XVII.

Anatole lelkeben élt az elhatározás, hogy szakítania kell Odalieval. A szerelmes hangosan protestált e határozat ellen, mely a boldogságnak még pillanatnyi csalékony külszínét is semmivé tette, de a becsület szava még hangosabban szólt a szív feljajdulásánál, s már is oly szemrehányásokat tett a férfinak, melyeket a szerelmes képtelen volt megczáfolni. Anatole átlátta, hogy minden nap, mely az eddigiekhez hasonlóan lefoly, csak hitegetése egy remélő kebelnek, hogy minden pillantás, melyet Odalieval vált, egy-egy hazugság, nem szíve, hanem az élet valósága felett, hazugság, mely csak növelheti a reményt ott, hol ő csupán reménytelenséget lát. Feltette magában, hogy a legelső alkalommal szakítani fog kedvesével.

Néhány nappal ez után Constance megérkezett Londonból. Anatole hirűl véve megjövetelét, sietett őt felkeresni, azon szilárd elhatározással, hogy még egy utolsó találkozást fog kérni Odalieval, s azon felbontandja ama kötelékeket, melyek mindkettőjökre annyi fájdalmat hoztak. De midőn szemben -212- állott Constanceszal, úgy érzé, hogy nem bír azon biztossággal, mely szándéka végrehajtására szükséges vala. Most már csak egyben kételkedett, abban, hogy nem fogja határozatát megvalósíthatni. Az elszánás, Odalieval szakítani, annyira kimeríté ez elcsigázott lélek akaraterejét, hogy a tettre már alig maradt belőle.

– Mondja csak, – szólt Constance, – midőn szemben ültek egymással, mi történt önök közt távollétem alatt?

– Tud ön valamit? – kérdé Anatole.

– Mindent tudok, – viszonzá Plangenetné. – Odalie az ön látogatásainak elfogadása által a legnagyobb veszélynek tette ki magát és ön – vajjon mivel viszonozta ez önfeláldozást? azzal, hogy azon estélyen Passyban alig megy feléje. Odalie erőt vesz magán és nyájasan fogadja nagynénje kedvenczét Randeaut, csupán azért, hogy minden gyanút eloszlasson és ön úgy viseli magát, mintha joga volna kételkedni, úgy udvarol Bertholet kisasszonynak, hogy barátnői nevetik Odalie képzelgését, ki azt hiszi magáról, hogy szerettetik!

– Ah, bocsánat asszonyom, – kiáltott fel ideges izgatottsággal Anatole, kit e szemrehányások azon bizonytalanság érzetéből, mely néhány percz előtt még lelkét elfogta, egyszerre az ellenkező végletbe vetettek, – ön vádol, pedig itt, ha valakinek van joga vádolni, az csak én lehetek. Odalie nem helyesen értesíté önt a történtekről. Engedje, hogy én mondjam el önnek a dolgokat. Passyban kevesebbet valék Odalie körül, de nem féltékenységből, -213- csak kíméletből, nehogy rá vonjam nagynénje gyanúját. Odalie ezért két héten át nem fogadott. A harmadik héten Randeau volt nála akkor, midőn nekem kellett volna ott lennem, s Odalie kétszeres gonddal készült elfogadására. De ez nem elég. Elmondá a Bertholet kisasszonyoknak, hogy féltékeny valék. Ezt tette ő. – És én? Miben állt udvarlásom Bertholet Melanienak? Mindössze abban, hogy három éles nyelvű leány előtt nem tártam ki szenvedéseimet, hogy nem raktam elibök egy vérző szívet, mely nekik kétségkívül nagy mulatságukra szolgált volna. Ez az én bűnöm, asszonyom. Szenvedtem és nem hirdettem úton útfélen, hogy szenvedek. De kiért szenvedtem? Odalieért, ki míg engem gyötört, mással kaczérkodott, s barátnőit rovásomra mulattatta!

– Ah hallgasson, hallgasson, – vágott közbe Constance.

– Lehetetlen, asszonyom, végre kitör belőlem, a mi oly régen nyomja lelkemet, s e pillanatban csak azt sajnálom, hogy Odalie nincs itt, hadd hallaná ő is, mit szenvedek általa!

– Mit mond ön? – kiáltott föl Constance megdöbbenve.

