VIII. (Egy kicsiny fűre mennyi csiga kibúvik.)

Özvegy Némethné, született László Amely (azért irom ily egyesítéssel, mert mindig így mondták és irták Nagy-Kakasdon) büszke volt az eredményre, melyet derék hölgytársaival a czéhmester úr ügyében kieszközölni szerencsés vala. Mikor egy gazdag nő büszke, az azt teszi, hogy estélyeket, ebédeket sűrűn szokott adni, azokon csillogtatja nemcsak drága evő és ivó eszközeit, hanem diszkiállitásokat is rendez befőttjeiből, fontos híreiből és legujabb eszméiből.

Igen, a gazdag nőknek eszméik vannak. Nálunk is csak a gazdag nőknek vannak eszméik, és az nem is lehet máskép. Mikor látom, hogy egy udvarban sok pulyka van: ott az eszméket csak a vak nem veszi észre. És az eszméknek kötelességök, hogy örökké előljárjanak, fáklyát gyujtsanak és világot verjenek a szemekbe. Pulykák és eszmék sokkal közelebbi rokonságban vannak tehát, mint akárhány házasfél és karonfogva járó hivataltárs.

Némethné, született László Amely asszonynak szürkés szőke hajjal fedett fejében eszmék zsibongottak, diadalmi és házassági eszmék. Épen ez eszmék azok, melyeknek nem lehet ellentállani, és sohasem is lehetett. Szétnézett tehát udvarán a pulykák között és hamarjában -103- a befőttek között, és néhány jó család még azon estvére megkapta a gyors meghivót. Kapott ilyet, és pedig első sorban a kitünő dr. Schwindler Gusztáv úr is – hiszen az ő dicsőíttetése volt a programm egyik főczikkelye.

Itt ült amaz estvén, melyen Márton Sándor doktor úr boldog látogatását tette apósánál, a nagyságos László család is minden tagjával.

Schwindler úré volt a főhely az asztalnál; mellette innen Vilma, onnantul László Károlyné fényes, kisimított, örömtől ragyogó arczával, és akármerre tekintett, mindenütt vele szemközt: Némethné, szül. László Amely. Az igazi jó apák és anyák úgy vannak alkotva, hogy azok, a míg leányaik férjhez nem mentek: a legszebb ünnepélyeken is csak a házasságkötésekkel foglalkoznak. Folytatják, meg elől kezdik, korrigálnak, törülnek, de szivök, lelkök szakadatlanul dolgozik. Minden mosoly, minden szó, minden pohárkoczintás – náluk csak ezt a tárgyat világosítja meg közelebbről és távolabbról; a gyertyák, lámpák fényében csak a házasságkötő pap áthatott, áldást osztó arcza tündöklik, az öregebb és tisztesebb férfiak és hölgyek alakjaiban csak a násznagyok és nászasszonyok jelennek meg előttük, és a gazdagabb apákban és anyákban: az örömapák és örömanyák.

Némethné, született László Amely e szép és nevezetes estélyen három lény közt osztotta meg magasztaló, figyelmeztető és biztató pillantásait. A biztatók jutottak Vilma kisasszonynak, a figyelmeztetők László Károly úrnak és a magasztalók, minden ékességükkel és varázsukkal Schwindler Gusztáv kerületi főorvos urnak, csillagainak, arany gallérjának, rendjeleinek, fehér kicsiny kezeinek, fényes szemeinek és csillogó göndör fekete hajának. Mikor egy idősecske özvegy úrnő, – a ki mindig szeretett volna még egyszer férjhez menni, de azt a körülmények nem engedték – megtalálja azon férfiút, kit örömest választott volna saját magának is: leirhatatlan munkásságot fejt ki a lebilincselő fogásokban. -104- Maga a megtestesült elevenség, jóság, figyelem. Minden tekintete mosoly, minden mosolya bátorítás, minden mozdulata kérés, hogy: no édes úr, tehát hogy leszünk már? mint leszünk már? nyilatkozzék, jelentkezzék; a leány nem várhat, ezer a kérője; a legszebb alkalom, holnap? oh holnap már ki tudja, ki ütheti el a szerencsét; no édes úr, ennél szebb leányt nem látott, jobbat meg soha nem is fog, – fiatal, jó gazdasszony, szelid mint a galamb, otthon ülő, utálja a pompát, új ruhát föl nem vesz – tehát édes úr, szóljak? szóljunk? jó, én megteszem a boldogságukért, addig könyörgöm, míg odaadják a lányt.

