X. (A férgek és a nép.)

A tavasznak, óh én a tavasznak tulajdonítom, és bizonyosan minden okos ember annak fogja tulajdonítani, hogy az emberek Nagy-Kakasd széles, kövér határán ismét hajlandóbbak lettek ugrálni, mint a juhok, borjuk és csikók, a melyek ha busulnak, keseregnek és haragusznak: ezt nem tudják kiállani sokáig. Hiszen uram teremtőm, hogy nőtt a fű, hogy lombosodtak a fák, hogy nyiltak a virágok, s milyen dús termést igértek a szőlők! Emberek jöttek haza messzünnen, beforrott sebekkel, némelyek sántán, vakon, de igen jó étvágygyal, s oda ültek ahhoz az asztalhoz, a hol kenyeret találtak, és vigyorogtak, és mentül éhesebbek voltak, annál hatalmasabban kimutatták örömüket.

Schwindler úr – akárhonnan, de sok jó pénzt hozhatott magával, – mert kifogyhatatlan volt az asztalterítésben. Drága borokat hozatott a Hegyaljáról, és mert a magyar ember a bort örökké szerette és fogja is szeretni: napról-napra inkább ragaszkodott az új főorvos úrhoz.

Schwindler itt, Schwindler ott – mindenütt a derék Schwindler.

Soha annyi Gusztávot egy esztendő alatt nem kereszteltek, mint 1852-ben. -135-

A Lajosok, Józsefek, Istvánok mind kezdtek kimenni a divatból.

Schwindler úr egyleteket alakított felsőbb miniszteri engedélylyel, pomologiai egyleteket, ének- és zenekarokat, méhész- és borász-társaságokat. Szedte az embereket innen is, onnan is, mindennap egy csomó éles, búsmagyar fogat vitt haza a belső zsebeiben; azokat kifúrta, czérnára fűzte, megszámozta, megdátumozta és ellátta a birtokosaik neveivel. Igen is.

Voltak professzori fogak, az öreg igazgató foga, a historiæ professzor foga, a számtanárnak, az ifjú Kakuk Péternek foga, volt a gymnaziumban egy költő, a ki nemcsak a két szép metszőfogát adta, de igen szép verseket is irt az új korszak embereiről és embereire.

Világosodni, derülni kezdett az ég.

Természetesen csak Nagy-Kakasdon, és azon a területen, a hol dr. Schwindler úr uralkodott. Míg máshol egyre bolondoskodtak az emberek, és makacsul kötötték magukat egy-egy eszméhez, névhez, és kedvtelve csörgették lánczaikat, gúnyt űztek a szép német szóból, a csillagos urakból, és készek voltak kemény megpróbáltatásokat elhordozni bolond biztukban és káros ábrándjaikban: addig itt a mi városunkban szépecskén jövögetett az esze sokaknak.

A legelőkelőbb urak, családok vetekedve ajánlották fel növekvő szép fiaikat az idegen urak mellé gyakornokoknak, irnokoknak. Menjenek; akkor menjen a leány: ha kérik. Szokjék a fiú. Hám ide, hám oda, minden hám egyforma. A kenyér akárhol sült: csak egyszer jó, egészséges legyen. Ehol az öreg pap – mit ért vele, hogy megkinoztatta magát a kis magyarságáért: a fia Dániel, a nyalka, szép Dániel a városházánál belső ember. Maholnap átteszik a törvényszékhez és csillagot kap. Ősz Ádám milyen nagyszájú magyar volt, még a hátán is kokárdákat viselt s a kalapján akkora nemzetiszín tollat, hogy majd a földig ért: most mint főbiztos kiadta a legszigorúbb rendeletben, hogy a ki egyetlen szót mer magyarul mondani az ő hivatalában: -136- kilöketi, nem, lehuzatja, bélyeget süttet reá. Tanulja meg, hogy első a rend; a mi volt: az elmult, és nagyon jó, hogy elmult. Óh de szép volt ez az Ősz Ádám csinos mitrovszki süvegével, bőrös oldalkardjával, haragos fekete képével, és tört, döczögő német szavaival. Egy kis lovagkorbácskával járt – s hire volt, hogy minden gyerekre ráhúz, a ki magyarul beszél.

Most? Hanem az még későbben következik.

Dr. Schwindler kerületi főorvos úr a postaépület mellett lakik, ugyancsak László Károly-féle házban. Ő birja az egész szép, zöldre festett, vas rostélyos, magas épületet.

