XVI.

Ez elmélkedések s az eredmény, melyre vezettek, nem maradhattak hatás nélkül Anatole kedélyállapotára. Mindeddig még volt egy homályos pont töprengéseinek láthatárán, mely lehetett életadó esőnek és pusztító fergetegnek felhője, mindeddig még nem állt előtte parancsolólag a szükség, magát egyre vagy másra elhatározni. Most Odalie szavai kiragadták azon gondolattalan apathiából, melynek karjaiba adta magát, s becsületérzése hangosan követelte a férfitól, hogy gondolkozzék s tegyen a szerelmes helyett. Mindeddig még nem vala úgy feltéve előtte a kérdés, hogy ne lehetett volna halogatni a feleletet. De most fel vala téve félreérthetlenül, – s a feleletnek nyomon kellett rá következnie.

A kételyek baljóslatú chaosa oszlani kezdett, s Anatole most már kénytelen volt tisztán látni maga előtt helyzetét. Szemben állt a rideg, reménytelen valóval: s ezt nem titkolhatá tovább maga előtt. Most már alakot öltött a sejtelem, nem volt többé, a mi szívét tovább hitegetheté. -199-

Nem vitte ez Anatolet gyors elhatározásra, kinek lelkében lassan érlelődött minden érzelem, szinte öntudatlanul, míg végre kitört, hogy jogait követelje. Igy történt most is. Már meg vala győződve róla, hogy nincs joga még ámítani sem önmagát a reménynyel, hogy rövid idő alatt el kell magát határoznia; de még nem határozta el magát sem tűrni a reménytelenséget, sem meghátrálni előle. A mily gyors volt esze a gondolatban és akarata a tettben, midőn meggyőződéséről, vagy más, a szívet nem illető ügyekről vala szó; oly lassú volt az elhatározásban, midőn az érzelmeitől függött. Ama lelki válság, mely végre oly szomorú katasztrófára vezetett, e naptól fogva keletkező félben vala kedélyében, de hetekre még, s egy lelke és idegrendszere minden erejét megrázkódtató jelenetre volt szüksége, hogy beteljesüljön. Ama kínos éj, melyben ez utolsó sorokat írta naplójába, veté el lelkébe a végzetes magot, melynek végre ki kellett kelnie; e naptól fogva hordta és ápolta kedélyében a halálos csirát a nélkül, hogy tudott volna róla.

Másnap volt a passy-i községháznál a kitüzött ünnepély.

Anatole elment, de ez estve kevesebbet foglalkozott Odalieval, mint különben. Nem akart gyanut költeni a nagynéniben, ki szüntelen huga körül volt, Randeau urat protegálva, mintha segíteni akarna neki az udvarlásban, s néhány rövidebb társalgást kivéve távol tartá magát kedvesétől. Mutatni akarta Odalienak, hogy nem féltékeny, mit a -200- leány Randeauval szemben egyenesen sértésnek tekintett volna; s azzal vigasztalta magát, hogy másnap délután lesz alkalma a kert árnyában zavartalanul élvezhetni Odalie társaságát. Ez elhatározás, bármily józan logikai okoskodás eredménye vala, más körülmények közt roppant önlegyőzésébe került volna Anatolenak, vagy tán képtelen is lett volna magát reá elszánni, de most a mult éjji lelki megrázkódást követett kimerültség annyira lehangolta egész idegrendszerét, hogy Anatole csekély fáradsággal tudta magát a lemondásra elhatározni.

Kedélyén bizonyos apathia vett erőt, mely csak azért képesít néha nagyobb elhatározásokra, mert megtompítja azon érzéseket, melyek különben ez elhatározások útjában állnak. E lelki állapotban másnap délután ismét kiment Passyba, azon határozatlansággal érzelmeiben és tetteiben, mely gondolataiban már szünni kezdett. Ez alkalommal azonban Mlle Blanche, kit másszor már az utcza végéről felismert, nem volt látható. Félóra mulva még egyszer visszakerült a házhoz, de a híradónak nyoma sem vala. Azt hitte, valami előre nem látott véletlen gátolja meg ez úttal találkozását Odalieval, s még kétszer elment Passyba a kitüzött napon és órában.