Az ilyen asszonyokat – én azt mondom, hogy különösen is ki kellene tüntetni a kormánynak. Fel kellene terjesztetni a felség szine elé, a felséges úr tán egy rendet alapítana, mely a házasságszerző asszonyok rendje fogna lenni. Nem tréfa ez, nincs ebben semmi nevetni való.

Némethné, született László Amely nagyszerűen megfelelt hivatásának. László Károly aljárásfőnök úr hálás tekinteteket is vetett nénjére és Lászlóné ő nagysága folyvást mosolygott és a főorvos urat bámulta. És Vilma kisasszony? Mint a gazdag elkényeztetett leányok szokták tenni: hányta-vetette fejét, fintorgatta orrát és egész hidegen megolvasta, hogy a Schwindler úr kabátján hány gomb van összevéve és hány csillag, és hány keresztecske. Az arczára nem igen nézett, nem érdekelte, se szeme, se mosolya, se vékony kappanhangja. Amely nénire se nézett, apjára sem, anyjára sem. Hanem talán vőlegényére gondolt? Igen is, épen arra gondolt. A szegény kosárkötő fiára? A szegény kosárkötő fiára, és senkire másra a világon. Arra, a ki ott énekelget épen most, Bella mellett és zengi szekundóban:

– «Nem lehet kimondanom,
A mit érezek.»

Vilma kisasszony durván ellöki magától a Schwindler úr fehér kezét, mely mindig az ő tányéra és keze -105- körül babrál, hátat fordít, s egy öreg rokonnal beszélget és ropogtatja a finom czukrász-tortát, mintha még ma egy kis falatot sem evett volna, oly mohón, oly fáradhatlanul.

– Vilma! Um Gottes willen – susogja németül a kún asszony Némethné, született László Amely – oda-odaállva a leány háta mögé – hogy mersz így ülni? Én mindjárt elájulok.

– Ha még egyszer kényszerít Amely néni – én fölkelek és itt hagyom. Jó?

– Ach Jezusz! – sóhajt németül a kún asszony, hosszú sovány kezeit összetéve és esdeklően a főorvos úr felé fordítva.

Schwindler úr int a kaczér szemeivel, hogy nem baj, – oh azért ő bizik.

És lehetett is látni, hogy bizott, mert László úr a leghódolóbb tekintetekkel jutalmazta szives indulatát és épen oly elismeréssel, bátorítással Lászlóné ő nagysága is – ki örömében az egész vacsora alatt és azután is, hazamenet is – és talán még álmában is – állandóan mosolygott.

Schwindler úr elkisérte őket hazáig. Kocsin akartak menni, de Amely néni ajánlatára (hogy Schwindler úr Vilmával karonfogva mehessen) hazaküldték a hintót. Holott pedig Vilma nem fogadta el a főorvos úr karját és az egész uton egy szót se szólt hozzá és senkihez sem. A kapu előtt hirtelen besuhant, mikor szülei el voltak készülve a legnyájasabb bucsuzásra, a meghivásokra, az ősmagyar vendégszeretet felajánlására.

Mindezek meg is történtek – de a leány nélkül.

Schwindler úr meghatottan adta elő köszönetét, forró magasztalásokban emlékezett meg a ragyogó szépségü kisasszonyról, dicsérte vadságát, mely őt elragadóan gyönyörködtette, és ismét édes reményét fejezte ki az iránt, hogy ő itt, mint a muzulmán: megtalálta Mekkáját, nem akarta mondani Jéruzsálemét. Nem hiszi, hogy ő innét valaha távozni tudjon, de nem is akar, és nem is -106- fog. Óhajtana itt birtokot venni a lehető közelben, mert szeretné megmutatni a derék kunoknak, hogy mi a valódi porosz mintagazdaság. Otthon igen jeles méhészete, tehenészete, kertészete és rajnai borászata volt. Most testvére kezeli, de kitünően kezeli, meg van vele elégedve. Oh igen!

László úr vastag kövér vereses képe a sok reménytől, örömtől, váratlan szerencsétől úgy kiszélesedett, hogy a főorvos úr alig birta magát tartóztatni a kaczagástól s egész hazafelé, és otthon egész éjjel ezeken a szamár embereken mulatott. Készen volt azokkal a módokkal és eszközökkel is, melyekkel azt a neveletlen, nem épen csúf kún leányt vagy meghódítja, vagy – megszerzi. Előbb meg fogja tudni: hol, mijük, mennyijök van, s azután gyorsan akczióba lép.