Bárónak nevezik a doktort – úgy szóbeszédben – és nem is lehetetlen, hogy az. Nagy-Kakasdon erről mindenki meg van győződve, kivéve Krumpelholz urékat. Egész bárós háztartása van. Fényes termei, drága butorai, fegyverei, török kardjai, kitömött ritka állatai, ládácskákban finom szivarai, jóféle szeszes italai és egy czifra faragású könyvszekrényben franczia, angol és német könyvei.

Egy tágas, világos szobában egész vívó készlete: kardhoz, tőrhöz – pisztolyhoz. Titkos oldalajtócskái, melyek alig látható gombocskákra járnak.

A méltóságos úr most épen dolgozó szobájában ül – és Veszeli Jóska van nála kihallgatáson. A sárga tarka kutya ott fekszik a széles török diványon.

– Szabad! – kiáltja a főorvos úr a harmadik, negyedik kopogtatásra.

Veszeli Jóska fekete arczával eltünt egy kis oldalajtócskán, és lelépett a tarka kutya éles fogaival, okos szemeivel, oda állva a vigyorgó mosolylyal betoppanó, vastag kurta lábú, kissé potrohos, széles mellű és hatalmas vállú, nyirott fejű, szép fehér nyakú fiatal ember elé, kinek alacsony szabású homloka, tömpe orra, fénylő kék szemei, piros férfias ajka és tiszta egészséges fogai sem a vizsgáló kutyára, sem a főorvos úrra nem tettek rossz hatást.

A kutya megismerte az egy csillagot a fiatal úr nyakán -137- és barátságosan üdvözölte füle, farka nyájas mozgatásával, dr Schwindler úr pedig látta, hogy ez az egycsillagos adjunkt a Baranyai Albert úr öcscse – Mihály.

– Isten hozta, – kelt fel a főorvos úr, és rázta meg szivélyesen az elébe nyujtott vaskos kis kövér kezet.

Baranyai Mihály egycsillagos úr mind két kezével megfogta a doktor úr kezét és folyvást vigyorogva, és hol a bal, hol a jobb lábát tánczlépésekre egyengetve – dadogá:

– Méltóságos uram, én egy nagy grácziáért jövök.

– Csak barátságos kérésért, mondja édes barátom.

– Grácziáért. Holnap délután öt és hat óra közt egy kedves kis angyalom fiacskámnak tartjuk a keresztelőjét, és igen nagy szerencse lenne ránk nézve, ha Méltóságod a keresztapaságot elfogadná és megengedné, hogy gyermekemet a szép Gusztáv névre – –

– Nagyon szívesen, örömmel. Ez már a tizedik keresztapaságom.

– Ne mondja Méltóságod, – hüledezik az ifjú ember, – és ki volt az a sok tolakodó?

A doktor úr nevetett és föltette aranyos szemcsiptetőjét.

– Valami koldus polgárok szemtelenkedhettek! Tőlük kitelik!

– Nem. Oda csak vasárnapra vagyok hivatalos egy lakodalomba. Az öreg csizmadia czéhmester fia házasodik, a Harnócz uram fia.

– Valami koldus kicsapott hivatalnokok? – folytatá találgatásait Mihály úr.

– Nem. A legjobb nevű birtokosok.

– Azok mind megcsalták Méltóságodat. Azok a legrosszabb érzelmű Kossuth-kutyák. Csak ismerni kell őket. Egy falat hivatalért eladnák az édes apjuk lelkét. Azok mind a Kossuth emberei voltak, s most mind hozzánk dörzsölődznek. Csak ismerni kell a nagy-kakasdi komposzeszoratust. Gazok, árulók, egytől-egyig. Ma ide csatlakoznak, holnap oda, a hol fehérebb a kenyér, és nagyobb a bankó. Ah, oh! -138-

A főorvos úr jó kedvvel nyujtott át az adjunkt úrnak egy finom barna szivart.

