XV.

Anatole lázas izgatottságban tért vissza Párisba. Ez egyszerű jelenet kimondhatatlan hatással volt reá. Odalie nem először nyilatkozott így előtte, de míg máskor a leány ily nyilatkozatai nem bírták gondolatai menetét megváltoztatni, most a kételyeknek egy új világát látszottak előtte feltárni, melynek chaosában lelke nem bírt egyhamar eligazodni.

Nehány hét óta rég nem tapasztalt szélcsönd állt volt be Anatole kedélyében. Szomorú kételyeinek azon lánczolata, mely a múlt évben közel vitte a megtébolyodáshoz, a gyakori ismétlés által szinte elveszté izgató hatását lelkére. Azon kínos gondolatok, melyeknek kiindulási pontját szerelme s nyugpontját a boldogság lehetetlensége képezte, szinte szakadatlanul azon kétségbeejtő rendben járták meg elméjét, mely vagy a rögeszméknek ád életet, vagy eltompítja a lelket. Amazok örvényét szerencsésen elkerülte; lelke hozzátörődött a fájdalom gondolatához, azon lemondással, mely legalább némi nyugalmat ád. Azon izgalmak -175- is elmúltak, melyeket a télen Odalie kaczérsága támasztott lelkében, s a Passyban töltött szép órák teljessé tették benne azon apathiát, mely képes a jelent élvezni, a nélkül hogy reméljen, a nélkül hogy féljen a jövőtől. E lelki csönd kétségkívül nem volt valódi nyugalom, de volt legalább azon neme a nyugalomnak, melyre Anatole még képes vala. E nyugalmat Odalie szavai erőszakosan megzavarták. Midőn Anatole úgy látta kedvesét maga előtt, mint a ki nem adja meg magát a kétségbeesés azon hazug lemondásának, melylyel ő önmagát ámítá, hanem reménynyel mer szemébe tekinteni a jövőnek, első pillanatra megdöbbenté azon különbség, mely kettejök lélekállapotában félreismerhetlen vala. Míg Odalie szavai reményt és határozottságot árultak el, ő nem érzett magában erőt másra, mint a lemondásra, képességet másra, mint a reménytelenségre. Ama nagy űr, mely saját kételyeit Odalie reményeitől elválasztá, sohsem sem tűnt szemébe oly kiáltó mélységben, mint most. Ez első észleletnek consequentiái elmaradhatlanok valának. Önkénytelenül fel kelle merülnie előtte a kérdésnek, melyiköknek van igaza? annál inkább, mert e pillanatban inkább érzé, mint bármikor, hogy magaviselete nem állt összhangzásban lelkének lemondásával.

Anatole theoriában lemondott volt a boldogságnak még reményéről is; és a valóságban nem tudott még a boldogság látszatának élvezetéről sem lemondani. Ily módon magaviselete mintegy szavai czáfolata gyanánt tünhetett fel Odalie előtt. Anatole -176- úgy érzé e perczben, hogy akarata ellenére ámította kedvesét, – mert vajjon feltehette-e Odalie a férfiról, hogy ne legyen képes azon szilárdságra, melyet ő érzett magában, s hogy ha erre nincs ereje, ne legyen képes tettleg is lemondani a jelenről, midőn már lemondott a jövőről?

Az önvád ismét felüté fejét lelkében, s oly parancsolólag tette fel a kérdést előtte, hogy a felelet kikerülhetlen vala. Kinek van hát igaza, annak-e a ki remél, vagy annak, a ki kétségbeesik?

Hazaérve Anatole több órán át kínos töprengések közt járt fel s alá szobájában. Végre leült asztalához s elővette naplóját.

Több lapon át kúszált, nehezen olvasható sorok töltik be a könyvet, folytatá Achille barátja naplóját felnyitva, melyeknek minden tollvonása a láz görcsös rohamosságát árulja el.

Achille olvasá:

«Magam felett csak magam rendelkezem!

Mi daemoni erő van e szavakban, hogy nem akarnak megválni emlékezetemtől? Bárhová tekintsek, bármire gondoljak, lángbetűkkel megírva tűnnek fel előttem, s mögöttük a háttérben Odalie alakja jelenik meg, magasztosan, mint egy istennő, a mint a reménynek megparancsolja, hogy újra szülessen!

Jelentéktelen dolog, egy felesleges kérdés volt az, a mire e szavak válaszul szolgáltak, – de a hang, melyen ejtve valának, a tekintet, mely kisérőűl volt adva melléjök, mást tett kérdéssé e felelet előtt. -177-

A kérdés a remény lehetősége volt és ő igennel felelt reá!

Ah Odalie, mily nagy, mily dicső valál e pillanatban!

És mily nyomorult vagyok én, hogy neked, a gyönge nőnek kellett az elsőnek lenned, ki a menekvést a bátorságban keresi!

