XVIII.

Odalie csalódott, – folytatá Achille, – Anatole nem őrült meg.

Estve oly nyugalommal beszélte el nekem a Constancenál történteket, mely meglepett. E lelki csönd hátterében ugyan félreismerhetlen vala a mély szenvedés, melynek az takarójául szolgált, de a nyugalom, mely e napon viseletét jellemzé, mégis inkább magán viselte az igazság bélyegét, mint bármikor két év óta.

– Hidd el, Achille, mondá, midőn elváltunk, – azt hittem, a válás Odalietől nehezebben fog esni, mint most tapasztalom. Fáj itt, oh nagyon fáj! nem tagadom, de mégis könnyebben érzem magamat, mint ma reggel. Becsületemre! kiált fel kétkedő arczomba tekintve, – sokkal könnyebben érzem magamat.

Lakásához értünk. Anatole egyszerre nyakamba borult és megölelt, szó nélkül, de szenvedélyesen.

– Az istenért Anatole – mi ez? kiálték fel aggodalmasan.

– Még rossz néven veszed, hogy szeretlek? kérdé Anatole. -220-

– Ez jelent valamit – te –

– Ez azt jelenti, – szólt Anatole felkaczagva, – hogy – hogy ez az ölelés nem neked szólt. – Jó éjt Achille.

– A viszontlátásig!

– A viszontlátásig! kiáltá Anatole és fütyörészve haladt fel a lépcsőn.

*

Másnap reggel, – folytatá Achille egy könnyet törölve ki szeméből, de – e két levél jobban elmondja önnek a történteket. Az egyik Constancenak szól, a másik nekem. – Először elolvasom önnek a nekem szólót, – mondá Achille, s két levelet vett ki a naplóból és olvasá:

«Kedves barátom!

Ma estve, midőn elmondám neked a Constancenál történteket, meg valál lepetve azon nyugalom által, mely szavaimban nyilatkozott. Ez ünnepélyes órában tartozom vele barátságodnak, hogy számot adjak minden gondolatomról, minden érzelmemről neked, ki hosszú éveken át hű társa valál minden örömömnek, minden bánatomnak. Nem akarok sem másnak, sem jobbnak látszani előtted, mint vagyok; ki úgyis ismered minden gondolatomat, minden gyöngeségemet, s ki szerettél úgy a mint voltam, minden gyarlóságaim daczára. E pillanatban szükségét érzem még egyszer, utóljára kiönteni szivemet előtted, ki annak szenvedéseit oly baráti részvéttel kísérted.

Azt hivéd ma estve, kedves Achilleom, hogy -221- azon víg kedélyhangulat, melylyel szerencsétlen viszonyom szomorú befejezéséről értesítélek, csak az erőszakos tettetés gyümölcse, azt hivéd, a kétségbeesés sikerületlen takarója, – hiszen fess egy kíntól eltorzult arczot és ügyes festész nehány vonással kaczagó satyrfőt fog csinálni belőle!

Csalódtál. Évek óta nem volt kedélyem oly nyugodt, lelkem oly megelégedett, mint ma, ha a megelégedés azon harmoniában áll, melyben terveink, szándékaink a körülményekkel összetalálkoznak. Megtaláltam az egyetlen utat, mely kivezethet a gyötrelmek azon labyrinthjából, melyben lelkem évek óta élőhalottként bolyong, megtaláltam az egyetlen elhatározást, mely körülményeimben lehetséges. Elhatározám magamat, hogy nem fogok tovább szenvedni; s a tudat, hogy ez volt utolsó napja azon gyötrelmeknek, melyekben elmémet néha közel éreztem a megzavarodáshoz, oly jótékony nyugalmat öntött lelkembe, melynek huszonnégy órával ezelőtt még nem hittem volna lehetőségében.

Magamon kívül, félőrültként rohantam el Constancetól, s indultam haza felé. Nem bántam meg a mit tettem, mert, bár nem valék rá elkészülve, hogy ma Odalieval találkozzam, élt bennem az elhatározás, hogy véget kell vetnem e viszonynak, mely ez imádott gyermeknek már annyi szenvedést hozott, minden kilátás nélkül a boldogságra. Láttam őt elhalaványulva leomlani, és átláttam, hogy e csapáson át kell esnie. De most, midőn önmagamat erőszakosan kirántám e szerelem karjaiból, midőn kedvesemről önkényt, nyiltan lemondtam, egy borzasztó -222- üresség tátongott előttem, melyre vakságomban nem gondolék: az élet őnélküle. Az élet őnélküle, rám nézve kit szeret s ki őt imádom, – ez egy borzasztó ür a mindenségben, melybe tekintve érzém, hogy elszédülök. Elhatározám lemondani róla, eltaszítani magamtól e szerető szívet, – nem gondolva meg, hogy utánna az élet rám nézve egy kongó semmi, hogy ha az ő képét kitépem lelkemből, oly ür támad benne, melyet még szenvedéssel sem lehet betölteni. Most úgy érzém, mintha épen azt követtem volna el, a mi lehetetlen, – s ezzel elveték magamtól mindent, a mi lehetséges. Nem vagyok képes neked leírni mit éreztem ez órában, s ha le tudnám írni, megőrülnék belé.