Nem látott senkit. Semmi sem változott a ház rendes szokásain, az ablakok és ajtók nyitva valának, a mi bizonyítá, hogy a lakók otthon vannak, – de sem Mlle Blanche, sem Odalie nem valának láthatók. Midőn harmadszor hiába ment -201- ki Passyba, türelmetlensége tetőpontjára hágott, s azon elhatározással közeledett a kert ajtajához, hogy benyit, történjék bármi. Keze már a kilincsen vala, midőn a kert jobb oldaláról élénk beszélgetés hangzott feléje. Visszavonult. A mint hosszában elment a kerítés mellett, a társalgásban, melyben négy-öt hang vett részt, egyszerre Odalie szavát vélte felismerni.

– De mi jut eszébe uram? – kiálta fel Odalie ingerült hangon.

– No, majd ha a néni hazajön, – szólt most belé engesztelőleg egy hang, melyben Anatole Bertholet kisasszonyéra vélt ismerni.

– Jó, tehát én felebbezem ügyemet a nagynénihez, – viszonzá egy férfihang, mely ismerősen csengett Anatole fülébe, a nélkül hogy tudta volna, kié.

Az első pillanatban, midőn Anatole kedvese ingerült hangját meghallá, azt hitte, valaki megsérté Odaliet, s be akart rohanni a kertbe, őt védelmezni; de a társalgás csakhamar oly mulatságos fordulatot vett, a mint Anatole, Mlle Blanche és Bertholet kisasszony kiváló nevetéséből észreveheté, hogy Anatole úgy látta, csak nevetségessé tenné magát és ok nélkül kompromittálná Odaliet, ha berohanna megboszulni oly sértést, mely valószinűleg el sem követtetett.

Néhány nappal a történtek után együtt mentünk ki Asnièresbe Bertholet családját meglátogatni. A házban azt mondták, hogy a hölgyek hátul vannak a kertben, a lugosban. Arra tartánk tehát. -202- Anatole feltünő víg volt, azon mesterséges jókedvvel, melyet csak a nagy szenvedés bír magára erőszakolni. Az út a kertben ama lugas megett vezetett el, melyben Bertholeték valának, s úgy kanyarodott jobbra, a lugas bejáratához. Midőn e czél felé tartva, épen a lugasnak sürü lombokkal belepett hátfala mellett mentünk el, hangos nőcsevegés üté meg fülünket, s egyszerre Anatole nevét hallók, mire mindketten ösztönszerűleg megálltunk.

– És csakugyan oly Othello lakik e párisi gavallérban? kérdé egy ismeretlen női hang.

– De milyen! – viszonzá Bertholet úr egyik leánya. A minap Passyban egy mulatságon Odalienak bemutatták a kis Randeaut, tudod, azt a kis köpczös millionáriust, kinek együgyűségén azóta annyit mulattunk. Odalie úgy bánt vele, mint az egész világ: udvariasan. Erre azonban Anatole urat megszállja a féltékenység ördöge, s többé egész estve feléje sem ment Odalienak…

– Hanem kétségkívül a terem valamely szögletébe ülve, haját homlokába borzolva, dühös tekinteteket vetett reá, – hahaha! ezek a férfiak oly mulatságosak, midőn féltékenyek! – kaczagott az ismeretlen hang.

Anatole ajkaiba harapva elpirult ezek hallatára, de intett nekem, hogy hallgassunk.

– Különben, – jegyzé most meg Bertholet úr másik leánya, – én nem csodálom, ha Flavigneux úr féltékeny, van rá oka.

– Mit, oka? – kérdé testvére. -203-

– Igen, igen. Vagy nem vetted észre, hogy midőn utoljára Passyban valánk, Odalie úgy öltözködött fel, mintha valami nagy ünnepélyre készülne? Kérdeztem, mit jelent e fényes toilette falun, mire ő kitérőleg felelt. De aztán rájöttem. Egy óra mulva megjelent Randeau úr, – neki szólt a fényes toilette!

