IX. (Hogy harczolnak a gazdag szivek és szegény szivek.)

A Lászlóék, a Mártonék és a Harkai sógorék családjában mindenki meg volt sértve a gyülöletig. A csöndes jó Lászlóné sokszor azon vette magát észre, hogy mindenkit kerül, férjét, leányát, Némethnét, alsó, felső szomszédot, jövőt, menőt, vendéget, urat, szegényt egyaránt, s még azt az ártatlan Jakab rigót is minden perczben kész volna kidobni az ablakon. Ételnek nincs ize, a viz rossz, álma nincs, és talán meg tudná állani, hogy soha se szóljon egy lélekhez is. A derült mosoly eltünt kövér sima arczáról; ül-ül s a mit eddig soha sem tett hosszasabban: gondolkozik, sokról, szomoruról, keserü dolgokról. S óh annak, a ki nem szokta: mily rettentő munka ez! Nem parancsolja senki, és mégis abba nem hagyhatja az ember. Ha fekszik: folytatja; ha ébred, újra kezdi, és mint a nagy számadásokkal vesződő: ad, kivon, oszt, szoroz, töröl, és a mi előáll: mindig hibás, rossz, rossz.

Így számolt Lászlóné reggtől estig.

– Óh Károly, – mormogá – hát ezt érdemeltem én!

És bár eddig soha sem hányta fel férjének, hogy: te csak egy szegény varga-fiú voltál, diurnista a tanácsháznál, semmi, épen semmi: és mégis hozzád mentem, -121- mert szerettelek – mostantól fogva, mintha mindig csak ez a pont állana a szemei előtt:

– És milyen dölyfösen emelte föl öklét! Károly! Miért? mert azt mondtam, hogy régi barátaid elkerülnek – és ez fáj. Hogy egy hazaáruló kutyával nem ülnek egy asztalt. És Károly haragszik, hogy ez nekem fáj! Úgy jött felém, hogy megüssön, – Károly! Voltam én rossz hozzád valaha? Nem kerestem én mindig kedvedet? Nem voltam-e boldog, ha vidámnak láttalak? Voltak-e különös kivánságaim a te óhajtásaidon kivül? Károly! Ha valahová menni akartam s láttam: te nem akarsz jönni, nem dobtam-e le mindig ünnepi köntösömet? A kire te haragudtál: nem kerültem-e én is, ha testvérem lett volna is; a kiket te szerettél: nem fogadtam-e örömmel későn, korán? Megcsaltalak valaha valamiben? Nem, ugy-e? És látod Károly, így szóltál: De ilyen vakmerő szavak után nem félsz? Hát szolgálód voltam én, hogy féljek? napszámosod, a kit fenyegetsz? Károly! És hogy mindenre eljő az idő – a nyelvemért!

S a megsértett asszony végig gondolt egész huszonhárom esztendős házaséletükön. Hűnek, igaznak, engedelmesnek találta magát – és nem mindig ilyennek Károlyt – de nem hányt szemére semmit – mert nagyon-nagyon szerette. Ha féltette is, nem mondta; ha hibásnak találta is valamiben: örömest elnézte. És hogy én őt ispánommá, pénzforgatómmá tettem? Én? hogy én irigylem az előmenetelét? Én? Károly!

Az egyszerű, együgyűnek látszó asszony kesergő szivében megáradtak a kérdések, és folytak szakadatlanul, mint a zuhogó patak. Panaszra panasz; vádra vád. Ez az egykori szép, kedves László Károly mind rútabb, durvább, nyersebb alakot vett fel. Mindig a fenyegető ujjak, a haragban égő szemek, a nagyokat dobbantó lábak, a kitátott száj, és villogó, nagy széles fogak. Elfordult – hogy megint felé forduljon, és szeretettel mormogja: Károly, hát ezt érdemeltem én? -122-

Minden, de minden megváltozott a jó asszony előtt.