Elmém zavarodni kezdett, s mindinkább magamba mélyedtem, midőn kocsim megállása egyszerre magamhoz térített. Kitekinték. Nagy néptömeg foglalta el az utczát, úgy hogy nem haladhattunk rajta keresztül.

– Mi történik itt? – kérdém kocsisomtól.

– A Szajnából fogtak ki egy embert, a ki beleugrott, viszonzá az öreg Martin nyugalommal.

E szavakra magam sem tudom miért, kiugrottam a kocsiból és sehová sem tekintve gyorsan utat törtem magamnak a tömegen keresztül a folyó partjához. A Szajna áldozata ott feküdt a parton, nedvesen, megbámulva a tömeg által. Egy szép szőke, alig tizenhat éves fiú volt egyszerű, de tisztességes öltözékben. Mindenki találgatta, mi vihette e gyermeket az öngyilkosságra, midőn egyszerre egy hasonkoru ifjú felismeri a halottat és sírva ráborul. -223- Megragadám a fiút. Szegény megijedt tőlem s kérdésemre elmondá, hogy a halott jó barátja és iskolatársa. Egy kereskedőnél volt szálláson s szerette annak tizenhat éves leányát. Az apa, ki gyermekét egy gazdag barátjának szánta nőül, midőn a két ifjú szerelmét megtudta, rögtön felmondta neki a szállást, s azonfelül a collégiumba ment, s az igazgatónál bevádolta, hogy leányát elcsábítá. Az igazgató nyilvánosan, kiméletlen modorban megdorgálta a fiatal tanulót és szigorú büntetést rótt reá. De Anatole büszke fiú volt, s midőn szerelmét az iskola törvényszéke elé hurczolva látta, a szégyen szinte megfosztá eszméletétől. Szerelme e csapást, becsületérzése e megaláztatást nem bírta elviselni, s Anatole kiszökött a collégiumból, mely a szomszéd utczában van, neki rohant a Szajnának, – egy pillanat s az ifjút a halál örökre biztosítá minden fájdalom és gyalázat ellen!

A fiatal öngyilkost Anatolenak hítták, úgy mint engem – –

És e fiúban volt lélekerő elvetni magától egy életet, melynek csak jövője van, ily semmiségért? volt ereje a szenvedés és gyalázat helyett a halált választani? Pedig mi lehetett e gyermek fájdalma, e gyermek szégyene a férfiéhoz képest? Minő borzasztó lelki küzdelmeken kellett ez ifjúnak azon rövid idő alatt átmennie, míg a collégiumból a Szajnáig futott! De most itt fekszik, nyugodtan, fájdalom nélkül, örökre biztosítva minden csapás ellen, még oly csapások ellen is, melyek lehetőségére talán sohasem gondolt! -224-

Gondolatokba merülten tértem vissza kocsimhoz. És mire hazaértem, már élt bennem az elhatározás, mely visszaadta nyugalmamat. Fiatal névrokonom megadta a példát, melyet követnem kell.

Meg fogok halni!

Oly jól esik most e szót leírhatnom. Te tudod Achille, hogy a halál gondolata nem új, nem idegen rám nézve. Mielőtt Odaliet megláttam, annyit foglalkoztam volt vele, hogy elveszté rám nézve minden iszonyát. Ah, mi más idők voltak azok, midőn vadásztam a szerelmet és szinte ösztönszerűleg megvetém saját érzelmeimet, ha éreztem valamit; midőn az élvezet tetőpontján oly üresnek találtam még a kéjt is, midőn testem lelkem valami végtelen élv után vágyott, melyben sohsem részesülhetünk, mert kiveszett lelkünkből a fogékonyság iránta, s midőn önkénytelenül vonzódunk a halál gondolatához, mint az egyetlenhez, melyet még nem ismerünk! Mily közel álltam éveken át a sírhoz, melyet önkezünk ás, s melytől csak egy eszme bírt eltávolítani, a lelkesülés Francziaország letiport szabadságáért! És mi más volt ismét életem, mióta Odaliet szerettem, – ah minő iszonyú tömegén a szenvedésnek kellett két éven át keresztül mennem! és mégis mint ragaszkodtam az élethez, melyet az ő képe tett becsessé!

Ah, vége ennek is! Az élet ismét elveszté becsét rám nézve, vagy nem – nem becsét, elveszté az elviselhetőséget. Határozatom szilárdan áll.

Meg fogok halni. S valjon nincs-e rá jogom?

Azt mondják: isten küldött a világra, tehát itt -225- kell maradnod, míg vissza nem szólít; ha fegyvert emelsz magad ellen, fellázadsz isten ellen, mint az elégedetlen rabszolga, ki menekülni akar urától; éltedet nem szabad elvenned, mert istentől ered, szenvedj, tűrj, s ezáltal szerezz magadnak érdemeket istennél!