– Jaj, méltóságos uram, – szólt, kényelmesen elhelyezkedvén egy nagy támlásszéken, – könyvbe lehetne azt tenni, hogy milyen hitehagyott, karaktertelen emberek laknak itt. Ezek megcsalták Kossuthot, most el akarják árulni a Fölséget. Ezekben nincs egy mákszemnyi erkölcs. Borzasztó! és már kilenczen hívták volna keresztapának! Oh a gonosz farizeusok. Számba se vegye őket a jó Méltóságos úr. Vegyük úgy, mintha az én Gusztikámon kezdenők. Milyen fiú! mint egy gyönyörű kövér malacz. Abból lesz még az ember, hű császári ember. Az igaz, nem adnám, ha megtudhatnám, kik azok a birtokosok – nem egy fejős tehénért – hogy kik szemtelenkedtek a drága Méltóságos úrnál. Megtudom a papomtól, s aztán lefestem őket a gyalázatos voltukban és mineműségökben. Hivatal kell ott mindenütt. Nevetem Méltóságos uram, ha megengedi, nevetem ezt a kevély kunt. Eleinte hogy föltartották az orrukat. Mi? mondogaták – akasztófán száradjak inkább, semhogy szolgáljak – már csak úgy mondom követem alásan, a hogy a szemtelenek mondták: a hitvány németjével, csehjével, morvájával egy kalap alatt. Elbujdostak a nádak közé, szőlőkbe, tanyákra, erdőkbe, siratták a Kossuth apjukat – maradjon ő kelme, a hol van – átkoztak bennünket, kik a császár ő felsége parancsára rúd mellé állottunk, mi mindennek el nem bérmáltak a hűségünkért – s ehol, a jó mézre, hogy előkerültek a legyek. Ilyen a magyar erre mi felénk! karaktertelen!

– Nem barátom uram, csak belátták, hol az igazság, jog.

– Az, mert ők tudják, hogy mi a jog! Irigylik tőlünk a szerencsénket. Hogy mi mindjárt megtértünk, s tért foglaltunk, s hogy lássák, hogy abból a mit vártak, hittek, semmi sem lett, s hogy most már látják: hol a tisztesség, hát rontanának be, mint az éhes csürhe a a kerítésen. De hiszen csak jöjjenek. Állunk elébük. -139- Meglátja méltóságod nálam, hogy kik a császár igazi hű emberei, s kik a becsületes emberek. Mi csak alantas hivatalnokok vagyunk, de van bennünk lélek. A Baranyai-nemzetség első volt azok közt, a kiknek leesett a hályog a szemükről. Igaz, a Jóska bátyánk most is Josefstadtban van még, de ő szegény nagyon is bele ment. Különben mindig azt hallottam, nincs olyan szép nyáj, a hol egy beteg birka ne volna. De Albert, de Ábris, de én – uram, állunk mint a kőfal. Úgy. Nekünk van karakterünk. Engedjen meg a világ.

S a kis kurta köpczös kún ember domború mellén csak úgy feszült a csillagos egyenruha. Nem lehet csodálni, érezte becsét. És ezt Nagy-Kakasdon akkor sok ember kezdte már érezni. A Varga bácsi, a Huszár János bácsi, Németh bácsi, a Hollós bácsi, a Tóth Pál bácsi, a hatalmas Szücs Sándor, a kiről azt beszélték, hogy minden ezüstjét oda adta volna Kossuthnak s a kormánybiztosi kineveztetést azért kapta volna – most minden nap traktálja az új urakat, hogy valami nagy erdőrészt a Farkas-oldalból megszerezhessen.

Dr. Schwindler úr megigérte, hogy elmegy s büszkeségének tartja, hogy a kedves magyar népért tehet valamit, a dicső magyar népért.

Az ifjú ember nem volt még annyira elromolva, hogy e szónál: magyar, föl ne emelte volna nyirott, kövér fejét. Egy kissé nézett a doktorra, hogy vajjon szóljon-e arról, hogy mit csináltak a német urakkal Vácznál, Isaszegnél, Nagy-Sarlónál, Ácsnál, Buda alatt, a hol ő mint piros sapkás a bátyjaival aprította az atyafiakat? nem, mégis nem szólt: pedig hogy dobogott a szíve; hogy mozgott a két széles válla; hogy villogott a két szép kék szeme; hogy nyomkodta sarkaival a padlót, s egy trombitaszóra, egy zászlólebbenésre, hogy törtetett volna ki a régi hősök közé! – –

Nem lehetett, más idők jártak, s más sokadalmon ütötte most fel sátrát. Az ifjuból, a hősből ember lett: hús, vér, csont, torok és gyomor. A kard és tarsoly helyett tarisznya lógott oldalán, szennyes tarisznya. -140-