A két beszélő annyira fel volt ingerülve, hogy egyikök sem vette észre ama kis neszt, mely e pillanatban a másik szobában hallatszott. Egy selyemruha susogása volt az, mintha valaki belépett volna a szomszéd terembe, melynek félig nyitott ajtaján át kényelmesen kihallgathatja Constance társalgását Anatolelal. -214-

– Önnek, asszonyom, – folytatá Anatole mind jobban felhevülve, – oly hálával tartozom barátságáért, melyet nem érdemeltem, hogy kívánjon tőlem bármit, nem fogok habozni, csak azt ne kívánja, hogy továbbra is higyjek Odalie szerelmében. Tudom, mit akar ön mondani. Ön a múltra hivatkozik. Megengedem, sőt hiszem, hogy Odalie szeretett, – vagy nem! csak hitte, hogy szeret! Hitte, de nem úgy volt. Odalie nem tud szeretni, mert nincs szíve. Nem lehet őt nem imádni és én megvallom önnek, hogy szeretem, imádom e perczben jobban, mint valaha, de szerelmében hinni többé nem tudok!

– Jó, – szólt Constance erőltetett nyugalommal. – Én kihallgattam önt, most kérem hallgasson ki ön is engem. Ön csak találgat, míg én a bizonyosat tudom. Megengedem, hogy ön amaz estélyen nem volt féltékeny, de az áll, hogy magatartása e gondolatot költé nemcsak Odalieban, hanem egy rokonában is, kit ön szintén ismer, a fiatal D… Aliceban, ki, mint ön tudja, bizalmas barátnéja az egyik Bertholet kisasszonynak. Önre bízom megitélni, mit tartson valószínűbbnek: Azt-e, hogy Odalie beszélt az ön féltékenységéről Bertholetéknak, Odalie, ki szíve titkait oly féltékenyen őrzi, vagy Alice, kinek ez nem titka, s ki magát Odaliet csipős megjegyzéseivel üldözte amaz estélyen az ön magaviselete miatt. Menjünk tovább. Odalie önt két héten át nem fogadta, mert nagynénje megmondá Randeau úrnak, mely napokon kell jönnie, ha Odaliet egyedül akarja otthon találni. -215- Randeau úr el is jött, s Odalienak és Mlle Blanchenak egész délutánokon át módjukban volt vele unatkozniok. De önnek még egy vádja van. Odalie «kétszeres gonddal» készült Randeau fogadására. Ezt nem tudom, barátnőm nem írta meg nekem Londonba, mikép öltözik Passyban, de azt tudom, hogy Odalie egy nap, midőn a Bertholet nővérek is nála voltak, félreérthetlenül kikosarazta Randeau urat, ki azt hitte, joga van kezére, mert két héten át untatta.

Anatole megszégyenülve állt Constance előtt.

– És igaz mindez? – kérdé rövid hallgatás után.

– Szavamra igaz, – felelé szilárdan Constance.

– Ah, úgy annál rosszabb reánk nézve! – sóhajtott föl Anatole kínosan.

– Annál rosszabb? mit jelentsen ez? – kérdé Constance, átható tekintetét Anatolera szegezve.

Anatole lelkét iszonyú küzdelem fogta el. A pillanat alkalmasnak látszott határozata kivitelére. Midőn vádjait, gyanúját Constance szavai által fényesen megczáfolva látta, az első érzés, mely elfogta, a megszégyenülés érzete volt igazságtalan gyanakvása felett. De e megszégyenítésből, mely a gyanakvó szerelmest érte, a férfi erőt merített azon határozat végrehajtására, melyet becsületérzése követelt tőle. Néhány pillanat alatt Anatole elszánta magát e fájdalmas «kötelesség» teljesítésére.