Ah, minő nevetséges, a ki így isten nevével csal mást és magát!

De nem ijedek meg tőletek minden isteni félelmetekkel együtt. Lássuk, kinek van igaza.

Maradjak itt, míg isten el nem szólít? hát ki tudja, valjon nem épen ő oltja-e lelkembe az önkénytes halál gondolatát? lehet-e ily elhatározás annak beleegyezése nélkül, ki nélkül misem történik a világon? vajjon nem ő utal-e az öngyilkolásra, midőn elviselhetlenné teszi életünket? Az élet tőle jön, – de mit bizonyít ez? nem istentől jön-e a betegség is, és ki fogja bűnnek mondani, ha szabadulni igyekszünk tőle? s ha istentől jő az élet, valjon nem tőle jő-e annak gyűlölete is?

Szenvedjek és szerezzek érdemeket istennél, – az ördögbe, jámbor barátim, minő rabszolgatartó felfogással vagytok ti istenetek felől, hogy oly kannibálnak tartjátok, ki kínjainkban gyönyörködik, s kinek kegyét csak a gyötrelem jogczímén lehet elnyerni? S minő őrjöngő vakmerőségre vetemedtek, midőn a gondolat kétségbeesésében istennel való közvetlen érintkezésről álmodoztak!

Hol itt a vallásosság abban, a mit ti vallásnak neveztek, s a mi tulajdonképen istenkáromlás volna, ha lehetne káromolni azt, a ki – nincs! -226-

Hol itt a logika? Vallástok a halált hídnak tekinti egy jobb, egy tisztább életbe, s ti bűnnek bélyegzitek, ha e hídra mielőbb rá akarunk lépni? Vallástok az egekig emeli a keresztyénség vértanúit, pedig kilencz tizedrészök öngyilkos vala, öngyilkos fanatismusból. Vallástok elitéli az öngyilkosságot és csábít rá, midőn az üdv tökélyét a siron túl igéri!

De ki fog keresni logikát a vallásban?

Nem hiszek abban, a mit ti istennek neveztek, hogy reá támaszkodhassatok gyávaságtokban. Ti a halál perczére szoktátok utalni az istentagadót, s meg vagytok róla győződve, hogy legalább akkor osztani fogja gyöngeségteket, midőn bucsút vesz az élettől. Minő csalódása egy csalódásokon tengődő léleknek! Szemben állok a halállal, alig néhány óra választ el tőle, – és sohsem hittem kevésbé rögeszméitekben, mint e pillanatban.

És ez szerencsém, ez olt e perczben nyugalmat lelkembe.

Mert ha hinném istent, a mindenhatót és mindentudót, úgy már rég megtanultam volna gyűlölni, úgy most haragtól forró vérrel röpíteném a golyót agyamba, s a másvilágra érve kitüzném a lázadás zászlaját, boszút lihegő szavam felverné a túlvilág nyugalmát, zászlóm köré gyülnének mindazok, kik ártatlanul szenvedtek a földön, és ledöntenők annak trónusát, ki hatalmával oly ádázul visszaél, kinek szeretete halál, igazsága gyötrelem!

De ime nyugodt vagyok, számot vetettem életemmel, nem szomjazom boszút, mert nincs ki ellen, nem gyűlölöm istent, mert – nincs. -227-

De vannak magasabb törvények is, mint melyeket az ember akár az államban, akár a vallásban embertársai elé szab, van az embernek egy magosabb erkölcsi czélja is, és vajjon nem tiltja-e ez az öngyilkolást?

Elismerem. Van az embernek magosabb czélja is, mint kellemesen tölteni életét, de vajjon fog-e az e czél felé vezető úton munkálhatni az, kinek lelke már annyira megtört, hogy menedéket keres a halálban?

Azt mondják, a társadalom védte és felnevelte az embert, alkalmat adott neki tehetségei kimívelésére és tért nyújt képességeinek érvényesítésére, s ez által hallgatag oly kétoldalu szerződés jött létre az egyén és a társadalom között, mely egyoldalulag fel nem bontható; az öngyilkos tehát bűnt követ el a társadalom ellen, midőn azt magától megfosztja. De ez csak bizonyos határig áll. Elismerem, vannak kötelességeink a társadalom iránt, s volt idő, midőn éltem egyedüli boldogságát embertársaim szolgálatában reméltem feltalálhatni. De ha a társadalom jogaival álltok elő, ne feledjétek, hogy az egyénnek is vannak jogai. A társadalom önzése megszünik jogos lenni ott, a hol az emberi önzés jogosultsága kezdődik. Azt mondjátok: az életet kaptuk, tehát nem a miénk; s én azt mondom, épen mert kaptuk, a miénk. Rendelkezhetünk vele azon határokon belől, melyeken túl az egyén önzése megszünik jogos lenni. De vajjon hol van e határ?