Keskeny kis homlokát mindegyre nyomogatta, törögette, mint annyiszor a ketrecz ajtaját, rácsát, a honnan a réczék, ludak, kappanok erővel ki-kiakartak törni a szabadra. Úgy tetszett neki, hogy ha homlokán ajtócskát nyitna a jó isten: sok-sok bánatos gondolat kiszakadna onnan.

– Hogy az apám birtokát megkétszerezte? – mondogatá magában Lászlóné. – Meg. Bár ne tette volna. Oh az isten mindent visszavehet még.

És egyre fokozódó megvetéssel, egyszersmind önvádolással is gondolt azokra a jelenetekre, mikor szegény, törött bútorokat tettek a kapu alá, rongyos bundákat a kamarákba, tehenet és borjúkat az istállókba. – Mikor asszonyok, gyermekek sírtak, vének átkozódtak – és ő nem tudott tenni semmit, csak sajnálkozott és sajnálkozott.

De rendesen elmult minden hamar – és megint jól folyt és édesen, boldogan az élet. Az emberek tisztelettel köszöntötték, a merre járt, és senki, de senki se mutatta, hogy Lászlóné követett volna el valamely hibát.

Sehogy se birta most azt cselekedni, hogy ne gondolkozzék. És mentül tovább gondolkozott: feje, szive annál nehezebb lett. Ember, asszony, gyermek, koldus, úr – óh mintha az egész világ oda akart volna ülni a fejébe – és erőnek erejével, azonnal.

Így ezzel a nehéz, megterhelt, rettenetesen megterhelt fejjel tántorgott ide-oda, egyik szobából a másikba; nem szólva semmit, és kerülve mindenkit. Az öreg Márton úr is ott ült a homlokán belül, és Márton Sándor is, de sőt a vén Harkai és Harkainé is és Bella is gépestül, varróstul, vásznastul együtt.

Könyörgött, imádkozott, sírt, sóhajtozott, hanem gondolkozni is kénytelen volt, folyvást, folyvást, megpihenés nélkül. Várta, hogy bár a szent felség engedné meg, hogy eredne el egy kicsit az orra vére, hanem -123- nem eredt el. Most minden csepp vérnek gondolkozni kellett.

Óh istenem! így, ily terhes gondolatokkal látva egy gazdag, dúsgazdag nőt – nem tudok semmi külömbséget közte, s ama szegény favágóné között, ki addig, míg férje zihálva fürészel – komoran, búsan tekint mellén csüngő sáppadt, rongyos gyermekére – és gondolkozik –

Gondolkozik!

Vilma is kerül mindenkit; apját, mint legfőbb ellenségét.

A reggelinél hallgatnak, és azt teszik a déli és estebédnél is. Az inas és szobaleány az, a ki által váltanak egy-egy hideg, zordon szót. Az apát megsértette a leány és a leányt az apa, ki gazembernek nevezte mátkáját – és az anyát megsértette mind a kettő, Vilma hideg zárkózottsága, s a férj durva fenyegetése által.

Így telik egyik nap, egyik hét a másik után sötéten, gőggel, gyűlölettel. Az apa a legszerencsétlenebb embernek tartja magát a világon, a kit valaha együgyű asszony és elkényeztetett leány meg nem értett és nem méltányolt; az anya hálátlanságot lát minden tekintetből, mely néha leánya és férje felől bús orczájára száll; s a leány zsarnokok, kufárok között érzi szivét és türelmetlenül várja az utolsó órát.

Annál elégedettebb és boldogabb Némethné, született László Amely. Az ő napja teljes pompájában ragyog.

Új bútorokat vásárolt, drága tükröket és sűrű függönyöket.

Repeső örömmel fut Vilma elé, mikor kopogását hallja, és a szegény Vilma úgy érzi, hogy ez az egyetlen lény van csak iránta őszinte érzelemmel. Sűrűn jár nénjéhez, ki egyetlen egy szóval se hoz fel előtte senkit, hanem hagyja, hogy a szegény leány beszéljen arról, a kiről akar.