S vajjon nem lehetne-e igazad?

Vajjon a kitartás, melyet a remény támogat, nem győzhetné-e le végre azon akadályokat, melyek egymástól elválasztanak? Lehet-e atyád gyűlölete erősebb, maradandóbb szerelmünknél? Oly képzelhetlen volna-e, hogy sikerül végre ellenállását megtörnünk, hogy szíve felenged leánya fájdalmán, hogy visszariad a gondolattól, magára vállalni a felelősséget egyetlen gyermekének boldogtalanságáért?

Hány példa bizonyítja az ellenkezőt! Hányszor győzött már a kitartás, a hűség az apák makacsságán s gyűlöletén! S ha nem indulna is meg fájdalmunkon, valjon nem állhatnak-e be oly események, melyek feleslegessé tehetik rá nézve miattam téged is sújtani?

Oh mennyi kedvező eshetőség buzdithat bátorságra s kitartásra! És ha szíve kemény marad és sem irántad való szeretete, sem a külvilág eseményei nem hajthatják meg makacságát, vajjon nem uralkodik-e felette is a mulandóság törvénye, s nem valószínű-e, hogy egy szomorú, de kikerülhetlen esemény visszaadja neked a jogot sorsodról rendelkezni?

De vajjon szorulunk-e a leglassúbb s legdrágább szövetségesre, az időre? Nem áll-e hatalmunkban -178- közelebb hozni az órát, melyben egyek lehetünk, ha kell – erőszakkal is?

Oh Odalie, már többször kisértett agyamban e gondolat, de sohsem tudott, vagy nem mert úgy testet ölteni előttem, mint e pillanatban. Gyakran súgta ösztönöm, hogy van egy út, mely még nincs elzárva előttünk, – de midőn rád gondoltam, e sejtelem nem tudott bennem gondolattá szilárdulni. Nem tudtam, nem mertem elédbe lépni e szavakkal: Hagyd el atyádat és jer velem!

S vajjon miért nem mertem?

A világ érzéketlen része ugyan lázadásnak tekinti az atyai hatalom ellen, ha a leány apja előitéletei kedveért nem fogadja resignátióval osztályrészéül a szerencsétlenséget, a rágalom kész követ dobni a nőre, midőn hőssé teszi a szerelem költészete – de végre is, ne volna senki, a ki elismerné a női szív jogát a boldogságra? nem volna-e képes a világ, mely oly kérlelhetlen és elnéző tud lenni egyszerre, igazolni a leányt, ki az atyai zsarnokság ellenében az önvédelem jogához folyamodik?

S vajjon megsértenélek-e vele szívem szerelme, ha mondanám neked: ha igazán szeretsz, jer, tépjük szét az előitélet lánczait és tettünket igazolni fogja boldogságunk?! S vajjon lehetetlen volna-e, hogy képes volnál e lépésre, melyre midőn a szerelem elszánja magát, oly magasra emeli a lelket, hova a rágalom, a kétkedés el nem ér?

Két út van előttünk, mely közt választhatunk.

Várni türelemmel, békében, bízva időben, – -179- vagy tenni határozottan, erőszakkal bízva ügyünk igazságában.

Te még nem estél kétségbe e végzetes válaszúton! – és én?

Oh Odalie, hogy tudsz elég nagylelkű lenni, meg nem vetni a gyáva férfit, ki nem mert e válaszútra még elvezetni sem!

Mert nem mertem, – megvallom, nem volt rá bátorságom! És valjon miért nem volt?

Ah, tudom-e miért nem volt?

Kételkedhetem-e szerelmedben a nélkül, hogy vétkezném ellened? s nem az által adnád-e annak legkiáltóbb bizonyítványát, ha kedvemért lemondanál atyádról, vagy az idő kezébe tennéd le sorsodat?

Mi tartóztat tehát vissza, hogy rábírjalak szerelmünk nevében, kösd sorsodat sorsomhoz, örökre, visszavonhatlanul?

E gondolat oly csábító és mégis, – érzem, hogy irtózom tőle. Imádlak és nem merlek kérni sem arra, segíts tűrni, kitartani, sem arra, hogy ragadd meg velem együtt az egyetlen eszközt, mely boldoggá tehet!

De hát miért nem merem? mi tart vissza?

Oh te megfoghatatlan rém, mely agyamban kisértesz, ölts testet, mondd meg, ki vagy és hogy hívnak?

Becsület a neved? – úgy nincs itt mit keresned. A becsületet itt nem fenyegeti veszély.

Hitetlenségnek hívnak? azt hiszed, nem bízom szívemben, kételkedem Odalie szerelmében? – Távozzál. Hiszek. -180-

Gyöngeség vagy-e, hétköznapi gyávasága egy pulya léleknek, mely fél egy férfi haragjával szembeszállni? – El veled nyomorult, nem ismertelek soha!