Száz öngyilkos közől kilenczvenkilencznek elhatározásában -228- túlnyomó része van a társadalomnak elfogadott nézetei és előitéletei, intézményei és hiányai által. Vajjon nem a társadalom elfogadott fogalmai vezetik-e annak kezét, ki becsületét megőrzendő lesz öngyilkossá? Hány szerencsétlen szerelmes keresi a halált, kit csupán a társadalom előitéletei űznek a kétségbeesés karjaiba? S vajjon nem társadalmi intézményeink hiányai szolgáltatják-e az öngyilkosok ama túlnyomó contingensét, mely a nyomor elől menekül a halálba?

A vad népek nem ismerik az öngyilkosságot, s a néger, ki megöli magát, a civilisált társadalom intézményeinek esik áldozatul.

Az öngyilkosság a civilisátió egyik szomorú attributuma.

A társadalom törvényei nem törődnek az ember legszentebb érzelmeivel. És sok esetben nem is törődhetnek vele. Az érzelem ügyeit törvények nem szabályozhatják. És vajjon, ha érzelmeink ily összeütközésbe jönnek társadalmi rendszerünkkel, – hol az eszköz e küzdelem kiegyenlítésére?

A társadalomnak bizonyos határig joga van az ember életére, de vajjon van-e joga visszaélni azon szívnek kétségbeesésével, melynek már legszentebb érzelmeivel visszaélt? követelheti-e tőlünk, hogy tovább viseljük ez életet, melyet az ő intézményei tettek szerencsétlenné, elviselhetlenné?

Mi boldog lehetnék én most, ha Odalie nem egy császári tábornoknak pazar bőségben, kényelemben nevelt leánya, kinek igényeit a párisi társadalmi élet oly magosra fokozta, hova anyagi -229- helyzete fel nem ér! Mi boldogok lehetnénk egy más társadalomban mi, kiknek a párisi társadalomban a kétségbeesés jutott osztályrészül!

Hallgassatok el a társadalom jogaival. Nem szabad oly erkölcsi törvényeket felállítani, melyek annyira ellenkeznek az emberi természettől elválhatlan önzéssel, hogy a valóságban lehetetlenekké, s ha mégis hirdettetnek, hazug frázisokká lesznek. Nem szabad a társadalom iránti kötelességeinknek oly széles magyarázatot adni, mely a kétségbeesett szívtől megtagadja a jogot, szenvedésein könnyíteni.

Ember vagyok, elvitázhatlan jogom van keresni a jót és kerülni a rosszat, másnak kára nélkül. Kereshetem a halált, ha jobbnak találom az életnél, – s jogommal élek mindaddig, míg halálom által mást meg nem károsítok.

Ez az egyetlen feltétel, melyhez az öngyilkolás jogát kötni lehet. Ha vannak tartozásaink, melyeket leróni, kötelezettségeink, melyeket teljesíteni csak úgy lehet, ha élünk a meddig élhetünk, akkor, elismerem, bűnös a kéz, mely fegyvert emel önmaga ellen; mert másnak joga van reánk, s e jogát megsértjük. A családapa, ki nejének és gyermekeinek szeretettel, támogatással tartozik egy életen át, megsérti családja iránti kötelességeit, ha azt támaszától megfosztja. A fiú, ki szüleit megfosztja a lehetőségtől, gyermeköket szeretni, s általa szerettetni, megsérti a gyermeki szeretet kötelességét. Ha volna családom, ha volnának szüleim, kiknek szeretettel és támogatással tartozom, még talán el -230- tudnám szánni magamat az élet terhének elviselésére. De én egyedül állok a világban. Nincs a ki igényt tartson képességeimre, kinek tartoznám vele, hogy kedveért életben maradjak. Nincs családom, szabad vagyok.

Te vagy mindenem Achille, és Odalie, barátom és kedvesem. Ti ketten vagytok a világon, kiknek jogotok van reám. Te, az igaz barát, ki gyermekkorunk óta változatlan, elnéző barátságoddal támogattál, ő, a szerető nő, ki szívét egy szerencsétlennek áldozá. Ne gondold Achille, hogy kicsinylem vonzalmatokat; két oly szív, mint a tied és Odalieé, – ah nem elég-e ez egy hosszú életre? Hiszen, ha csak a szívekkel kellene számolnunk, úgy a legboldogabb az volna, kit Odalie szerelmére, Achille barátságára méltatott!

Nem lehet.