És Vilma mindenről beszél talán, csak arról nem: a kinek neve minden szempillantásban ajakán lebeg.

Dr. Schwindler úr mindennapos vendég Némethné -124- néninél, de ő nem széptevő – óh, alig vált egy pár szót a szép Vilma kisasszonynyal. Utazásait, tapasztalatait – reformjait beszéli Némethné, született László Amely ő Nagyságának – suttogva, a sűrű függönyök mellett, hogy a himző rámára hajló, hallgatag leányt meg ne zavarják valahogy.

– Ah! – kiált elfeledkezve magáról Némethné, született László Amely.

– Női és férfi vegyes kart –

– Ah! és nők is fognak lenni?

– Igen, Harkai Bella is – –

E szóra leteszi Vilma himző rámáját s közelebb huzódik a beszélgetőkhöz.

A doktor úr egy csomó úri nevet említ a legjobb családokból, férfiakat és nőket a Hajkó, Halász, Mészáros és Baranyai nemzetségekből.

– Ah az lehetetlen, – vonja kijebb a néni a doktor urat Vilma felé.

– Minden szerdán és szombaton órát tartunk a Sebestyén Máté házánál –

– És Sebestyént, – azt a vén medvét is megnyerte ön? Ah! ah! ez – ez – –

– Oh nagyon kitünő öreg úr, szid egy kissé bennünket, hanem én igen örömest veszem. Mint a leszálló madár szárnya, az ő keze is egyre kisebbeket csap. Igen kedélyen mulatunk. Nagyon szereti a zenét, éneket, én éneklek és zongorázom neki, sokszor átölel, mintha a legrégibb barátok volnánk –

– És a leánya, Zsuzsika? már nem fiatal leány – csinos szőke – ugy-e?

– Kedves, nagyon kedves teremtés – szép szoprán hangja van – szeretem –

– Kérem, doktor úr, – lépett egészen a beszélgetőkhöz Vilma, hideg sápadt arczczal.

– Szathmári Etel is –

– Igen, Szathmári Etel kisasszony is az énekkarban van, – felelt a doktor legelegánsabb és leghidegebb mosolyával. -125-

– Varga Mari is –

– Varga kisasszony is és a nagysád jó barátnéja, a szép Harkai Bella is. Csinos kis hangja van, nem nagy, de iskolázott. Talán? –

És a doktor megbátorította hódító mosolyát, s egyet simított szép fekete barkóján és fényes göndör fürtein. Karcsu, hajlékony termetét illegette, és a diadal reményével emelte föl magas, domború fehér homlokát.

– Óh nekem nincs hangom –

– Neked? – szólt közbe Amely néni – neked gyönyörü hangod van.

– Én a csengéséből látom, a legszebb fekvésű hang, Lagrange-féle.

– Ki az a Lagrange? – kérdi némileg melegebben Vilma.

– A leghiresebb párisi énekesnő.

– Ön hallotta?

– Éveken át.

– Párisban?

– Madridban is és Londonban is. Legközelebb Bécsben.

– Ah, ah – csapta össze kezét Amely néni – és suhant ki a teremből észrevétlenül.

– Ha én is be akarnék lépni abba az énekkarba, doktor úr –

– A legnagyobb szerencsémnek tartom –

– De ha – hangom…

– Akarja, hogy megpróbáljuk?

– Mikor?

– Ha parancsolja, azonnal.

– Hogy? – kérdé naiv félénkséggel az egyszerű leány.

– Zongora mellett –

– Itt nincs.

– Van nagysádtoknál.

– Amely néni?

Amely néni mintha a függöny alól termett volna elő, -126- egyszerre ott állott, olyan mosolylyal, mely örömtől, boldogságtól sugárzott.

– A doktor úr meg akarja próbálni a hangomat –

– Az nagyon természetes édes jó Vilmám, a kedves doktor azonnal meg fogja próbálni a hangodat.