(Hohó! megálljunk – mondja valaki tova alább, egy-egy alföldi városban – te nem is a nagy-kakasdi Schwindlert irod, hanem egyenesen a mi Schwindlerünket. Épen itt nálunk lakik. Itt él a gazdag, uzsorás német-kún László Károly, a ki huszonöt házat harácsolt össze; a kinek az anyja még tudtunkra sütő tököt árult a piaczon – s im? Ma nagyságos úr, a kinek épen egyetlen leánya volt, szép is jó is, s a ki most – és Bogáti Márton Sándor doktor úr is itt lakik, és a mindenkitől kölcsön kérő Harkai bácsi is, a két Máté testvért is itt akasztották fel. No Schwindler doktor úr, abban a palotában, mit szól ehhez! Lám, hogy kiderül minden, hogy azt a sok istentelenséget, csalást, hazaárulást, gazságot, a mi itt történt – messze másutt is megtudják, és ujjal mutatnak a méltóságos úrra; és ha szemtül-szembe dicsérik és magasztalják is, mert félnek az agyafúrt gonoszságaitól és bosszuállásától: a világ előtt mégis elbeszélik minden cselekedetét, hogy mikor a szegény elnyomott embernek gyalázó kedve van: legyen a kit szive szerint gyalázhasson; hogy mikor mély fölháborodásában a gonoszok roppant szerencséje miatt, köpni akar valakire, hát olyankor épen előtte legyen a méltóságos Schwindler úr fehér ránczos -107- – most már barázdás képe, s hogy a méltóságos úr még ne is appellálhasson sehova!)

László Károly aljárásfőnök úrnak, mint bármely jó apának, ki érdekét tisztán fel tudja fogni – nem lehetett más szándékában, mint az, hogy leányát hatalmasan megfeddi, azután a legkeményebben reá parancsol, hogy azzal a koldus Mártonnal többet ebben az életben egy szót se vált, míg ellenben ennek a derék, kitünő kerületi főorvos úrnak minden szavát, mint a lelke üdvességét lesni, vigyázni fogja, tökéletesen alkalmazkodik a körülményekhez – azután – azután egy szót se másként.

Feleségét nem igen szokta ugyan soha is arra méltatni, hogy vele fontosabb, életbevágóbb ügyeket tárgyaljon, mert úgy volt meggyőződve, mint annyi jeles ember, – hogy az asszonynak a konyha, kamara, és legfelebb még az udvar és kert bőségesen elég munkatér: azonban most annyira át volt hatva a dolog szentségétől, hogy az épen alvási előkészületeket tevő boldog asszonyt munkálkodásában megállította.

– Kedves feleség, (a kedvest se szokta mondani máskor), azt gondolom, elég hosszu az éjszaka.

– Oh igen, de nekem mégis rövid; olyan jó álmaim vannak – mondá a félig levetkőzött asszony boldog megelégedéssel, – a világon semmire se gondolva erősebben, mint a holnapi ebédre és konyhai teendőkre, és még legfölebb arra egy kicsit, hogy az Amely sültjei és tésztái rettenetes rosszak voltak, és hogy ő majd meghalt szégyenletében; hogy a nyúl nem volt jól megsülve, és a vad lé is igen gyenge volt, és hogy mind ez az ő konyháján máskép fogott volna lenni, és ha úgy fordul, hát lesz is.

László úr egy vastag szivarra gyujtott, annak jeléül, hogy még jó darabig fenn fog maradni, azután egy kissé betekintett a Vilma szobájába, a hol egész éjszakai csöndesség volt már, s kérdé:

– Mit mondasz az új főorvos úrra?

– Rosszul beszél magyarul, – válaszolt a feleség. -108-

– Majd megtanítjuk, most nem az a kérdés. De egyébként?

– Szörnyü keveset evett, és mind tele rakta volna a Vilma tányérját czukorral, almával, szőlővel.

– Ez a kérdés. Nem láttad, mennyire megfogta ez a leány?

– Oh Vilma mindenkit hamar porrá tud tenni. Vilma az estve nagyon szép volt, az a kék ruha fehér diszszel nagyon jól áll neki. Istennek hála egészséges. A nyári hideglelését egészen kiheverte, még egy csöppet se látszik rajta – szebb mint volt, s a haja szörnyű mód nő és tömöttedik.

– Hanem azt tudod-e, mennyi idős?

– Husz nincs.

– Elmult. Ezen a télen férjhez kell mennie.

– A szobaleány mondja, hogy Márton Sándor itt volt – a névjegyét itt is hagyta.

– Azzal a gaz ficzkóval semmi közöm. Utálom az egész nemzetségét. Koldussal nem kezdek. Dehogy nem! én kuporgatok, takargatok, sanyargatom magamat, a mit lehet összecsinálok: s vessem oda prédára egy hitvány, semmi embernek. Megállj, megadod te még annak a gyászmagyar rágalmazásnak az árát. Eddig se szerettem, hogy a házunkhoz jár, mert nem is talált hozzánk, de te elnézted, hogy bolondítsa azt a leányt: vége!