Bevallom Achille, irántad hálátlanságot követek el, midőn meghalok. De barátságod, mely bűnössé teszi kezemben a fegyvert, fel fog oldozni a vád alól. Nem fogod kivánni, hogy alávessem magamat e perczben a gyötrelemnek, kifejteni előtted azon elviselhetlen lélekállapotot, melyből más menekvés nem létezik. Nem volt titkom előtted, s naplómból, melyet kérlek, fogadj el emlékül szerencsétlen barátodtól, ki fogod pótolhatni, a mi eddig tán nem állt elég világosan előtted. Ismersz, és át fogod látni, hogy másként nem cselekedhettem; és nem fogsz benne kételkedni, ha azt mondom, hogy a mi fájdalmat e pillanatban érzek, csupán azon gondolat okozza, hogy tőled el kell válnom. -231-

És Odalie? – Neki tartoztam azzal, hogy boldoggá tegyem; de miután e tartozást teljesítenem lehetetlen, és lehetetlen nem önvétkemből, – nem tartozom neki az élettel. Halálom híre le fogja sujtani, de meglásd Achille, hamarább fogja feledni a meghalt Anatolet, mint feledni tudná az élőt, ki csak rá nézve halt meg. Ő meg fog bocsátani annak, kinek nem volt ereje élni az ő bírása nélkül.

Volt idő, midőn, nem ismerve még az élet keserűségeit, gyávaságnak tekintém az öngyilkolást. Megvallom, e gondolat tartóztatott vissza ma is leginkább ez elhatározástól, – de végre elhagyott. A ki gyávaságot készül elkövetni, nem azt érzi, a mit én érzek ez órában. Vajjon gyáva volt-e Brutus, midőn kardjába dőlt, és Cato midőn beleit felvágta, nehogy Caesarnak hódolnia kelljen? Gyáva volt-e Ária, midőn a véres tőrt, mely keblét átjárta, habozó férjének nyujtá: Vedd Paetus, nem fáj!? Gyáva volt-e Antonius és Cleopatra, kik Octavián rabsága elől a halálban kerestek menedéket? Gyáva volt-e Collatinus vagy neje, a nemes Lucrétia, midőn gyalázatát túlélni nem bírta?

Ah, megengedem, hogy magamféle apró embernek nem illik e nagy jellemekre hivatkoznia. De végre is, a mi a nagynál erény, lehet-e gyarlóság a kicsinynél?

Magasztalják a katonát, ki hősen megy szembe a halállal. De a katona hősiességében mindig van része a reménynek is, hogy életben marad, s a vágynak a dicsőség, a jutalom után, – az öngyilkos elszántságában nincs semmi más mint bátorság. -232-

És még egy. Legyen bár a határozat és tett egy pillanat műve, vagy hosszas elmélkedés eredménye, mint Robecké, ki könyvet írt az öngyilkolásról, mielőtt végrehajtotta volna, – az öngyilkos elhatározásában mindig van valami nemes érzés, mely felül emeli a hétköznapi embereken. Igaz, hogy erő kell hozzá, a rosszat tűrni tudni; de tűrni akkor is, midőn jogos módon menekülhetnénk tőle, ez nem bátorság többé, hanem botorság.

Megengedem, hogy lehet gyávaság az, a mi bennünk az öngyilkolás határozatát szüli; de végrehajtani csak a bátorság lesz képes. Féltem én is az élettől barátom, s ez gyöngeség vala, megengedem. De minek fogod nevezni azt, hogy most nem félek a haláltól?

Hidd el egyetlen barátom, rég nem cselekedtem valamit oly józanul, mint cselekszem a halált. Nem átkozom kedvesemet, soha az érzelem, melylyel iránta viseltetem, tisztább nem volt, mint e pillanatban. Nem érzem azt az általános világfájdalmat, mely elménket elhomályosítja, s fekete szemüvegen át láttatja velünk a világot; nem esem kétségbe az emberiség sorsa felett, nem kételkedem benne, hogy van boldogság e földön, – de érzem, hogy rám nézve nincs, hogy az én életem elveszté becsét, czélját, értelmét, – s érzem hogy ily csupasz életet nem érdemes fenntartani.

Nyugodtabban halok meg, mint éltem. – Ez igazolásom.

És most isten veletek egyetlen barátom és imádott -233- kedvesem! Legyetek oly boldogok a mily boldogtalan volt

Anatole.

A másik levél Plangenet Constancenak szólt és így hangzott:

Asszonyom,

Magyarázattal és bocsánatkéréssel tartozom önnek ama szerencsétlen jelenetért, melynek a véletlen az ön házát tette szinhelyévé. Emezt nem fogja ön megtagadni a szerencsétlentől, ki, mire ön e sorokat veszi, azon állapotban lesz, melyben a legnagyobb ellenség is igényt tarthat ellensége bocsánatára, s ki élte ez utolsó órájában köszönetet mond önnek azon nem érdemlett barátságért, melylyel két éven át kitünteté, s melylyel – mint öntudata vádolja, – visszaélt. Mert visszaéltem az ön barátságával, vissza Odalie szerelmével, midőn szeretni mertem, én, ki sem hinni, sem remélni nem bírtam. Végre, – későn, oh nagyon későn! beláttam ezt, – elhatározám, lemondani a jelen boldogságáról, mely ámítás vala a jövőre nézve, s a véletlen, midőn ma Odalieval önnél összehozott, úgy akarta, hogy ön tanúja legyen, mikép hajtom végre önmagamon ez itéletet.