– Nem, nem, – nevetett vidáman a leány – nem most, nem itt –

– Hanem? és ugyan miért nem itt? Hát nem érdemlek én meg annyit, hogy nálam próbálják meg a hangodat? Szeret valaki tégedet jobban, mint én –

– Nem úgy, Amely néni, de itt nincs zongora.

– Ha nincs, lesz. Az én angyalom, egyetlen leányom kedveért a legdrágábbat hozatom meg rögtön. Még ma beszélek Hausingerrel.

– Oh én szivesen megrendelem – bizzák azt rám Nagysádtok. A legkitünőbb gyárból rendeljük meg, egyenesen Bözendorfernél Bécsben – ajánlkozék Schwindler úr.

Oh! s mintha imádkozni akart volna – oly áhítatosan tette össze Némethné, született László Amely úrasszony hosszú, sovány, sárgás kezeit és nézett a diadal ravaszságával a derék főorvos úrra.

Meglehet, heves magasztalásokban tört volna ki a jeles doktor iránt, de Schwindler úr, szemének egyetlen vágásával tudtára adta: hallgassunk.

– Nálunk, Amely néni.

– Tehát nálatok. Nagyon jól van édesem. És mikor?

– Ha a doktor úr – kéré Vilma Schwindler urat az elkényeztetett leányok hirtelen akaratával.

– Ezer örömmel – csörrenté meg kardját a doktor úr boldogan.

Lászlóné elbámult, mikor leánya a főorvos úr karján belépett.

– Mama, a doktor úr a hangomat fogja megpróbálni. Énekelni tanulunk.

És Vilma hirtelen a zongorához szökött.

– Lásson az ember csodát – oh teremtő istenem – -127- mondá magában az anya, felette mód megkönnyebbedett szívvel, és szabadulni kezdő fejjel.

Amely néni különhívta sógornéját egy ablakmélyedésbe.

Lászlóné, mint minden nagyon jó anya, elsőben leányát szereti, s csak azután leánya széptevőjét vagy mátkáját. Neki mindegy, akárki legyen a választott: csak leánya szeresse.

– És Vilma? – kérdé a lelkesedéssel magyarázó sógornétól az ablakszögletben.

– Igen.

– Mióta? hisz még ma is Sándort siratta – tévedsz talán?

– Látod – s mutatott a felette nyájasan beszélgető párra.

– Oh te Amely, oh te Amely! – –

– Lassan – folytatá susogva a felvilágosításokat.

László Károly úr mosolyban fürdő, vereses kövér arcza is előkerült a kanczelláriából.

Amely intett, hogy hallgasson, most távozzék, később mindent megmagyaráz.

László úr hajtogatta magát és fényesen meggyőződött, hogy az Amely esze egészen László-ész. Megbocsátott annak a makacs leánynak is, és alig várta, hogy a régi béke helyreálljon a familiában.

– Mégis jó, mikor egy apa keményen tartja magát. Mi lett volna abból a leányból, ha engedek; egy nyomorult falusi doktorné, ténsasszony, egy rongyos kosárkötő menye – így lesz belőle Méltóságos dr. Schwindlerné, főorvosné, egy porosz báróné, s lesznek az unokáim bárók, főhivatalnokok, ezredesek, generálisok – s én magam meg leszek kerületi első főnök.

Nevetett, mert a szerencse szereti, ha nevetnek és igazi vidám szívvel fogadják.

László úr úgy fogadta s odalent a csillagos urakat sorra kinálgatta a legfinomabb szivarral. Szivják, – hadd menjen a jó füst az ég felé mint a tömjén.