Mindez nem vagy.

Úgy hát mi vagy, az ördögbe! mi vagy? lépj elő, mutasd meg magadat, hadd szálljak veled szembe, – ne kisérts sátán, – ismerni akarlak, ismerni –

Ah közelítesz már, – így jól van! a chaoz oszlik, – vonalakat látok – közelebb jő – egész emberi alak – ősz fürtök – ősz szakáll – – mi ez? e merev tekintet, e hangtalan ajak, – oh Cotin György szelleme!

Csakugyan te vagy-e, szerencsétlen agg, élő halott emléke egy család gyalázatának? Igen, e tehetetlen tagok, melyek csak reszketni bírnak, e szélhüdött nyelv, mely csak hebegni tud, ez otthontalan tekintet, melyből pokoli kínok viszfénye sugárzik felém, – áh ismerlek, te vagy a nyomor áldozata!

Megszólalsz? – te még beszélni tudsz? – visszatért ajkadra a szó hatalma, hogy elmondjad szenvedésidet elrémítő például tapasztalatlan lelkeknek? – Jó tehát, – szólj. Figyelek.

Mit beszélsz?

Ifju valál, huszonhat éves, erős, egészséges ifjú, telve tettvágygyal és munkaképességgel, – épen mint én –

Charlotte a legszebb leány volt Párisban, fiatal, viruló, a test és lélek minden kincsével gazdagon -181- megáldva, szüleinek bálványa, idegenek bámulatának, ismerősök tiszteletének tárgya – épen mint Odalie –

Megláttátok és megszerettétek egymást; éveken át a párisi élet minden csábjai, a hosszú távollét daczára hűk maradtatok egymáshoz, szerelmetek naponként növekedett, nőtt a boldogság, nőtt a szenvedés által, – épen mint a miénk –

Végre tiéd lehetett ő, a legszebb leány, a legszeretőbb asszony. Boldogságod felülmúlhatatlan vala. A szeretett nő oldalán tekintélyes vagyon ura, munkaképes férfi voltál, – mi sem hiányzott szerencsédből. Megvolt mindaz, a mi boldoggá teszi az embert, s misem hiányzott abból, a miből a megelégedés születik. A sors három gyermeket adott, három szép ifjú csemetét; két fiút támaszúl az apának, egy leányt öröműl az anyának. Szerelmeteknek e hármas záloga csak növelte boldogságtokat. Nőd a legerényesebb, leghűbb nő vala a világon. Soha egy felhő nem jelent meg boldogságod egén, melyet Charlotte hű szerelmének napfénye árasztott el sugaraival, soha egy szellő nem zavarta meg a megelégedés ama jóltevő légkörét, mely nőd és gyermekeid vidám kedélyéből illatozott felé. Igy élted napjaidat, kiérdemelve a föld minden hatalmasainak irígységét. Az idő haladt. Az évek évtizedekké váltak, s évtizedenként letűntek a mulandóság örök tengerébe; népek keltek fel és buktak el, trónok támadtak és enyésztek el, csak a te szívedben nem változott semmi. A félszázad dere megüté fürteidet és szeretted -182- nődet, mint midőn először megláttad és gyermekeidet, mint mikor először ejté ki ajkuk az apa nevét. Nőd úgy csüggött rajtad, mint évtizedek előtt, s a mely része szívének gyermekeié vala, általok és bennök még azzal is téged szeretett. Fiaid felnőttek, reményteljes ifjak, az érző szív és nemes lélek felkent örökösei, s már számítád az éveket, midőn leveszik válladról a munka nehéz terhét, hogy friss erővel haladjanak a pályán, melyen te harmincz éven át szerencsével, becsületben megálltál. Oh, hogy volt erőd elviselni ennyi boldogságot.

Egyszerre megfordult a koczka, ten vétked nélkül, véletlenül. A halálos járvány ledöndötte hajlott korod mindkét támaszát, egyszerre, könyörtelenül. Ez első csapása volt a sorsnak. Lesujtott. Elvesztéd reményedet a jövőben. Fel akartál hagyni a munkával, hogy a megérdemelt nyugalom karjaiban, nőd és leányod szeretete által vigasztalva sirathasd elveszett fiaidat. Rendezni kezdéd ügyeidet, midőn egyszerre egy pénzkirály bukása magával rántott az örvénybe. Egy második, harmadik, tán tizedik ember könnyelmű koczkára tette vagyonát, s merész üzérkedéssel maga ellen lázítá a szerencsét, – és neked kellett egy ismeretlen bűneért megszenvedned! Becsületes valál, nem károsítottál meg senkit, kifizettél minden apró embert, míg neked adósod maradt még isten is, – ha van!

Ha van? – kételkedni kezdtél benne. Szegény öreg, csak most kezdtél benne kételkedni, nem -183- akkor, midőn jóllétben éltél és boldogságban, – pedig e jóllét volt nyomorod forrása, és ha istened adta, úgy ördögi szándékkal adta!