Ime egyetlen mentségem asszonyom; ime a magyarázat, melyet önnek joga van tőlem követelni.

Midőn ma önhöz beléptem, nem gondoltam rá, mit fogok tenni, ha egyszer nem lesz jogom Odalie nevét kiejteni. Midőn öntől eltávoztam, csakhamar tisztába jöttem magammal e kérdés felett. -234-

Odalie nélkül élni? – Ez asszonyom, egyszerűen lehetetlen.

De lehet – meghalni nélküle.

Ha érdekli önt sorsom asszonyom, ezennel felhatalmazom C. Achille barátomat, adjon meg önnek minden felvilágosítást, melyre szüksége van, naplómmal együtt, melyet neki hagytam emlékül. Ha ön ezeket hallja és olvassa, meg fogja érteni végzetemet.

Még egy kérésem van önhöz asszonyom. Támogassa Odaliet barátságával. Ne mondjon neki rólam csak olyat, a mi gyorsabban feledtetheti vele szerencsétlen kedvesét. Felhatalmazom önt arra is, hogy rágalmazzon előtte, ha jónak látja; kész vagyok gyűlöletét és megvetését elviselni, ha ez megnyugvására szolgálhat. Nem irok Odalienak, egy sorban sem veszek tőle bucsút, hogy önnek teljesen szabad keze legyen e tekintetben. Ez utolsó és nem legcsekélyebb pontja itéletemnek.

És most asszonyom, bucsút veszek öntől örökre, öntől és Odalietől. – Legyen ön boldog asszonyom, s feledje és feledtesse Odalieval

Flavigneux Anatolet.

Ime Anatole története.

Hosszadalmas valék az elbeszélésben, – folytatá Achille, – de barátomat csak az itélheti meg igazságosan, a ki multját ismeri. Mert e szomorú katasztrófának oka csak részben rejlik azon akadályokban, melyek Odalietől elválaszták, s a körülményekben, melyek közt kedvese nevelkedett; szerencsétlenségének -235- valódi kulcsát multjában kell keresnünk. Hogy egy egészséges, tettvágyas és munkaképes ifjú, pályája kezdetén, az erkölcsi és anyagi siker buzdító ölében, egy jövő küszöbén, mely elé mindenki remélve tekintett, megszeressen egy nőt, ki sorsán felül, bőségben nevelkedett ugyan, de ki őt mélyen és igazán szereti, és a netaláni anyagi szükség lehetősége elől meghátráljon a – halálba, hogy eldobjon magától egy életet, mely egyrészt hirrel s dicsőséggel kecsegteti, másrészt alapos reményt nyujt a boldogságra, s eldobja azt aggodalomból oly viszonyoktól, melyek mindössze nem lehetetlenek, – ez oly psychologiai ellenmondás, melynek másutt kell kulcsát keresnünk.

Nagy lélektani ellenmondásokra, úgy hiszem, csak sokat szenvedett embereknél találunk. És Anatole ifjúkori szenvedései megadják e talány megfejtését. Anatole természettől fogva tüzes vérű, tettrekész és élvvágyó vala. Midőn az életbe belépett, tizenhat éves korában, lelke egy tiszta fehér lap volt, s minden attól függött, mit fog az élet e lapra feljegyezni. Élénk becsületérzés és fogékony szív, melyet anyjától öröklött, hajlam a könnyelműségre s élvezetvágy, miben apjára ütött: ez volt az anyag, melyet a természet jövőjének rendelkezésére adott.

A tizenhat éves ifjú ártatlan, tiszta lelkébe először Hermance írta be a maga nevét és történetét a kicsapongás, az erkölcsi cynismus, a gyalázat betűivel; melyek az ifjút arra kényszeríték, hogy -236- piruljon önmagán, s arra vitték, hogy kedvesében a nőnemet megvesse. Korának természetes naivságát veszélyes gyorsasággal követte a felvilágosodás legsivárabb neme: az, melyet lelkünk ártatlanságának s költészetének árán vásárolunk meg. Az idealismus korszaka Anatole lelkében csak hónapokig tartott. Az első csók, melyet Hermancetól mint kedvesétől kapott, széttépte a fiatal kebel illusióit, s azon lelki válság, melybe Hermance bukása dönté, egy léha, kicsapongó élet karjaiba taszítá.

Hosszú négy éve után e léleksenyvesztő, emésztő életmódnak jelent meg Hélène kedélyének láthatárán, hogy veszni indult lelkét saját fájdalma árán megmentse. A könnyelműség tetőpontján, midőn erkölcstelen szenvedélyei végzetes hatalommal ragadták egy oly tett felé, melyre még az ő morálja is a «jellemtelenség» nevét alkalmazá, Hélène önfeláldozó szerelmének s lemondó ártatlanságának meginditó nyilatkozására volt szükség, hogy természetének eredeti nemessége legyőzhesse Hermance iránti szerelmének szomorú örökségét.