– De Vilma szereti, – ugrott fel a kövér asszony, hogy közelebb menjen férjéhez. – Róla senki rosszat nem tud, s aztán Károly, te is nem voltál-e szegény ember? apám mégis szivesen neked adott, s isten hogy megsegített bennünket. A főorvost én is szeretném, ha még egy leányunk volna – de Vilma tegnap is ott hagyta a kapunál, s nem láttad-e, hogy szüntelen hátat fordított a doktornak?

– Nem fog többet.

– Az igen. Makacs, mint te voltál.

– Eddig nem léptem fel az akaratommal, most én is belé szólok a dologba. Vilma nem fog ahoz a semmirevalóhoz menni. -109-

– Az igen.

László úr, mintha egy rabbal állana szemközt – úgy tekintett nejére.

– Talán te akarod, feleség?

– Én sohasem akartam –

– No úgy – mert nem is szeretném!

– Vilma szerette; szerették egymást, a mint mi szerettük egymást Károly. Nem én, – én isten akaratát soha meg nem rontom!

S az együgyü asszonynak arczán felcsillant a szeretet, anyai nemes feláldozás.

– Hát te dicsérted annyira a főorvos urat? – villámlottak az aljárásfőnök úr vad szemei.

– Én most is dicsérem, ügyes, szép ember –

– És nagy úr, – vágta oda a szót a férj – Tudod? de nem látsz tovább az orrodnál.

– Lehet –

– De úr, és báró, tudod, te együgyü? Vilma nem lehet ténsasszony, neki bárónévá kell lenni. Emelkedjék a László-család. Apám varga volt, a vőm legyen báró. Neki is van nagy birtoka, nekünk is van elég – unokáink legyenek többek, mint mi vagyunk. Akkor főnök is lehetek. Tudod ezt?

– Én azt szeretném, és Vilma is, ha semmi se volnál. Régi barátaid elkerülnek.

– Engemet? – ordított az aljárásfőnök. – De miket beszélsz te most?

A vereses arcz kipirult, a pofaszakál mozgott, a dühtől habzó vastag ajkak nyitva maradtak, s a széles durva szemöldek összehuzódtak, mint a rák két ollója, hogy minden vakmerő gonosz barátot szétszedjenek, és talán elsőben is ezt az ostoba hülye asszonyt, a ki csak beszél-beszél és meg sem gondolja, hogy egy olyan szigoru hivatalnokkal áll szemközt, a kinek kötelességei közé tartozik a pofozkodás.

– Mondd csak, ki kerül el engemet?

– Hát a Halász Ádám is. Vagy elfeledted, hogy a Hajós András azon estélyén, mikor te beléptél, öten-hatan -110- is kimentek és nem jöttek többé vissza? hogy egy magyar kutyával nem ülnek egy asztalt. Nem panaszkodtál? nem borogattuk-e egész éjjel a homlokodat és nem voltak-e görcseid, hogy azt hittük, gutaütés ér? Vagy én se mondjak semmit, ámítsalak, hazudjam? Oh nem teszem. Az én apám becsületes ember volt; ha én semmit se tudok is, én nem szeretem, hogy te hivatalt viselsz: olyan akarok lenni, mint apám, és az ő sirjában akarok nyugodni. Mi magyarok voltunk.

– De ilyen vakmerő szavak után nem félsz?

És a nyers, dölyfös ember fölemelte öklét.

– Soha sem is féltem, Károly. Most fölkelhetnék, itt hagyhatnálak, mert megérdemelnéd, de nehogy azt hidd: félek, hát maradok. Most már úgy is kiment az álom a szememből.

– De – –

– Engemet csak egyszer üthetsz meg.

– Szoktam? – –

– Látom, mindenre eljő az idő.

– A nyelvedért.

– Még sohasem ártottam vele neked, és másnak sem.

László úr egy kissé elhallgatott, mint rendesen az oly lármás zsarnok szokott, a ki tudja, hogy a felesége hozománya után származott és itt, ha valaki úr: hát az asszony lenne az, még ma is.

– Mondd, vevé fel csöndesebben a szót László úr, – mi voltam a forradalom előtt? Adó-ellenőr, egy semmi, a ki egy csomó léha ember grácziájától függ. Most mi vagyok? aljárásfőnök, és ha használni akarom az eszemet: maholnap kerületfőnök, főispán. De persze, neked az nem tetszik, hogy én vigyem magamat, magam teremtsem állásomat? Legyek szolgád, ispányod, forgassam a pénzedet?