Maradt annyid, a miből lehetett megélni. De mi a puszta megélés arra nézve, ki félszázadot töltött el nélkülözést nem ismerő jólétben? A megélés csak arra képesíti, hogy érezni tudja veszteségét. Mindegy. Nem ijedtél meg tőle. Kényelemhez szoktál és bőséghez, és volt erőd lemondani mindkettőről. Nődre gondoltál és gyermekedre, ezentul ők lesznek minden örömed. Oh, de rosszul számítál! Balvégzeted azon forrásból eredt, melyből a megelégedést vártad; ugyanaz tett boldogtalanná, kiben egy hosszú életen át boldogságodat találtad fel. Oh ördögi igazságszolgáltatás, mely ugyanazon kézzel sujtasz, mely addig az üdv útján vezérlett!

Charlotte hű hitves volt, de gyönge asszony, szerető nő, de oktalan anya. Soha még tán gondolatban sem vétkezett ellened, soha más férfi képe nem volt szívébe zárva, mint a tiéd, – de hiú volt és szeretett mulatni, ártatlan volt, de szeretett élvezni, – épen mint Odalie, – – oh nem! nem annyira, mint Odalie!

Nem annyira mint Odalie, – és mégis eléggé arra, hogy mindnyájatokat elveszítsen. Oh iszonyú vétkezése egy ártatlan kebelnek!

Charlotte szeretett, de gyönge volt. Ha halálával visszaadhatta volna eltünt szerencsédet, tán képes lett volna azon hősi önfeláldozásra, azon rajongó elszántságra, melylyel a hindu nő elhalt férjét a -184- lángokba követi. Erre nem volt szükség. Nem kellett hőstetteket elkövetnie. Más feladat várt reá, kicsinyes, prózai. És erre képtelen vala. Te nem is kérted, és ő igérte, és szentül feltette magában, hogy le fog mondani csekély örömeiről, hogy felhágy apró mulatságaival, ártatlan asszonyi fényüzésével, melyek egy jobb korban életét füszerezték; – igérte és akarta ezt, soha nő jobb szándékkal nem akart valamit, – és mégis képtelen volt reá. Ama nő, ki egy nagy áldozatra, mely pillanatnyi hősi önfeláldozást feltételez, tán kész lett volna, – nem bírta ez apró mindennapi áldozatokat meghozni. Jó volt benne a szándék, de hiányzott a kitartás, hiányzott az erő oly áldozatokat hozni, melyek naponként megújulnak, lemondani oly dolgokról, melyekről minden nap, minden órában újra kell lemondani. Oh asszonyi gyöngeség, mely képes vagy nagy tettekre, és elbukol a kicsinyek előtt!

És a nőtől, ki maga nem tudott lemondani, leánya miként tanulhatott volna lemondást? Charlotte imádta gyermekét, nem gondolt a jövőre, és azon könnyelmű jószívüséggel, mely a gyöngeségnek átka, kielégíté minden szeszélyét, sőt támasztott benne újakat.

Charlotte szeretett és becsületes volt, de hiú és élvvágyó vala, – és mi lett a vége?

Egy család, mely évtizedeken át az erény és boldogság, tisztaság és megelégedés példányképe volt: saját gyalázatába temetkezik!

A becsületben megőszült apa tagjait megbénítja, -185- agyát megzavarja a szörnyű fájdalom, midőn neve szégyenét megtudja!

A boldogságra nevelt leány piaczra hordja bájait, aprópénzre felváltja szerelmét, hogy a bűn filléreivel tengesse szülei életét!

Az erényben megvénült anya bérlelt kisérője, kerítőnője lesz egy párisi cocottenak, – saját gyermekének!

Egy élőhalott családfő, bukott leány és gyermeke gyalázatából tengődő anya, – oh iszonytató!

És a minek vége e vérfagyasztó bukás, annak kezdete a szerelem kimondhatatlan boldogsága volt!…

Mert szerettétek egymást, és boldoggá tettétek egymást, – épen úgy, mint én és –

Nem – nem!

Oh hallgass el kisértő rém, – elég volt, – ah elég ebből a gyötrelemből!

Hahaha! kaczagj tábornok, – nem fenyeget veszély. – – Flavigneux Anatole nem meri leányodat elvenni, mert fél, hogy nem tud vele – megélni!»

E sorok után Anatole eldobta a tollat, földhözvágta naplóját, felkelt, de alig tett néhány lépést a szobában, eszméletlenül rogyott ágyára. Midőn reggel jó későn bementem hozzá, ott találtam, rendetlen öltözékben, ágyán fekve. Melle nehezen lélekzett, feje forró volt a láztól s ajka érthetetlen szavakat rebegett.

