole és Odalie ismét itt sétáltak a fák alatt, míg Mlle Blanche őrszemen vala a kapu előtt. A beszéd tárgyát a két szerelmes közt természetesen szerelmök s kilátásaik képezték. Odalie ismételten, isten tudja hányadszor, élénk színekben festé le Anatolenak azon ellenszenvet, melylyel a tábornok nem személye, de politikai működése iránt viseltetik. A legnagyobb akadály, mely a két szerelmest egymástól elválasztá, Anatole politikai szereplése levén, ez természetesen gyakran szőnyegre került közöttük, s nem egyszer sajátságos jelenetekre adott alkalmat, midőn az ifjú kedvesével önkénytelenül valóságos politikai vitákba keveredett. Odalie rendesen atyjától ellesett argumentumokat hozott fel, s nagy szenvedélylyel védte atyja politikai nézeteit és Anatole, bármily egyenlőtlen volt a küzdelem közte és a fiatal leány közt, sohsem győzhette le ellenfelét, mert az mindig más álláspontot foglalt el, mint ő: a szív álláspontját, -172- a szerető leányét, ki Anatole republikánus elveinek nem az elvek miatt, hanem csak azért volt ellensége, mert az elvek álltak boldogságának útjában. Ez este is erőteljes philippikát tartott kedvesének politikai működése ellen, melyen valószínűleg több éjen át törte szeretetreméltó fejecskéjét, s melynek vége az engesztelhetlenség proklamálása vala Anatole és a tábornok között.

– Igaza van Odalie, – viszonzá Anatole búsan, – én el is vesztém már minden reményemet.

– Úgy? kérdé a leány félig szemrehányó, félig bátorító hangon, mely oly sajátságosan hatott Anatolera, mintha e hangban egy mentő kéz nyúlna feléje.

– És ön nem? kérdé Anatole a leány kezét megragadva.

Odalie kedvesére tekintett, s pillantásában annyi büszkeség és szerelem, annyi remény és bátorítás volt, hogy Anatole első perczben nem talált szót azon érzelmek kifejezésére, melyek szívét e pillanatban megrohanták.

Felelni akart, de e perczben megjelent Mlle Blanche, figyelmeztetve az ifjakat, hogy megkondult az esti harangszó, mi azt jelenti, hogy a nagynéni e pillanatban búcsut vesz a kávézó társaságtól, s a tűkör előtt rendbeszedvén netán derangirozott hajfürteit, megindul azon útra, melyet tíz percz alatt szokott megtenni.

Mindhárman a kert ajtaja felé indultak. A most már hármasban vitt társalgás egy tánczmulatságra tért át, mely két nap múlva volt tartandó valami -173- jótékony czélra a passy-i városházon, s melyre egy ott lakó ismerősétől Anatole is kapott meghívást. Odalie jó kedvűen elmondá Anatolenak, miszerint nagynénje vele megy a bálba, hogy ott bemutassa neki egy régi és kedves ismerősét Mr. Hyacinthe Randeaut, ki kevés észszel és több millióval nem kellemetlen külsőt és «tisztességes szándékot» párosít magában, s kin ő kénytelen lesz ismét új kísérletet tenni a kosáradásban, mely nemes művészetben már meglehetős gyakorlatot szerzett magának.

– E szerint nem is tudom, fogok-e önhöz közelíthetni holnapután? szólt mosolyogva Anatole, – ki tudja, hátha a néni önt már az estve minden perczére előre elengagirozta Randeau úrral?

– Ohó! – viszonzá Odalie, – az nem megy, magamról csak magam rendelkezem!

A hang, melyen e szavak ejtve valának, komolysága által annyira elütött a társalgás eddigi hangjától, hogy Anatole megrendülve egész valójában, mély érzésű, kérdő tekintetet vetett a leányra.

A kis társaság e pillanatban a kert kapujához ért.

Anatole kezét nyújtá a búcsúra, s Odalie remegő kézzel fogadta a feléje nyújtott kezet, de szemébe nézett kedvesének oly pillantással, melynek határozottsága sajátságos ellentétben állt kezének remegésével. A leány ajka susogott valamit, s Anatole ismét hallani vélte:

– Magamról csak magam rendelkezem!

Anatole kezét nyujtá a búcsúra.

-174-