Kezdett a tavasz zsendülni. Felette szép idők jártak, -128- a fű mindenfelé zöldült; az engedelmes időre rügyezni kezdtek a fák! s fenről a legjobb hirek szállingóztak, hogy a nyárra lejő felséges urunk a császár. Lejő Nagy-Kakasdra is – lesznek kitüntetések, szép előléptetések. Derék volna – tervezgeté örömmel a jövőt a gazdag aljárásfőnök úr, – ha akkor már leányom úgy jelenhetnék meg, mint báróné és én magam is biztosabb lennék az esetben, hogy egy – s más, egy kis rendjel, – no ha isten velünk lesz – de velünk is lesz. Oh, hogy igazgatja a véletlen az ember sorsát! – ment belebb és belebb a sürűségbe az aljárásfőnök úr – ha azzal a rongyos Mártonnal ez a főorvos egy kocsin nem utazik; ha a Schwindler szemessége, okossága ki nem ugratja a bokorból a nyulat; ha az isteni gondviselés nem adja annak a hitvány embernek a nyelvére a becsmérlő szavakat; ha elbizakodott kevélységében oda nem ajándékozza a leányom arczképét; – s ha – de minden nagyon jól indult, és jól is fog végződni. Mi van ma? – s mint mikor ökröket és lovakat és juhokat vásárolt és béreseket szegődtetett, elővette a kalendáriumot, vastag körmeivel megjelölte a napot, melyen ez újabb dolgok történtek, s kétszer-háromszor is elmondogatta magában: különös, épen gyümölcsoltó boldogasszony napja előestéje vagyon, a legjobb jel mindezekre való nézve. Holnap ünnep, kiviszem a doktort Szent-Jakabra, onnan átmegyünk a Hangosba, lelkerülünk a Füzesre, lássa, milyen földjeim, legelőim vannak, ha akar: itt mindent teremthet. Tegye ide át a birtokát. Tehenészet, juhászat, méhészet – a föld kerekségén nem lehet alkalmasabb, mint az én jószágaimon. Itt a Hajkó-rész, a Halász-rész, a Mészáros-rész, a Varga-tag, a Mocsy-berek – mindnyájától elszedegethetjük okosan. Pert akasztani könnyű. No, ha isten velünk lesz: meglátunk mindent. Még egyszer megnézte a kalendáriumot, mit mond ezekre a napokra.

«Déli szelek, meleg idő, derült szél, jó eső, ismét csöndes szelek» – –

– Derék – csapta be a kellemes utbaigazító könyvet. -129- Az idő jó s jó időben még az ember esze is jobban fog.

Kikerült az utczára, hogy egy sétát tegyen s úgy hallgassa a zongorát és szép éneket. Minden embernek köszönt s még a Vak Laczi koldusra is mosolyogva tekintett.

– Megállj! – szólott oda a koldushoz – nesze.

S egy darab nagyobbfajta német új rézpénzt adott a hálálkodó koldusnak.

– Az isten ezerszeresen áldja meg a nagyságos urat, minden gyermekével, unokájával, betegség kerülje, szerencse keresse.

S az egy kevéssé látó vak ember sietve inalt odább az aljárásfőnök úr elől, nehogy valami vége legyen a dolognak.

Óh nem, László úr csupa sziv és jóság volt most.

Gyönyörűen hangzott le az emeletről az ének, úgy harsogott, de oly szépen harsogott, hogy ki kellett hullani egy-két könynek a boldog főnöki szemekből.

Addig sétált, míg a főorvos úr le nem jött.

S most, mintha csak úgy véletlenül találkoznának, megdöbbenve s egyszersmind vidám hahotával köszöntötték egymást.

– Ah nagyságos bátyám uram, – rázta meg Schwindler úr kicsiny csontos kezeivel a László úr húsos kövér kezeit. – Vilma kisasszonynak nagyszerü hangja van.

– No, csak nem talán? – ölelgeté a két ember egymást barátságosan.

– Világhirü hanggá tudnám fejleszteni. Igen, igen, kedves bátyám.

– No? – szerette volna odatenni László úr: hát hiszen én öcsém nem bánom.

– Női és férfi vegyes énekkart alakítottunk, urambátyám.

– Ah – és hol fognak énekelni – méltóságos úr – – öcsém?

Mikor ezt az utolsó szót kiteremtette az aljárásfőnök -130- úr, egy egész hivatalos lépcsővel érezte magát föntebb. De érezhette is.