– Sohasem mondtam, Károly. Hogy mit csinálsz a pénzzel: velem nem közölted soha. A miatt is sokszor kellett sirnom.

– De a miatt nem, hogy nagyságos asszony vagy?

– Oh hadd el – szégyen – –! -111-

– Hogy az apád birtokát megkétszereztem?

– Csak isten vissza ne vegye!

– Nagy urak, nagyságos és méltóságos urak, asszonyságok járnak hozzánk? úgy-e azt nem szégyenled?

– Bár az én atyámfiai járnának, vagy a tiéid, Károly.

– Csak bizd rám magad. Még a kezemet is megcsókolod egyszer. Most menj, aludj.

A jó asszony odament kevély férjéhez, átölelte, megcsókolta, azzal a forró csókkal, mely csak a jó, hű asszonyé – és megsimogatva karjait, szobájába vonult.

– Hej! sóhajtott fel László Károly úr – csak egy okos asszonyt adott volna nekem a sors, a ki megértett volna, a ki tudott volna reám büszke lenni: most hol állanék? A fél város enyém volna, mert a pénz kelendő, és a száz kamatot is örömest megadják; hivatalomban emelkedném, mert a kormány örvendene, hogy e közt a sok gaz morva, cseh csőcselék közt egy jóravaló tehetős magyar emberre is akadt, a ki érti a szót, és tudja, hova kell vágni. Elfogatnám a gazdag Mészáros Simont, a szájas Sebestyén Mátét, a vén Hajkót – és könnyü volna a jószágaikból egy szép részt kiszakíttatnom. Talán ezek a mostani gazdag grófok máskép cselekedtek? Hanem itt a suly a hátamon, egy bolond feleség.

Azonban a bolond feleség szerető, forró csókja annyira kiengesztelte mégis, hogy a további teendőkre nézve szabad kezet nyert.

Ezzel a szabad kézzel aztán meg is irta azt a levelet, a mit másnap reggel dr. Márton Sándor úr megkapott.

Hát Vilma?

– Ő csak aludjék, – mormogá az apa, – legyen, boldog, majd igazítok én a sorsán. Most nem feddem meg. Holnap megtud, a mit szükséges tudnia.

És megtudott-é valamit?

Igen, hogy Márton Sándor visszaküldte a jegygyürűt, a leveleket. Ennyi akármely leánynak is, azt gondolom – elég. -112-

– Hát az micsoda? – sikoltott fel a leány a visszaküldött csomagra tekintve.

– Az, hogy az az ember nem neked való. Tégedet is vérig megsértett és engemet is meggyalázott. Felvilágosítást kértem tőlem ma: s ez a szépséges felelet. Még neki áll fölebb, a hitvány koldusának? Nem az illett volna-e, hogy ide jőjjön, megkérjen, bocsánatot könyörögve mindnyájunktól?

Nem! ő a sértett, ő az úr? Hohó rongyos, ide nem teszed a lábadat többé.

És ebből a nemes hangból, a mit lehetett – elmondott László úr, úgy a feleségének, mint a szerencsétlen kedves leányának.

Miután látta, hogy az ajtó be van szegezve jól: mosolyogva, és családját vigasztalva – lement a csillagos adjunkt urak közé.

Odalent nagy újsággal fogadták a főnök urat.

– Hallotta-e nagyságos főnök úr, – vigyorgott egy szőke kis fiatal adjunkt.

– Nos?

– Az uj kerületi főorvos úr tiszteletére Baranyai Albert ma nagy estélyt ad. Itt van egy híres pesti virtuoz, – valami lengyel hegedüs.

– S kik lesznek ott?

– Bizonyosan a főnök úr is kap meghivót, a plébános, az öreg Halász Máté, a Hajkó-fiúk – oh de mennyien.

– No? ez derék! Hisz azok rettentő rebellisek voltak. Ez felette szép!

– Már az úgy van. A főorvos úr csodát mívelt. Az egész város isteníti.

– De a Hajkó-fiúk talán csak nem? – nevetett boldogan László ur.

– Ugy hallám, – szólalt meg egy nagy fekete fejü sovány adjunkt, föl sem tekintve irásáról, – hogy Márton Sándor úr is megérkezett – lesz öröm!

László úr egy haragosat köhentett, a mi azt akarta jelenteni, hogy: mi közöd neked ahoz, ökör?

– A nőm beszéli, – folytatá az alázatos adjunkt úr, -113- sebesen irva magyaros betükkel a der die das-okat, – hogy az egész estét Harkaiéknál töltötte.