Anatole szakított multjával, de – már későn. Lelke szárnyait az idő sivár tapasztalásai megnyesték. Erkölcsileg megtért, s szerelme Odalie iránt tiszta volt, mint egy szűz kebel első gerjedelme. De első szerelmének keserű csalódása, az önmegvetés emésztő érzése, négy évi életmódja, s az önvád maró kínjai Hélène iránti magaviselete miatt, megzavarták lelki fejlődésében. Elveszté hitét.

Több évi komoly munka és tanulmányok kimívelték -237- szellemét, s erős politikai meggyőződéseket csepegtettek lelkébe; de feldult szívvilágát nem birták ujjá teremteni. Midőn Odalie szerelmének jeleit vette, őszintén igyekezett e gondolat ellen küzdeni. Egy évig tartott, míg megszerette a leányt, s másfél évig, míg önmagának be merte vallani azon szerelmet, mely saját initiativája folytán sohsem keletkezett volna szívében. Másfél év mulva nem kételkedhetett többé saját szerelmében, de ezenkívül kételkedett mindenben. Ha a politikai gyűlölet nem választja el a tábornoktól, ha tölthetett volna kedvesével annyi időt, mennyit e körülmény nem létében kétségkívül töltött volna, azt hiszem, hogy a folytonos érintkezés szerelme tárgyával győzött volna lelki töprengésein, s szerelme hatalmától elragadtatva rövid idő alatt örökre magához fűzte volna kedvesét. De a politikai ellentét közte és a tábornok közt, midőn az alkalmak számát, melyekben szerelmesével találkozhatott, lehető csekélyre leszállítá, még tápot adott kételyeinek. Hosszú hónapokon át megfosztva ideáljának láthatásától, lelke önmagára vala utalva, s midőn csupán magából meríthetett, zsákmányul esett azon kételyeknek, melyeket Odalie szava, ha azt gyakrabban hallja, örökre elriaszthatott volna.

Nem tudott remélni, és nem tudott lemondani. Szomorú kételyei két éven át oly tétlen passivitásba sülyeszték, mely apathikus önfeledésében nem gondolja meg, hogy az ily viszony egy fiatal férfi és fiatal leány közt hosszabb időre tarthatatlan. Akaratlanul ámítá önmagát és kedvesét, míg -238- végre ennek néhány véletlen szava felkölté benne a férfi becsületérzését, ki most a szerelmest gyors elhatározásra kényszeríté.

Azon nap óta, melyen Hermance bukása felett kétségbeesve tőrt irányzott mellének, Anatolet nem érte oly erőszakos lelki megrázkódás, mint ez vala. Az ily válságok a kedély minden zugát felverik, s nem hagyják szívéletünknek egy elemét sem érintetlenül. S midőn az volt a kérdés: lemondjon-e végleg és tényleg kedveséről, vagy kösse őt magához örökre, nem törődve a jövővel? – szomorú hatalommal támadt fel lelkében a Cotin-ház emlékezete.

És ily körülmények közt, ily előzmények után, ez határozta meg a küzdelem kimenetelét.

Anatole képesnek érzé önmagát az anyagi nélkülözés minden nemére, kétszer mondott le önszántából a jólétről, de maga sohasem tapasztalta a szükséget. Gyermekkorában nagybátyja bőkezüen gondoskodott róla, utóbb saját munkája ritka szerencsés anyagi helyzetbe emelte. Egy szomorú példáját látta a nyomor következményeinek, s e példa annál megrázóbban hatott rá, mert becsületes, szeretetreméltó embereket taszított az örvénybe, kiket tisztelt és szeretett; mert bukását okozta első szerelme tárgyának, kinek gyalázata kiindulási pontjául szolgált minden szenvedéseinek. Cotinék nyomora okozta, hogy Hermanceban oly keserűen csalódott, hogy kétségbeesésében a kicsapongás karjaiban keresett menedéket; ez sodorta oly viszonyokba, ez hozott rá oly szenvedéseket, -239- melyek alatt lelki ereje megtörött. S ha a becsületes, szerető, de gondatlan és mulatni vágyó Cotinnéval párhuzamba állítá a pazar bőségben nevelt, fényhez szokott, ünnepelt, ragyogni vágyó Odaliet, – vajjon csoda-e, ha lelke kétségbeesett a természetek e hasonlóságán, és nem merte a sors hasonlóságát kihivni?