Felköltém. E kínos éj annyira kimeríté, hogy a napot ágyban kellett töltenie. De megnyugodni -186- nem bírt. A legellentétesebb gondolatok üzték egymást agyában, a legkínzóbb kételyek gyötörték lelkét, nem hagyva azt pillanatra sem megpihenni. Estve végre felugrott fekhelyéről, s ismét elővette naplóját, mintha szenvedése csökkennék, ha megosztja a papirral.

«Szeretni egy nőt és nem merni elvenni az élettől való félelemből, – minő nevetséges ez! És oh, mégis, mily kétségbeejtő igazság van e szavakban!

Nézzünk hát szemébe a keserű valónak.

Mi vagyok én? minő reményeim vannak? minő kilátásaim lehetnek?

Republikánus vagyok és ujságíró, egyéb semmi. Vagyonom nincs, nem volt, és nem lesz soha. Nem ily emberek gyüjtik a vagyont, mint én vagyok. Van két karom, mely dolgozni tud, van elmém, mely képes gondolkozni. Lehet-e ebből megélni? – Oh lehet! Alig vettem a tollat kezembe, s oly jövedelmem volt, melylyel bármely más pálya kezdetén gazdagnak tekinthetném magamat.

De az én pályámon? – Hol itt a biztosság, hol a garantia? Meg tudom-e mondani, fogok-e egy hónap mulva arczom verejtékével szert tenni annak tizedrészére, a mit ma játszva megkeresek? Egy nap, és tönkre lehetek téve. Nyomja el a kormány ma lapomat, – és holnap koldus vagyok, hacsak nem akarom tollamat eladni, s meggyőződésemet mesterséggé silányítani. Meglehet, hogy a szabadság napja felvirrad Francziaországra, s egykor nevetni fogom mai aggodalmaimat, de épen -187- úgy meglehet, hogy a császári kormány ismét elnyomja a sajtót, s akkor megbuktam. Ki tudhatja, mikor tör ki egy háború, melyből a császárság új erőt merítve azzal kezdi diadalát, hogy mindnyájunkat földönfutókká tesz, kik ellenségei valánk?

Ismét elővette naplóját.

Itt nincs menekvés. Ha nem akarok lemondani szent meggyőződésemről, sorsom a pillanat véletlen szeszélyétől függ, mint függött eddig. De törődöm is én ezzel, míg magamról van szó? Megkisértém már egyszer lemondani a bőségről, egyszer lemondani a jólétről, – és az elhatározás nem került fáradságomba.

Eddig még jól van minden. Milliók nem tehetnének boldoggá, s a szükség nem tehet szerencsétlenné.

De Odalie!

Szabad-e magamhoz kötni egy nőt, midőn nem tudom sorsát biztosítani? Kitehetem-e őt annak, a mit én el tudnék viselni, de a mi az ő lelkét megtörné?

Odalie gazdagságban született és nőtt fel. Atyja oly nevelést adott neki, éveken át oly életmódhoz szoktatá, mely messze felülhaladja vagyonát. Ha a tábornok ma meghal, leányára épen annyi vagyont hágy, a mennyit az két év alatt elkölteni szokott. Odalie csak gazdag férj oldalán találhat megelégedést.

Mi történnék vele, ha soromhoz kötné sorsát, s ma vagy holnap, tíz vagy husz év mulva, egy reggelen a nyomorra ébrednénk? E gyermek annyira hozzászokott az élet fényoldalához, hogy -188- fogalma sincs az árnyoldalakról. Miként találhatná magát belé a nélkülözésekbe az, ki a szükséget csak hiréből ismeri?

Oh Odalie! volnál szegény ember leánya, ki megszokta látni az élettel való küzdelmet, kire nézve nem idegen a nélkülözés gondolata, ki tudja igényeit a lehetőséghez alkalmazni, s nem ismeri a jólét kényelmeit, – ah kedvesem, egy pillanatig nem haboznám, hogy lábaid elé borulva örök kötésre kérjelek! Akkor volna reményem, hogy, ha kell, tudnál lemondani velem együtt, hogy együtt viselve a nélkülözés terhét, egymás terhén könnyítenénk, – akkor hinném, hogy szerelmed képes nemcsak a szív, de az anyag minden viszontagságaival is megküzdeni, – de így! Oh! nem a nagy szenvedések teszik a legtöbb embert szerencsétlenné, hanem a kis bajok. Sok ember el képes türni egy nagy csapást, de a szüntelen apró tűszurások alatt ereje megtörik; s gyakran több lélekerő kell ahhoz, hogy soká tudjunk türni kis bajokat, mint rövid ideig nagy fájdalmakat. Oh, ez volt Cotinnénak is végzete!