– No már akármit mondasz Cecil, én ezt nem hiszem, – szólt a másik Bertholet nővér. – Hogy tudna Odalie oly esetlen, ügyetlen ember iránt vonzalmat érezni, mint Randeau? Milliói ugyan vannak, de kiállhatatlan tulajdona még több van, s azonfelül van annyi tapintatlansága, hogy ezeket sohsem tudja feledtetni!

– Már az igaz, hogy tapintatlan. A minap is Passyban, – ah az jó volt, – de zavarba is hoztuk ám miatta!

– Mi volt az? mi volt az? tudakozódék az ismeretlen hang.

– Csekélység, – viszonzá Bertholet kisasszony, – de jellemző ez emberre nézve. Akkor volt harmadszor látogatáson Duploqueéknál. A tábornok nem volt otthon, a nagynéni a szomszédban volt uzsonnán, s egyedül valánk Odalieval. Ekkor a mi Randeaunknak eszébe jut valami s oly arczczal, mintha valami szerfelett szellemdus dolgot készülne mondani, felszólítja Odaliet, üljön fel vele kocsijára, ő vállalkozik rá, hogy sebes lovain tíz percz alatt elviszi a boulognei erdőbe.

– Mit, egyedül vele? – szörnyűködék az ismeretlen. -204-

– Egyedül, kettecskén. Odalie persze visszautasítá az ajánlatot, s oly tekintetet vetett a jó Randeaura, melytől ez veres lett mint a rák; aztán mi vettük elő s úgy meggyötörtük, hogy tudom, nem fog többé eszébe jutni valakit megkocsikáztatni.

– A szemtelen! mormogá Anatole karomat megragadva; aztán megindult. Mire a lugas bejáratához értünk, Anatole a nála szokásos gyorsasággal visszanyerte teljes önuralmát. A hölgyek kissé zavarba jöttek annak váratlan megjelenésén, kin egy percz előtt még szellemök élét gyakorolták, de Anatole úgy tett, mintha azt észre sem venné. Teljesen beletalálta magát egy felületes párisi boulevard-lakó hangulatába, s oly könnyelmű merészséggel udvarolt egész délután Bertholet úr egyik leányának, hogy ha a hölgyek elmenetelünk után még foglalkoztak vele, kétségkívül azon megállapodásra jöttek, hogy ez az ember nem lehet féltékeny, mert nem szerelmes; legalább nem – Odalieba.

De e tettetés annyira igénybe vette minden lelki erejét, hogy midőn estve elmentünk, Anatole kimerülten rogyott a kocsiba s Párisig szavát sem hallottam. E naptól fogva nem láttam többé mosolyogni. A legtöbb időt ismét otthon, lakásába zárkózva tölté egyedül végzetes töprengéseivel, melyek a hallottak által új lökést nyertek, s mindinkább a válság felé terelték lelkét. De szóljon helyettem saját naplója.

«Odalie a passyi estélyen azt hitte, féltékeny -205- vagyok Randeaura. Azért kerülöm. Eszem ágában sem volt. Észre sem vettem ez embert. Mi egyéb vihette tehát Odaliet e gondolatra, mint a rossz lelkiismeret? Bizonyosan érzé, hogy Randeau iránti magaviselete bűn volt ellenem, s tartózkodásomat látva, nem gondolhatta azt egyébnek szemrehányásnál kaczérságáért. Ez világos.

Randeau meglátogatja. Odalie tudja, hogy oly napon szándékozik jönni, midőn nagynénje nincs otthon, oly napon, mely az előtt nekem vala fentartva, s nemcsak, hogy másnapra nem téteti át vele a látogatást, hanem még felcziczomázza magát az új udvarló fogadására. Mi lehetett ez más, mint folytatása a maire estélyén kezdett kaczérkodásnak?

És még minő folytatása! A szegény Randeau ugyan nem bírja megitélni, minő mértékére a bizalomnak jogosíttatik fel egy fiatal leány behálozó kaczérsága által, elveti a sulykot, s oly ajánlatot tesz mások jelenlétében Odalienak, mely szemtelen lenne, ha nem volna oly ostoba: – de azt meg tudja itélni, vajjon akarja-e őt valamely nő egyáltaljában bizalomra, közeledésre bátorítani, vagy nem. Odalie ugyan visszautasítá Randeau ajánlatát, de ez csak azt bizonyítja, hogy a derék lovag tapintatlanul kisérté meg a helyzet előnyeit felhasználni. Annyi áll tehát, hogy csak Odalie folytatott kaczérsága volt az, a mi Randeaut e meggondolatlan ajánlatra ragadhatá.