Mivel azonban szép, magasztos dolgokra gondolt: délczegen, büszkén tartotta magát s oly megvetéssel nézett arra a sovány, keszeg, arasztos mellű német doktorra, mintha megrugni is átallaná a sarkantyus huszár-csizmáival. Hej, hogy ennék meg a rozsda németje! – motyogá magában. S mint egy nyalka huszárhadnagy, csattogva, dobogva ment ki a német tábornokokkal felékesített teremből. Egy betűvel sem emlékezett arra, hogy milyen hitvány köpnivaló gazemberek vannak itt-ott. A hivatalban elragadtatással beszélte, hogy megnyerte a méltóságos urat s no ugyan bedolgozott egy csomó atyafinak. Lesz elfogatás, konfiskálás illendően.

Egy perczre haza sietett nejéhez, hogy az örömhirt megvigye.

Szép, csinos, gesztenyebarna hajú kis menyecske fogadta az áldozatra szánt pulykák, réczék és csirkék között.

– Izám, lelkem, eszem a csillagodat, itt lesz a méltóságos úr. Hajh, milyen ember! Csókolni való. Albertnét a gülü szemeivel, ferde szájával, le kell verni, a porig. Lássa a doktor, hogy mi az igazi magyar barátság. Marczi czimbalmos itt lesz, a háta mögött fogja húzni a Károly bandája, nem holmi ringyes-rongyos német virtuóz muzsikus. Az egy becsületes nótát se tudott. Majd megmutatja Marczi, mi az igazi magyar nóta. Kiket hivjunk lelkem, Izám, mondjad? Meg kell szégyenítenünk azt a dölyfös Albertet. Ha nála volt nyolcz tál étel, nálunk legyen tíz, de tizenkettő. Micsoda alávaló patika borai voltak, majd hozok én Frencsiktől budai vöröset, visontait, egrit, magyarátit. Igyék a németje jó bort. Lásson egészen jó kompániát.

– De azt a sok szemetet ide nem hozod Miska.

– Nem, nem angyalom, hiszen utálom őket a lelkemből, de a főnököt mégis el kell hivnom. A nélkül nem megy. A főnek ott kell lenni. S nagyon jól eszik-iszik.

– Nem hivod, – állt sarkaira a szép kis menyecske. -141-

– Mért?

– Mert szemtelen. A korcsmában se mondanak talán olyan szavakat, a milyeneket ő Albertnének mondott.

– Ej annak örvendek. Hát a czifra Albertnéval elbánt? Pompás. Megkapta az emberét. Csak egy új házat vehessen Albert; eladja még a feleségét. Nála minden receptre megy. No itt máskép lesz; és László Károly bácsi is itt lesz. A fődoktor igen oda kapott. Lelkem, egy kicsit tutulnunk kell a farkasokkal. Itt lesz a császár ő felsége, ki kell magamat tüntetnem.

Régen egy jó testvér sokért nem adta azt, ha a nálánál gazdagabb, szerencsésebb öcsön vagy bátyán, mint a sima jegen, alkalmas kis léket ütöttek. Helyes – taglalgatá örvendező szívvel Mihály is az Albert házánál történt botrányt. Nesze neked kevély dáma. Ezt elmondom mindenütt. Tudja meg a város, kicsoda Baranyai Albertné és kicsoda Baranyai Miskáné, az én lelkem Izám? Én nagyságos úr vagyok, ő csak egy patikus.

Minden megtörtént arra nézve, hogy alkalmas jó társaság kerüljön egybe a keresztelőn. Ki fog tünni Miska ügyessége nemsokára.

Harnócz uramnál is készültek, de hivatalosan megszabott csöndességgel a lakodalomra. Régen máskép ment – most csak úgy, a hogy a jó isten megengedte, meg a Policzáj úr. Csöndesen vigadni, nem kurjongatni, egy kicsit tánczolni – ha volt esze a lakodalmazónak: valami hivatalnok urat is meghívni a lakodalomra – s azután hazavinni a menyasszonyt idejében.

Mint sok dolgon: ezen is változtatott valami keveset a méltóságos fődoktor úr jósága. Enyhültek a kapcsok, oldódtak a szoros kötelek.