Ily körülmények közt talán lett volna még egy dolog, ami Anatolet a végső kétségbeeséstől megmenthette volna: a vallás. A mióta a világegyetem mathematikai ismeretlenét, a nagy X-et a természettudomány megfejté, azóta az atheismus oly erkölcsi jogosultságot nyert, minővel azelőtt nem bírt. De azért az egészséges atheismus ma is az erős szellemek privilégiuma, melyet megtört lélek nem bír elviselni. A vallás babona, előitélet, – de oly babona, mely képes fanatizálni, oly előitélet, mely képes bátorságra, kitartásra buzdítani, midőn a remény minden más jogczimét már elveszté. Ha Anatole mély vallásos érzülettel bír, a hit segélyével tán sikerült volna megcsalnia saját lelke kétségbeesését, istenben bízva, a remény e képzelt hatalom iránt, talán képes lett volna elméjét elámítani, s ezáltal a végelcsüggedéstől megóvni, hogy lett volna ereje szembeszállni a jövővel. De Anatole atheista volt.

Ez még sivárabbá tette kétségbeesését.

Mindezen tényezők összevéve, azt hiszem eléggé megmagyarázzák Flavigneux Anatole végzetét. Ezeket elgondolva nem fogunk követ dobni a szerencsétlen ifjúra, kinek utolsó levele, melyet önnek -240- felolvasék, szinte természetellenes, megdöbbentő józansága által, megczáfolhatlanul hirdeti, miszerint azon ember, ki oly szenvedéseken ment át, oly tapasztalatokat szerzett, úgy tudott szeretni, és úgy nem tudott hinni, mint Anatole, – csak akkor érezheté magát teljesen nyugodtnak, midőn már előtte feküdt a töltött pisztoly, mely néhány óra mulva megmenti minden szenvedéstől.

S e pisztoly eldördült, – tevé hozzá Achille elfojtott hangon, – és én elvesztém legjobb barátomat.

– És Odalie? – kérdém szünet mulva Achilletől.

– Odalie mélyen és igazán gyászolta kedvesét. Megtudván Constancetól, hogy Anatole naplóját nekem hagyta, elkérte olvasni. Midőn néhány hét mulva meglátogattam, visszaadta a könyvet. «Most már nyugodtan bírhatja ön ez emléket barátjától», mondá s egy másik hasonló kötetet tartott elémbe. Felnyitám. Anatole naplója volt az, hiven lemásolva Odalie által. A leány egy hónap alatt leírta magának e kötetet; írásközben átszenvedte mindazt, a mit kedvese szenvedett, s a visszaidézett fájdalmak ez egy hónapjának eredménye ott állt a könyv utolsó lapján.

«Te jobban tudtál gondolkozni, én jobban tudtam szeretni. Te bölcs voltál, én csak szerelmes. Ha kevésbé lettél volna előrelátó, még tán boldogok lehettünk volna! -241-

– «De hátha nem?

– «Mégis igazad volt Anatole.»

E sorokat írta Odalie kedvese naplója végére. A szerencsétlen leány annyira beleélte magát e napló olvasása alatt kedvese szenvedéseibe, hogy végre maga is elveszté hitét.

De a kétkedés, mely Anatole szerencsétlenségét okozta, Odalienak megkönnyíté a magáét elviselni. A kétkedés semmivé teszi az örömet, midőn elemeire felbontja; szelidíti a szenvedést, midőn elforgácsolja.

Körülbelül egy évvel Anatole halála után egy gyors betegség Duploque tábornokot is sírba szólítá.

Odalie egyedül maradt azon csekély vagyonnal, melyet atyja hagyott rá, és készült Normandiába vonulni vissza nagynénjével, hogy ott szerényen éljen emlékezetének.

Ekkor egyszerre ismét megjelent egy már több izben elutasított régi udvarló. Felajánlá millióit Odalienak, s nem kérte tőle szívét, csak kezét.

Kettő közt volt a leánynak választása.

Visszavonultan élni Normandia valamely félreesett zugában, vagy ismét megkezdeni az előbbi fényes és zajos életet, s most már hatványozott kiadásban.

És vajjon hol lesz könnyebb feledni az elhalt kedvest: egy csendes kis városban-e, lekötve egy helyre, egy kis unalmas helyre, mely a lelket akarata ellenére az emlékezethez kényszeríti menekülni foglalkozásért? vagy milliókkal rendelkezve a nagy világban, folytonos zaj, vígság, ünneplés között? -242-

Odaliet meggyőzték rokonai, miszerint ez utóbbi életmód jobban megfelel szenvedő lelke szükségeinek. És Odalie kijelenté kérőjének, hogy szíve a halotté marad, de kezét elnyerheti, ha kész őt támogatni a feledésben.

– Két év mult el azóta, – folytatá Achille, – s Odalie férjével együtt európaszerte keresi a szórakozást, de hogy kedvesét még mindig nem feledte, azt észrevehette ön tegnap, midőn látta, miként halványult el egy ember láttára, ki őt Anatolera emlékezteté.

– Mit mond ön, – kiálték fel, tehát azon igéző szépségü nő, ki tegnap az estélyen…

– Senki más, mint Odalie.

– És férje?

E pillanatban eszembe jutott, hogy a fazék névjegye még mindig zsebemben van, elővettem tehát, s megtaláltam rajta a választ kérdésemre:

Hyacinthe Randeau
Rentier. -243-