Vajjon megegyezik-e ez a szerelemmel? Vajjon ha csakugyan szeretne Odalie, tehetne-e így; s -206- miután így tett, elmondhatná-e oly felületes barátnőnek, mint Bertholet kisasszony, azt, a mit neki elmondott? Mert ki más beszélhetett volna ennek az én féltékenységemről, mint maga Odalie? És lehet-e ilyet idegennek elmondani, a nélkül, hogy nevetségessé ne tennők a féltékenykedőt?

Odalie tehát kaczérkodik Randeauval, s engem pellengérre állít barátnői előtt! Ah, vak valék-e, hogy bízni tudtam e leányban, kinél még az is kaczérság, a mi szívnek, az is hiúság, a mi érzelemnek látszik? Oh én oktalan! hinni tudtam, hogy e szép és hiú leány, ez elkényeztetett gyermeke a párisi társaságnak, szeretni tudjon oly embert, kit hiúságból szeretni nem lehet! meg hagytam magamat nyomorú módon csalatni egy nő által, kinél minden játék, minden tettetés! Játékszerűl odavetém magam egy szivtelen leánynak, ki tán nem nézett egyébnek objektumnál, melyen kísérleteket tehet, melyen magát gyakorolhatja azon művészetben, mely oly kapós a párisi nagyvilágban!»

A ki figyelemmel olvassa e naplót, szólt Achille a könyvet betéve, észre kell vennie a nagy különbséget, mely az imént olvasott lapok, s a könyv többi tartalma közt létezik. Az egész kötetben nincs oly határozott hely, mint e két lap. E sorokon nincs nyoma többé a kétkedő töprengéseinek, sőt félreismerhetlenül szembeötlik rajtok bizonyos ingerült határozottság, bizonyos mohóság, melylyel irójuk ama gondolaton kap, melylyel foglalkozik. És ez igy is volt. Most, hogy érzé, miszerint a válságot messze nem halaszthatja, most -207- szinte örömmel ragadta meg az alkalmat, vádat emelhetni kedvese ellen, s egy héten át annyit foglalkozott e gondolattal, mintha mindenekelőtt önmagát akarná meggyőzni arról, hogy Odalie csakugyan vétett ellene. Mintha nem bizva magában, hogy képes lesz kivinni azt, a mit az ész és becsület követel tőle, támaszt keresne ingadozó lelke számára azon gondolatban, hogy Odalie csak kaczérkodott vele, nem számításból, de ösztönszerűleg el akarta magával hitetni, hogy Odalie megcsalja és ez pillanatokra sikerült is.

De csakis pillanatokra. Lelke mélyében sokkal erősebben meg volt, mert meg kellett, hogy legyen győződve kedvese szerelméről, semhogy e vádak valóban gyökeret verhessenek lelkében. Mesterséges kártyavár volt ez egész okoskodás, melynek a legkisebb szellőre össze kellett omlania.

Ez meg is történt csakhamar.

Egy napon elmondá előttem is, a mit asnièresi kirándulásunk óta különféle variátiókban naponként beirt naplójába s elmondá oly módon, mintha itéletemet kivánná okoskodása helyes vagy helytelen volta felett.