– Hangversenyeket rendezünk, s ha a császár ő felsége lejő…

– És csakugyan lejő? – ragadta meg László úr a méltóságos uramöcsém vékony karját.

– A legbiztosabb forrásból tudom. Vilma nagysám tündökölni fog. Isten áldja meg, édes bátyám, isten áldja! – tündökölni fog – tündökölni fog – –

A doktor mondta-e e szavakat még, vagy már László úr, vagy Lászlóné úrasszony, ki a kellemetes hirekre egyszerre felszabadult a roppant gondolkozástól, avagy talán Némethné, született László Amely mondta, kiáltotta: az bizonyos, hogy az a szó ettől fogva majd lassabban, majd erősebben, majd biztos hittel, majd csak édes reménységgel – de folyvást hangzott, zengett, játszott, énekelt a László-palotában.

Jakab urfi a kaliczkában ezt fütyölte, az adjunkt urak a kanczelláriában ezt irták, a szobaleány ezzel járta össze a boltokat s a nyalka boltos segédek ezzel fogadták vevőiket. A szép tavasz is erre a hírre érkezett meg Nagy-Kakasdra.

Meghallotta ezt a hirt az ifjú Márton Sándor úr is.

– Nos hát Márton Sándor? Hogy hallotta meg, kitől hallotta meg és mikor hallotta meg?

Némethné szül. László Amely úrasszony volt egyszer oly szives, hogy az utczán megszólította:

– No Sándor, maga felénk se jő.

A fényes selyemruhás asszonyság mily bátran és gunyosan tette ezt a kérdést! Metszett a hangjával, szúrt a fakó szemeivel és hogy megkapaszkodjék valamibe, – rángatta előre-hátra a magas virágos német kalapját és azokat az apró kulcsokat, melyeket mint gondos, kitünő gazdasszony mindig magánál tartott: csörgette a zsebében. Különben nevetett is és épen nem törődött azzal, hogy a sápadt, kissé meggörbült ifjú ember haragszik, vagy nem haragszik.

Mivel igen nyájas akart lenni, s lehető finom és jószívű -131- – mielőtt felelt volna Sándor a kérdésre, felszólította az ifjut, hogy kisérje el egy darabig, úgyis épen Vilmáékhoz tart.

– Mit mond arra, hogy nem jő felénk, hen? Tudja én magára nem haragszom, én mindig jó voltam magához. Hen? Igen rossz fát tett a tűzre – hen?

A doktor úr nézett erre a czifra vén asszonyra, hogy hol vette ezt a furcsa beszédmódot?

(Ihol, édes Márton úr. A ki nagyúri asszony, annak első gondja, hogy a beszéde is más legyen, mint egy közönséges asszonyságé.)

– Én, tekintetes asszony, semmi rosszat se tudok, hogy tettem volna.

– Nem-é? De igen is sokat tett. Fivérem le akarta magát tartóztatni, tudja, el akarta csukatni több esztendőkre a rágalmazó szavaiért, hen, mi voltunk azok, én és Vilma, a kik sírva kértük: az istenért, ne tegye szerencsétlenné azt a fiatal embert. És tudja, ki tett magáért legtöbbet? a főorvos úr, a drága jó Schwindler Guszti. Nagyon nagy hálátlanságot követett el Sándor, azt már mondhatom. Hanem én megbocsátottam és Vilma is megbocsátott. Megtehetné, hogy bemenne fivéremhez a kanczelláriába, megkérné, szépen megkérné. Nem hiszem, hogy ő is meg ne bocsátana. Fivérem nagyon jó ember, azt maga, hen, ezerszer tapasztalhatta, – hen. Ah! Megálljunk, úgy fulladok. S tetőtől talpig jól megnézte a csinosan öltözött ifjú embert?

– Nem néz ki épen rosszul – nem. Mondják, betegeskedett maga?

– Inkább atyám volt beteg hosszasabban, nekem valami kis főszédülésem volt.