És ha elgondolom, hogy jöhetne idő, midőn te szemrehányásokat tehetnél nekem, hogy én tettelek szerencsétlenné, én tettem koczkára sorsodat, én ragadtalak ki a jólét, a megelégedés karjaiból, – mint tett Cotinné férjének, – vagy ha ajkad nem is ejtene egy szónyi szemrehányást, ha képes volnál hallgatni és lemondani, – de ha nekem látnom kellene, hogy lemondasz arról, a mi életedet kellemessé tette, – ah, a gondolat, -189- hogy mialatt szenvedsz, elviselhetetlen volna rám nézve!

Oly sajátságos az emberi természet! Hiszem Odalie hogy szeretsz, és e pillanatban képes volnék meghalni, bár tudom, hogy halálom lesujtana, – volna erőm e csapást mérni rád, – de érzem, hogy nem volna erőm téged kitenni egy bizonytalan jövő nélkülözéseinek. Oh, a fájdalom, melyet a szív érez, lesujthat, a szerencsétlen szerelem kínja megölhet, – de a szükség, a nyomor meg is gyalázhat, – és mi a halál a gyalázathoz képest?

Van szenvedés, mely akkor is nemesíti a lelket, midőn kinozza. De hány lelket gyalázott már meg, hány nemes kedélyt nem taszított már az aljasság fertőjébe a nélkülözés, az inség? Oh mondjon a világ bármit, azon szenvedésben, melyet a nyomor okoz, mindig van valami lealázó!

És ennek Odalie, – ennek nem merlek kitenni!

Gyávaság-e ez?

Nem, lelkemre nem! Magammal nem törődöm. Ép oly boldog tudnék lenni a nyomorban, mint most boldogtalan vagyok a bőségben. De lehetek-e bátor Odalie helyett is? gyávaság-e féltenem őt oly veszélytől, mely ellen nem biztosíthatom? férfiasabb volna-e magammal ragadni a gyönge leányt oly viszonyok közé, melyeken ereje oly könnyen megtörhetik? Nem volna-e lelkiismeretlen visszaélés egy gyermek tapasztalatlanságával, a gyanutlan nőt oly veszélyeknek kitenni, melyekről neki -190- fogalma sincs, de melyeket én irtóztató példákból ismerni tanultam?

Nem, ezt nem tehetem, – nem szabad tennem!

Oh, hiú okoskodások!

Hány ember van hasonló helyzetben, mint én, és nem törődik a lehetséges rosszal, hanem reméli a valószinű jót, reméli azon biztossággal, melyet az önérzet ád, – és nem retten vissza a boldogságtól csak azért, mert vége boldogtalan is lehet! Hol van több erő, e meggondolatlanságban-e, vagy az én lelkem töprengéseiben? Mi méltóbb a férfihoz: nem látni meg a veszélyt, mely fenyeget és könnyelműen vagy vakmerően feléje menni, s feléje ragadni mást is, ki ránk bízza magát, – vagy felkutatni minden akadályt, mely pályánkon utunkat állhatja, s latra vetni kedvesünk erejét, ha vajjon képes lesz-e vele megküzdeni?

Oh, mit tudom én! E pillanatban csak azt érzem, hogy, ha kevésbé ismerném az életet, ha nem tudnék gondolkodni, hanem átengedve magamat szerelmem nagyságának, habozás nélkül törnék czélom felé: még tán volna számomra boldogság!

És ha csakugyan lehetne?

Vak képzelődés! Mily boldog lehetnék, ha tudnék gondolat nélkül élni, leszedni a percz gyümölcseit, mint az állat lelegeli a rétet, nem gondolva a tegnapra, nem törődve a holnappal, – mily jó volna így élni minden kétely, minden gondolat nélkül!

Nem lehet! Kivánjátok a tűztől, hogy legyen hideg és a víztől, hogy vessen lángot, – de ne -191- kivánjátok embertől, ki kételkedni tud, hogy szünjék meg gondolkozni!»

Ime, szólt Achille letéve a naplót, az utolsó szem a kételyek azon lánczolatából, mely Anatole lelkére nehezedett. Évek óta, midőn szerelméről töprenkedett, az eredmény, melyre jutott, mindig az vala, hogy Odalieval boldog nem lehet; de bármily szigorú logikai okoskodás vezette ez eredményre, az mégsem állt lelke előtt soha oly tisztán, oly megczáfolhatlanul, hogy kételkedő lelke elől a további töprenkedésnek útját teljesen elzárta volna. Egy boldog óra, melyet kedvesével töltött, mindannyiszor rést ütött elmélkedésein, s e résen keresztül tört egy-egy halvány sugára a reménynek, a nélkül hogy meg merné magát nevezni. Anatole néha úgy érzé, mintha még nem volna minden út elzárva előtte, mely a boldogságra vezet, de e pillanatokban, midőn remélni szeretett volna, a nélkül, hogy merné magát a remény karjaiba vetni, szinte félt e végső kiútat kutatni, nehogy ismét csalódjék. Ha a lehetetlenségre gondolt, mely Odalietól elválasztá, valami ismeretlen hang mintha azt sugta volna, hogy még lehet menekvés, és ő, félve a valótól, nem kereste e névtelen szózat eredetét, nem mert alakot adni a sejtelemnek, – de a sejtelemtől nem bírt megválni.