– Hallgass el, kérlek, – viszonzám komolyan méltatlankodva e vádak felett, – ne sértsd tovább gyanúddal e gyermeket ki ha valaha hibázott, ezt akkor tette, midőn szíve választása rád esett; midőn olyannak adta szerelmét, ki nem tud benne hinni, azért, mert még a magáéban sem hisz. Hogyan kételkedhetel te Odalie szerelmében? Én nem tudom, mondta-e neked nyíltan, nem tudom, mennyit -208- conjugáltátok ez igét: szeretni; de azt látom, hogy e gyermek téged évek óta szeret úgy, a mint te sohsem tudtál szeretni. Te érdeket mutattál iránta annyit, a mi elég volt szerelmének táplálására, aztán elhanyagoltad. Féléveken át feléje sem mentél; szeretett. Nem kerestél alkalmat őt láthatni, nem használtad fel a kinálkozó alkalmat, vele találkozhatni s ő szeretett. Szeretett annyira, hogy a múlt télen maga szólított fel találkozásra, – e büszke, hiu leány, ki előtt hajlongva hódolnak tuczat számra az udvarlók, maga keresett fel téged. Te kínoztad egész télen át s ő szeretett; szeretett annyira, hogy midőn Constance elutazott, kitette magát a veszélynek, melylyel titkos látogatásaid felfedeztetése fenyegette. Vádolhatod magadat, de ne vond kétségbe Odalie szerelmét, ne sértsd ez angyali teremtést, kit tán megérteni sem birsz.

– Igazad lehet, szólt Anatole elcsüggedve, – vádoljam magamat? És van miért! Ah, minő nyomorultnak kell tartania! Igazad van Achille, én nem értem meg Odaliet. Nem értem, miként szerethet engem. Három év óta vajjon tettem-e valamit, a mit tennie helyzetemben férfinak illett volna? Ott álltam előtte szenvedve és tétlenül, mint egy gyönge báb, ide s tova vettetve lelkem fájdalmai által, a nélkül, hogy egy perczre mutattam volna neki, hogy férfi vagyok. Nem mertem szerelméről lemondani. Oh, ha tudná, miért nem mertem? De nem, ezt nem szabad megtudnia. Ő nem értené meg azt, a mi engem kétségbeejt; tapasztalatlan -209- lelke kétségbe vonná szerelmemet, vagy kikaczagna. – Nem szabad megtudnia! Elnyögtem neki panaszos hangon, hogy imádom, s nem volt erőm arra törni, a mi boldoggá tehetne; vagy kiragadni magamat oly érzelem karjaiból, mely mindkettőnket szerencsétlenné tesz. Igazad van Achille, én nyomorult vagyok!

– Nem így értettem, – mondám, látván, hogy barátom kezével eltakarva arczát, karszékébe rogyott.

– De én így értettem! kiálta fel Anatole a keserű önvád hangján, s felemelkedve üléséből merően nézett maga elé. Aztán lassanként összeszedte gondolatait, s oly határozott hangon, minőt rég nem hallék tőle, folytatá: Tisztában vagyok magammal. Köszönöm hogy figyelmeztettél nyomoruságomra, most már tudom, mit kell tennem.

– Mit akarsz tenni? kérdém megdöbbenve azon hideg nyugalmon, melylyel e szavak ejtve valának.

– Elmondom és itélj, – viszonzá Anatole elszántan. – Te azt állítod, hogy Odalie szeret vagy legalább szeretett mindeddig; s nekem hinnem kell, különben nem tudnám becsülni. De azt nem tagadhatod, hogy Randeauval kaczérkodott, hogy barátnői előtt nevetségessé tett, hogy két héten át nem tartá meg a találkozót, melyet adott volt. Hogyan akarod e kettőt összeegyeztetni? – Én csak egy magyarázatot tartok lehetségesnek. Odalie belátja, hogy boldogok nem lehetünk, tehát véget akar vetni e viszonynak, mely -210- minél későbben szakad meg, annál több fájdalomba fog kerülni. S vajjon mit kell nekem tennem? Mint becsületes embernek nincs választásom. Oh tudom, hogy erre két év előtt kellett volna gondolnom! De jobb későn, mint soha. Elő kell segítenem szándékát. Szakítani kell vele és – szakítani fogok!

A hang, melyen e szavak ejtve valának, oly elszánt és nyugodt, az átmenet, mely Anatole lélekállapotában mutatkozott oly gyors vala, hogy én megdöbbenve néztem reá.

– Ah, hidd el Achille, – kiálta fel kezemet megragadva, – meg fogom tenni. Hidd el, oly erősnek érzem magamat!

Szokatlan fény tündökölt e pillanatban szemében, s hangján azon emelkedettség ömlött el, mely nagy elhatározásokat jellemez. De e lelki erő felvillanása csak nehány pillanatig tartott. Pár percz múlva Anatole megtörve rogyott székébe. -211-