– Sokáig?

És gyönyörködött az el-elpiruló, majd elsápadó ifju emberen.

– Néhány napig.

– Hallom, igen sokszor jár Bellához. Mi? legyen bizalmas irántam. Tudja, én mindig pártolója voltam magának. Lássa, Bella egy igen jó, szorgalmas leány. -132- Képzelje, hogy haragszik reánk! semmit sem akart elfogadni a varrásért tőlünk. Egy szegény leány nem jól teszi, ha kevély – az épen nem talál. A kinek a mindennapi kézi munkájából kell megélni, s abból két öreget is támogatni: az nagyon boldog lehet, ha jól fizetik, – és mi különösen jól fizettük. Hen, hát sokszor jár Belláékhoz? No az szép. Mondja Bellának: nincs miért haragudjon, épen nincs miért. Panaszolta Vilma, hogy az énekpróbákon sértőleg kerüli, és kérdésére még válaszolni sem akar. Nevetséges. Egy szegény leány – ah úgy fulladok! Ugy-e kipirultam? Úgy pirulok!

Igen, Némethné, született László Amely asszonyság tökéletes piros volt, a szája széle piros, és hosszu, csontos, sovány orczájának az a része, a hova a festéket szokták alkalmazni – akár csak két széles piros rózsa.

– Mondja csak, édes Sándor, nem tudnék magáért tenni valamit a főorvos úrnál? Mi sokszor emlegetjük magát, és a főorvos úr is tudna magának egy jó helyet kieszközölni a kerületében. Akarja! Hen? Igazán fáj a szivemnek, ha tudom, hallom, hogy valaki haragszik reám. Ah, hogy fulladok! álljunk meg. Vilma igen szép. Nem is kérdi? Mit csinál maga oly sűrűn Belláéknál? – folytatá fürkésző tekintettel. – Ne tagadja, önnek komoly szándéka van. Lám, a rosz ember, milyen hamar elfelejtette Vilmát. Óh, mi megbocsátunk. Én úgy örvendek, ha valakit boldognak látok, ez volt egész életem főczélja, hogy a kinek javára lehetek, javára legyek. Még ma beszélek újból a főorvos úrral, remélem, Vilmánál fogom találni, hogy szerezne magának valami jó állomást. Talán Karczagon, Madarason? Hova szeretne?

– Én itt akarok maradni – köszönöm. Itt ösmernek, és már eddig is többen is fordultak hozzám.

– Lássa, úgy örvendek, hogy találtam. De megálljon, elmondom Vilmának, hogy milyen hamar elfelejtette a régi flamméja. Isten áldja, Sándor. Vilma nagyon boldog – nagyszerü pályát csinál. Oh, ő ragyogni fog, ragyogni! -133-

Vilma ott állott az ablakban és nézte Sándort a függöny mellől, és reszkető örömmel várta, és találgatta: bejön-e? Óh igen, be fog jönni, bejön.

Az ifju is észrevette. Lesütötte arczát.

Márton Sándor menj fel, állítsd meg a sorsot, hátha csak egy szavadba kerül? Szólj: én senkit sem rágalmaztam, én szeretlek, én imádlak.

Menj fel.

– Nem szabad, nem, nem, ha megőrülök is, – mormogá magában az ifju.

S a durva levélre és a magas látogatóra gondolt, ki bizonyosan most is ott ül, a hol ő ült valamikor – boldogan.

Márton Sándor úr egy mellékutczácskába fordult, azzal a büszke önérzettel, mely tündöklővé teszi a homlokot, és édes könyekkel borítja el a szemeket.

Vilma egészen kihajolt az ablakon – sokáig nézte a távozót és nevetett a jó Amely néni vidám csevegésein. Majd mikor meghallotta a főorvos úr sipító, magas kappan-hangját a szobában, élénken megfordult, odasietett a látogató elé és ideges kaczagással kiáltá:

– Ah be jó, hogy itt van!

-134-