Az aljárásfőnök úr közelebb lépett, és kevésbbé haragosan fordult az adjunkt úr felé.

– És hát hogy ott mulatott volna? Mondja csak, barátom.

– Igen. Énekeltek, guitároztak – vigan voltak.

– No csak folytassák, – szólt édes mosolylyal, – mindjárt itt leszek.

S az alfőnök úr felsietett a családjához.

– Hát tudod, kit siratsz? – simogatá meg atyailag László úr leányát, kit heves zokogásban talált. – Egy semmirevalót, a ki egész éjjel Harkaiéknál dalolt, tánczolt, a te kedves hü barátnéddal. Igen, most mondja odalent Földes. A neje, épen a neje beszéli. Ott kellett neki is lenni bizonyosan. Természetes, a ki a leendő apósát elég vakmerő uton-utfélen rágalmazni, azt gyászmagyarnak – gazembernek, igen, annak is mondott – német polgárnak nevezni egy főrendü, uri ember előtt, szerencse, hogy megtudtam; s a ki a menyasszonya arczképét csak annyira sem becsüli meg, mint egy leszakadt gombot – nos hát te mit sirsz? – fordult egyszerre dühösen a főnök úr feleségéhez. – Sajnálod, hogy a vén kosárkötő Mártont nem láthatod mindennap? Így van az, a hol az anya egy gyámoltalan lélek s mindent megenged maga körül. A becsületes embert lépten-nyomon éri a sok szégyen, gyalázat. Mindig mondtam, ez a Márton egy haszontalan ember, nekem sehogy se tetszik, ügyetlen, kétszinü, alattomos, rebellista apjával együtt. Egy ilyen ember legyen az én vőm, a ki miatt még egyszer el is csukhatnak, a ki miatt mindenemet konfiskálhatják: most ehol a mit megjövendöltem, tisztán beteljesedett: Elfogathatnám, becsukhatnám a gazemberét – –

– Apám, – szökött Vilma kisirt szemekkel apjához, – azt nem fogod tenni – Földesné hazudott –

– Hát a főorvos úr? talán az is? Nem fognád-e reá, hogy ő is hazudott? -114-

S kegyetlen mosolylyal gyönyörködött az apa leánya vergődéseiben.

– Neki sem hiszek, máskép mondhatta Sándor. Megtudom tőle.

– Leány! – ordított az apa kitátott gőzölgő szájjal, – ha ezt megpróbálnád –

– Miért ne? Itt valakinek hazudni kellett, – nézett mereven a leány apjára.

– S talán én hazudtam? pirult el mélyen az – apa leánya előtt. – Nagyon szép!

– Menjen; menjen le a hivatalba – ez nem a maga ügye, menjen!

S a magas, erőteljes leány, mint egy gyermeket tolta ki a dühtől, szégyentől tántorgó embert.

László úr fenyegető, apailag kemény szavakat kiabált vissza, de ezekre az erélyes kifejezésekre Vilma kisasszony nem adott semmit. Nála csak az volt a kérdés, hol és mikor beszéljen Márton Sándorral. Ha igaz volna: akkor –

Egy leány, a kit úgy neveltek, hogy minden óhajtását lesték és minden akaratát szentnek tartották – nem ösmeri, mi a parancs és nem tud arról, hogy vannak dolgok, a miket lehetetlen akarni, még a királykisasszonynak is. Azt gondolta Vilma: öltözködik, megy, felkeresi Bellát, a hűtelen gonosz teremtést, mert minden szegény leány irigy és csalárd és ő is az; és elmegy Sándorhoz, kivallatja, leszidja – és és –

Csak annyit tudott tenni egyelőre a szép László Vilma is, mint a szegény Faragó Mari és Ambrus Terka és Török Irén és Hajós Amál, és még egy nagy csomó megcsalt menyasszony, hogy keresett egy sarkot, a hol a kezeibe hajthassa forró fejét és sirhasson, a mint csak tud, és a meddig csak tud. Küldje el a vigasztaló anyját, hogy ne bántson most, édes anyám! hagyjon magamra, és nézze a visszaküldött jegygyürűt, szórja szét a kedves leveleit, s azután lassankint megint szedje össze egy szálig és zárja el oda, a honnan kivette, és tördelje keserü könyek közt kezeit, és átkozza -115- a sorsot, s azt az órát, perczet, mikor legelőször meglátta azt a lelketlen, alacsony embert, a kinél rosszabb, aljasabb nincs a világon. Így, így, ha szeret, ha igazán nagyon szeret! –

Igen, László Vilma kisasszony is épen ezeket tette egytől-egyig, és nem ment el sem Bellához, a kit határtalanul gyülölt, sem Márton Sándorhoz, a kit nem akar többé látni, soha, soha!