E végső homály, melyet nem mert felderíteni, most felderült magától. Odalienak minden czélzás nélkül ejtett szavai, midőn szemébe tüntették a nagy különbséget, mely a leány reményei és saját reménytelensége közt létezett, erőszakosan elzárták -192- azon parányi rést is, mely lelkébe a reménynek még bejáróul szolgálhatott. Elzárták azáltal, hogy kényszeríték végre komolyan megfontolni helyzetét. S midőn ezt tette, a szerelmes mellett a férfi is szót kért a tanácskozásban, s azt a végső elhatározásra készteté. Ez ismét hosszú sorát támasztá fel a kételyeknek, melyek végzetes ékesszólást merítének azon szomorú emlékezetből, mely lelkében a Cotin névtől elválhatlan vala. Az első tapasztalás, melyet ifjú, még majdnem gyermekkorában tett, az első lélekrázó szerencsétlenség, melynek nemcsak szemtanúja volt, de melynek szíve legbensőbb, első érzelmével részese vala, az ifjú fogékony lelkére kitörölhetetlen benyomást gyakorolt. Első nagy élettapasztalása az volt, hogy a legnemesebb szív, a legtisztább erény, a leghűbb szerelem sem képes az embernek biztosítani sem boldogságát, sem becsületét, ha az élet anyagi csapásokkal látogatja meg. Első szerelmének lélekrázó csalódása, azon emésztő gyűlölet és megvetés Hermance iránt, mely azt felváltá, azon sivár, kéjvadász élet, melynek karjaiban feledést keresett, s végre az undor, melyet ez élet miatt önmaga iránt érzett: ifjúságának minden bűne és szenvedése, szívének minden édes és kínos emlékezései csak arra szolgáltak, hogy e tapasztalást mind kiírthatlanabbul bevéssék lelkébe.

És e mult minden eseményei csak ez első tapasztalás ékesszólását növelték. Anatole annyi erkölcstelen nőt ismert életében, hogy bármennyire meg kellett győződve lennie Odalie lelkének emelkedettségéről -193- s jellemének szilárdságáról, nem látta kizárva a lehetőséget, hogy bukhassék. Sohsem említé előttem e tárgyat, sőt meg vagyok róla győződve, hogy Odaliera nézve e gondolat sohsem mert alakot ölteni még legkétségbeesettebb töprengéseiben sem, de élt lelke mélyében sejtelem gyanánt, a nélkül, hogy önmagának is bevallaná. Éveken át legsivárabb oldaláról ismerte a nőnemet, s ha Hélène megtanítá is hinni a női erényben, skeptikus lelke már képtelen volt azon erős, bizalmat adó hitre, melyre kedvesének joga volt. Szomorú erkölcsi tapasztalatainak egyik eredménye épen az volt, hogy női botlásokban a jellem rovására nagyobb fontosságot tulajdonított a körülményeknek, mint józanul kellett volna. Mintha Cotinné együgyűsége s gyöngeségének, mintha Hermance üres és könnyelmű lelkének épen semmi része sem lett volna a család bukásában, az anyagi szükséget tartá e család szomorú végzete egyetlen okának. S e felfogás, évek során át, oly nők társaságában, kik közől nem egy nemcsak élvezetet, hanem hasznot is keresett a könnyelműségben, annyira megfészkelte magát lelkében, hogy majdnem rögeszmévé vált benne a gondolat, mintha Charlotte és Hermance körülményei közt minden nőnek szükségkép Charlotte és Hermance sorsára kellene jutnia, mintha a szükség mindig bukással, a nyomor mindig gyalázattal járna. Ez egy eset mintegy kivételt nem ismerő szabálylyá erősödött gondolkozásmódjában. Elméletben nem tartá a női jellemet az erő, az emelkedettség bármily fokára képtelennek, de a -194- mint a gyakorlati élet terére ment át gondolataiban, rögtön azon kételyek fogták körül, melyeket a gyakorlati életben szerzett tapasztalatai hagytak hátra lelkében, s e tapasztalatok úgyszólván monopolizálták elméjét. Mert Anatole annyira kétkedő volt, hogy azon egy el nem vitatható, mert tapasztalt eset, mely minden kételyt kizárt, ijesztő positivitásával egész gondolkodásmódján uralkodott.