– Ez azt jelenti, asszonyom, – viszonzá fájdalmas hangon, melynek rezgése majdnem könnyet csalt Constance szemébe, – hogy elvesztém minden -216- reményemet, – vagy nem! hogy átláttam, miszerint sohsem volt jogom remélni. Nem tagadom, volt idő, midőn mertem még a boldogságról álmodozni, de az már rég elmult. Megvallom önnek, s higyje el, pirulva vallom meg, hogy sohsem volt valódi hitem benne, miszerint Odaliet egykor boldoggá tehessem. Ah, tudom mit fog ön erre mondani. Megelőzöm önt, elismerem, hogy hibáztam, hogy vétkeztem Odalie ellen. Ah, de asszonyom, miben állt bűnöm? abban, hogy nem tudtam eltitkolni, mennyire imádom, hogy nem tudtam hideg, közönyös maradni az iránt, kinek egy mosolya elkábított. Oh, tudom, ez nem igazol; ez nem enyhítheti bűnömet. Bevallom önkényt, oh higyje el, megbünhődtem érte. Ön nem tudja, asszonyom, mennyit szenvedtem én e rövid életben, ön nem tudja, hogy egy hajótört léleknek csak romjait hordom magamban, hogy e roncsolt szív már aligha bírná elviselni a boldogságot is. Én Odaliet sohsem tehetem boldoggá. Ő más viszonyok, más körülmények számára született. Ezt beláttam. Bűnöm, hogy oly későn láttam be, de ha a bűnösnek szabad még egy kegyet kérni öntől asszonyom, úgy esedezem önnek, adjon alkalmat, hogy Odalietól elbúcsuzhassak és – és én igérem önnek, hogy elmegyek messze, messze, s nem térek vissza mindaddig, míg ő teljesen el nem feledett!

– De uram, – kiáltott fel most Constance félig megdöbbenve, félig elérzékenyülve, – én nem értem.

– De én értem! – szólalt most meg egy hang nyugodtan, de fájdalommal. -217-

Odalie állt Anatole előtt. Megtudván Constance megérkezését, őt üdvözölni sietett, s hallván, hogy valaki van nála, a gyermekszobán át barátnője boudoirjába ment, hogy ott megvárja, míg egyedül lesz; midőn Anatole hangját felismeré, s a szomszéd szobából szavait kihallgatá.

– Odalie! kiáltott fel Anatole, s mintegy megvarázsolva tekintett a leányra, ki úgy állt előtte szépsége pompájában, arczán a fájdalom félreismerhetlen jeleivel, mint egy istennő, ki egy elveszett világ gyászát hordja szemében.

E pillanatban a komorna lépett be, s asszonyát kis leányához, Alexandrinehez hítta, ki a tengeri úton meghűté magát s most új köhögési rohamot kapott. Constance kisietett a szobából, részben azon reményben, hogy a két szerelmes jobban megérti egymást egyedül, mint egy harmadik jelenlétében.

Anatole egyedül maradt kedvesével. Halotti csend uralkodott a szobában. Végre Odalie megszakítá.

– Ön tehát utazni megy? kérdé a leány, nagy szemét Anatolera emelve. Nem volt e szemben sem harag, sem szemrehányás, csak fájdalom.

– Utazni megyek – – messze – nagyon messze! – Afrikába – Amerikába – – körülhajózom a világot – megyek új népeket felfedezni – igen, új népeket, kik nem tudnak szeretni – vagy nem tudnak gondolkozni – s ha megtalálom őket –

Odalie megrémülten tekintett kedvesére, ki ott -218- állt előtte feldúlt arczczal, reá szegezve merev tekintetét, s midőn így az eltorzult arczba nézett és e zavaros szavakat hallá, egyszerre egy iszonyú gondolat villant meg agyában s erejét veszítve egy székbe rogyott.

Végre Anatole is észrevevé, hogy képtelenségeket kezd beszélni, s midőn meglátta Odaliet halálsápadtan leomlani, egy önkénytelen mozdulattal lábai elé veté magát.

Anatole görcsös hévvel ragadta meg Odalie kezét s elhalmozta csókjaival, azután egyszerre, mintha feleszmélne, felugrott, s egy isten hozzádot kiáltva kedvesének, elrohant.

Odalie hátrahanyatlott a székben s arczát elfedte kezével.

Midőn Constance nehány pillanat múlva a szobába lépett s barátnéját félájultan látta egy karszékben, oda futott hozzá.

– Az istenért Odalie! – és Anatole? kérdé körültekintve az üres szobában.

– Megőrült! sikoltá Odalie és megsemmisülten hullott barátnője karjaiba.

Megsemmisülten hullott barátnője karjaiba.

-219-