Mikor valamennyire megcsendesedett a sirásban, akkor bezárta szobáját és előkereste levélpapirjait, elefántcsont faragványu kis tintatartóját, arany szárnyu tollait – és irt, irt, sebesen néhány sort. Nem jó volt, ujba kezdett. Keményebben irt. Eltévesztette, kitörölte, elszaggatta, és behányta a tüzbe. Oh ha azt a csalárd Bellát, s azt a rossz embert is oda dobhatta volna – mennyivel megkönyebbednék most az én dolgom, s az olvasóé is, a kinek a szép franczia regények helyett egy ügyetlen magyar történetet kell olvasnia – ha ugyan megteszi.

Baranyai Albert uréknál, a gazdag gyógyszerészéknél nagy estélyre készültek.

De hát a szomoru ötvenes években is voltak estélyek, mikor a magyar hőseit siratta, kiknek nem volt szabad megjelölni sirját; bujdosóiért imádkozott, hogy ne zugjon a tenger, és mint az ártatlan madár, menjen bántódás nélkül a hajó, és ha a fecskéknek szabad visszatérni oda, a hol születtek: jőjjenek vissza egyszer vidám orczával azok is, a kik minden csillag feljövetelekor lenéznek az itthon maradtakra, és ebből a magas tiszta távolból, a hová nem ér fel az önző pásztor urak kemény keze – lekiáltanak: apám, édes anyám, hugom, barátom, öcsém!

Hát ezekben az esztendőkben is azért termett a bor, hogy vigan igyuk meg a Krumpelholz úrral, a fődoktor úrral, a biztos úrral, a kik –

Hát ekkor is csak azért hiztak a malaczok, és növekedtek a baromfiak, hogy nevetve daraboljuk fel őket és hangosan kiáltsuk: és hogy hej akarom semmi -116- baj! – Hiszen mikor szent István és szent László meghalt…

Nagyon szép közönség volt hivatalos Baranyai Albert urékhoz. Annyi gyertya égett, hogy éjféli misekor se több a plébánia templomban. Hogy égett!

Repesett az ember szive örömében: mekkora asztal volt patkó formára terítve; milyen czifra tartók pompáztak német versekkel a virágbokréták mellett: mennyiféle bor, fehér, vörös, aszu nevetett a tündöklő kisebb-nagyobb poharak vidám szomszédságában; oda künn a konyhán hogy sustorgott a fris sült; hogy pirult a kalács; hogy égett a jó Rézné, Vasné, Nagyné, Görögné, Németné orczája, és milyen boldog volt fehér kötényével, ferde szájával, nagy künnülő barna szemeivel, és gyürűs ujjaival a kis Baranyainé; a pipázóban hogy járt-kelt a sok kakasdi birtokos – – eh, asztalomba csapom ezt a hitvány tollat, égjen el a kezem, ha irom tovább – irom, irom, ah hogyne irnám, hisz most jönnek a főemberek.

– Méltóságos Krumpelholz Lipót kerületi főnök úr, kedves tisztelt főnökünk – hajlongott a szép piros képü Baranyai Albert gyógyszerész úr, mint boldog házigazda.

– Méltóságos Schwindler Gusztáv kerületi főorvos ur –

– Nagyságos László Károly bátyám – kedves lelkem, jó bátyám –

– Nagyságos Hayermayer József főadószedő úr –

– Nagyságos Stuckmandl Izidor főbiztos úr – kedves barátom.

– Ah ah! Méltóságos báró Transport Fülöp major úr –

– Isten hozott, Ábris! (egy kétcsillagos gavallér, a Baranyai úr bátyja.)

– Szervusz Miska! (egycsillagos ur a Baranyai ur öcscse.)

– Sebestyén bácsi, Hajkó András, Halász Máté, Varga Dániel postamester, Szentpéteri József batyáni -117- birtokos, Huszár Péter, jó ember, Mészáros Simon, a kaszinó elnöke, Papp László, Bakos Gyuri – tele van a lelkem, tessék, tessék – mutatott az asztalokra.

Majd következnek a nagyságos asszonyok. Nincs nevük. Ne maradjon hirük.