Ehhez járult még azon körülmény, hogy anyagi dolgokban teljesen hiányzott természetéből azon gyakorlati érzék, mely annyi embernek sorsát felviszi. Anatole azon emberek közé tartozott, kik, ha öt vagy tizezer franc jövedelmök van évenként, legfelebb száz, kétszáz franccal költenek többet, mint mennyit bevettek; de ha egy vagy két millióval rendelkeznének, okvetlenül tiz vagy huszezernyi deficittel fejeznék be évi számlájukat, ha ugyan számolni tudnának. E tulajdonnak hatását, mely különben a mai üzérkedő világban gyakran kellemes benyomást tesz az emberre, még okozta azon anyagiakban szerencsés sors, melynek Anatole, vagyontalansága daczára részese vala, s mely sohsem adott neki alkalmat a pénz becsét megismernie. Kezdetben bőven kapta, nagybátyja jóságából, utóbb érezhető fáradság nélkül kereste tolla és szorgalma által. A mily könnyen jutott a jóléthez, oly könnyen tudott róla lemondani, de még ekkor is, – mintha végzete lett volna, hogy e téren sohse szerezzen oly tapasztalásokat, melyek az embert csak megedzik, melyek, midőn megtanítják, miként kell -195- munka és kitartás által a sorson diadalmaskodni, hozzá szoktatják a küzdelemhez, a győzelemhez, – oly könnyen s oly gyorsan jutott ismét ahhoz, a miről lemondott, hogy nem maradt ideje szemébe nézni az élet viszontagságainak.

De multjának mindezen végzetesen összevágó elemei daczára, szent hitem, hogy Anatole sohsem jutott volna ennyire, ha egy látszólag csekély, de a valóságban fontos körülmény nem esik a mérlegbe a reménytelenség javára. Ha a császári tábornok küszöbe nem lett volna áthághatatlan a republikánus író számára, ha Anatole eljár Duploque úr házához és tölt kedvesével annyi időt, mennyit más viszonyok közt okvetlen töltött volna, Odalie folytonos látása csakhamar kedvező fordulatot idézett volna elő lelkében. Ha láthatta volna Odaliet a mikor akarta, ha naponként beszélhet vele, ha folyton érzi mosolya varázsát, ha élvezheti zavartalanul azon gyönyört, melyet egy imádott nő társasága nyújt, nem lett volna képes ellenállni szívének, szerelme diadalt ült volna kételyein, s rövid idő mulva oltárhoz vezette volna Odaliet. De így, elzárva kedvesétől, azon ritka, gyakran véletlen és sohsem zavartalan találkozásokra utalva, melyeket a társaság nyujthatott, szerelméből alig merített mást, mint szenvedést. Hetekig, gyakran hónapokig kellett lesnie a perczet, melyben Odaliet láthatta, s midőn az megérkezett, gyorsabban elröppent ismét, semhogy száz idegen szem ellenőrzése alatt kizsákmányolható lehessen. Egy cseppje a boldogságnak e találkozásokban a szenvedés -196- öblös kelyhében elenyészett; s azon egy-két szép óra is, melyet az utolsó hónapokban Constancenál és a passy-i kertben élvezett, kevesebb volt, és későbben jött, mintsem hogy boldogsága megmérkőzhetett volna két kínos évnek felhalmozott gyötrelmeivel. Anatole kétkedő, sokat szenvedett lelke csak a szerelem boldogságából meríthetett volna erőt, bátorságot; s e helyett éveken át csak a szerelem gyötrelmeiben részesült.

Lelke hónapokon át zsákmányaul esett a leggyötrőbb töprengéseknek, az egyetlen, a ki ezekkel a harczot megvívhatta volna, a szeretett lény távol volt tőle, és csak a fájdalom volt az, a mi Anatolet szerelmére emlékezteté. Ily körülmények közt, megfosztva ideálja látásától, megfosztva az élvezett boldogság támogatásától, Anatole teljesen magára maradt, egyedül lélekölő kételyeivel, élökön a Cotin-ház végzetének lesujtó tapasztalatával. Ez volt azon rém, melytől Anatole nem bírt megszabadulni. Oly emlék volt ez, melynek sebe idővel beheged és jó időben megtüri, hogy feledjék, de kiújul az első viharra, mely kedélyéletünk csendjét megzavarja. Anatole tán évek óta nem elemezte gondolataiban azon viszonyokat, melyek e szerencsétlen család vesztét okozták, talán sikerült elszoktatnia emlékezetét e történet részleteitől; de midőn most parancsolólag állt előtte a kérdés: lehet-e, szabad-e fényhez, jóléthez szokott leányt ingatag sorsához kötnie? – most azon első tapasztalásnak, melynek anyaga fel volt halmozva emlékezetében, tanulságai erőszakos hatalommal rohanták -197- meg lelkét. És Anatole, ki egykor kész lett volna oltárhoz vezetni a nem szeretett, de szerény sorsban nevelkedett Hélènet, most nem merte Odalie sorsát a magáéval összekötni. -198-