Ekkor az összes vendégkoszoru egy szép karéjt formált, s megjelent a háziasszony egy pápaszemes, kopasz, vigyorgó, fekete bársony ruhás szőke úr karján:

– Hoffmanowszky Alfréd – a világhirü hegedü virtuoz, – mutatá be Baranyai úr –

Hoffmanowszky nevetett, hajlongott jobbra-balra, s aztán szemtelen hahotával odafordult egy öreg emberhez, a vén Halász Andráshoz, ki legközelebb állott egy függő órához – s szólt:

– Bácsi, állítsa meg azt az órát.

– Miért? – kiáltott megütődve a vén kún.

– Meg kell állítani.

– Meg kell állítani, – zugják többen a férfiak közül.

– Megállítottam, hát miért?

– Azért; hogy tudják meg maguk, mikor lépett be Hoffmanowszky.

– Zseniális, – sipegé a fődoktor ur, – fekete fürteit illegetve.

– Nagyszerü, – kiabálták mindnyájan.

S nehány percz mulva egy kondor haju fél német, fél czigány gyermek ember oda biczegett sánta lábaival a zongora mellé; Hoffmanowszky elővette hegedüjét – s a világhirü hangok betöltöttek minden szivet, hazafias tapsokra buzdítottak minden tenyeret.

Baranyainé oda sugott a férjéhez.

– Hát a plébános ur?

– Nem jött el. Megállj pap.

– És Samu bácsi?

– Dohogjon, veszszen. Ilyen szép társaságot nem lát a vén papja. Az bolond.

– Hát Hajós Abel? Hajkó Pali, Ambrus Feri bácsi – -118-

– Van helyettük elég! Azok most jöttek haza a tömlöczből, haragusznak a főnökre. Elegen vagyunk. Kedves kicsikém csak jó legyen minden, mulassanak ezek az urak. A rabok tartását én kapom meg. Lelkem kicsikém – csücsörítette ezekre Baranyai úr piros ajkait – csak legyen minden jól. Óh ez a Schwindler nagyszerü ember, hogy zongorázik, hogy ölelgeti László bátyám. – Becsülöm, mennyi vad magyar egy rakáson. A sült szag jó szag –

– No és Vilma nem jött el, és anyja se – csattant fel a kis asszonyka.

– Vilma beteg.

– Ah –

S e szives ah után nemsokára sorakozni kezdtek a vendégek a dúsan terített magyar asztal körül.

A társalgás németül ment, mert a magyar olyan nyelvet beszél, a milyet parancsolnak, és könnyen megy neki, mint a gyereknek a papirosos fésün való muzsikálás.

Az első toasztot Mészáros Simon ur, volt honvéd őrnagy kezdte törött artikulusokkal, döczögve, hanem igazi jó érzelemmel, a derék Krumpelholz úrra, s a kedves új kerületi főorvos úrra, a kiket a magyarok istene sokáig éltessen. Kifejtette Simon bácsi, hogy megmérhetetlen köszönettel tartozunk az új rendszer bajnokainak a csendért, rendért, hogy a méltóságos főorvos úr gyönyörü cselekedetével minden polgár szivét megnyerte (elfelejtette az öreg, hogy ezzel a derék Krumpelholzot bántja), hogy a magyar, mint a régi nóta mondja, olyan mindig:

«Hogyha véle bánni tudnak,

Az ingét is od’ adja – –» De od’ adja, – fordult Schwindler Gusztáv úr felé. – Hogy a magyart egyszer csak ismerni kell, mert ilyen nép nincs több! – –

– Oh hát mi? – nevetett a főnök úr tettetett haraggal. – No no!

– No meg a német! – tevé hozzá pirulva baklövése miatt a jó öreg kun, – hogy gyermekeink büszkék lesznek reá – ha – sógorság, komaság, atyafiság – – -119-

A vén Hajkó oda morogta a kabátja ujjába:

– Akaszszanak fel, Simon, ne hazudozz annyit.

– Hogy az isten – forgatta beszédét Simon bácsi – virágoztassa fel az jó egyetértést, és az köztünk való állandó barátságot.

– Törjék mozsárba a nyelvedet, – döfölé a vén Hajkó, – látszik, főispán szeretnél lenni. Kutya! – S az öreg ember leütötte fejét. Ennyit mégis restelt.

– Hogy mint egy másik régi nótánk mondja, süvegelje meg, – itt elakadt Simon bácsi; mert látta, hogy nem megy dülőre a dolog – és nézett ide-oda – hogy, motyogá – hogyan is van: Mint régen volt – úgy-e Péter?

– Süvegelje meg a magyart, mind a német, mind a horvát, mind az tót! – vágta oda Huszár Péter.

– Éljen! – zugták, ordították a kunok dörömbölve, a törésig csörgetve poharaikat, s kaczagva, hogy a német érti is a dolgot, meg nem is. Éljen!

-120-