Két szép ifjú csizmadialegény, ősi magyar ruhában, pörge kalappal, zsinóros dolmányban, hegyes orrú, fényes kordován csizmában, a külső zsebbe dugott fáin piros tarka kendővel, hosszú csinos pálczikával, melynek a fogójára szintén volt alkalmazva egy kis diszes -142- kendőcske, a gomblyukba illesztett kis rozmarinos bokrétával – szerényen, mint azt az ünnepély kivánta: indult meg hivogatási szép kötelességének teljesítésére – a mesterember-soron, a vargák és csizmadiák utczáján.

Mivel a menyasszony földmíves ember leánya volt, a gazdag Vitéz Pál Mariskája, hát a menyasszony részéről is ki volt állítva két nyalka kún legényke, a Vidám Péter Istvánkája, s a Daczó Gergely Józsefje.

Karcsuk, magasak voltak mint a jegenye, egyik fekete, napsütötte pirosas arczczal, mohódzó kis bajuszocskával, sötét sürű szemöldökkel, fekete, vállig érő fényes tömött hajjal; a másik, a Daczó uram fia, mint a Daczók: urasabb formával. Daczó József szőke legény volt, göndör, sárgás haja, barnás szemöldöke, piros fehéres úrarcza, kicsiny keze, kicsiny lába, a bajuszának, szakállának még csak a helye, de tekintetében, bátor nézésében ott volt már a férfi.

Ezek járták a szántóvetők házait, a Balog-sort, s a Nádas-utczát.

Máskor rikkantgattak egyet-egyet az ilyen legénykék; most csak a pántlikás botot emelgették s a «szerencsés jó napot»-tal mondták el a többit. Többet a rend még nem engedhetett meg. Ez is ritka dolog volt már. De zöldültek a fák, énekeltek a madarak, és sütött a szép nap kedve szerint.

Künn az utczákon olasz katonák tisztogatták fegyvereiket, s daloltak át egymáshoz – s nevettek a szép kún leányokra, kaczkiás kún menyecskékre. A sipos zsidó fútta tilinkóját, árulta drága portékáit; a patika előtt urak ültek, mint máskor; a kávéházban billiárdoztak, mint máskor. Úgy tetszett, hogy a jó isten elsimított mindent, s meghoz mindent.

Meghozta a szép szerdai napot is, a Baranyai Mihály úr szép kövér fiacskájának a keresztelési napját. Mihály urék is ott laknak, a hol Albert urék és Ábris urék: a csillag-utczában, a mi azonban épen nem akadályozza a testvéreket, hogy néha félesztendeig is haragot -143- ne tartsanak és ki ne kerüljék egymást. És mikor haragusznak? Mikor jő a tavasz, az ősz és a tél: mikor az asszonyok új ruhákat szoktak venni. Most a tavasz van itt: tehát az asszonyok ismét erősen, a betegségig haragusznak egymásra. Albertné ki nem állhatja Izát, mert az kövér, fehér bőrű és kék szemű; gyülöli az Ábris feleségét, mert az magas, karcsú, és a rongy is jobban áll rajta, mint más asszonyon a selyem és bársony; Iza meghal, ha látja, hogy Albert mindennap viteti haza a sok halat, nyulat, finom marhapecsenyét, és hordja rakásra a tenger vendéget; Ábrisné elszörnyüködik, mikor hallja, hogy Albertnek három ezer forint jövedelme is van, és az ő élhetetlen, kétcsillagos Ábrisának alig ezer a mellékesekkel együtt. Ábrisnak fáj, hogy egy patikus az egész uri közönséget meg tudta nyergelni; Mihály meg uton-utfélen panaszszal fog meg mindenkit, hogy nem hallatlan igazságtalanság-e az, hogy Ábrisnak, a buta Ábrisnak már két csillagja van, s neki csak egy. Hol az isten? de hol az égi szentek?

Azonban talán most mégis változni fognak a dolgok.

Albert nem keresztelhet, sem Ábris: míg ő ma is fog keresztelni. Azoknál már három éve, hogy nincs apróság: nála minden esztendőben, s így válogathat a magas keresztszülékben tetszése szerint.

Az isteni gondviselés így pótolja ki nagy bölcsen a hiányokat.

És az ügyes Baranyai Mihály milyen szemen-szedett társaságot tudott összeválogatni. Albert csak a gazdagokat s a főhivatalnokokat hívta össze: itt látszik, hogy a meleg szív munkálkodott az egybeállításban.

Elsőben is két igen tisztes személyiséget kell bemutatnom: a papot és a hires czimbalmos czigányt, Veréb Marczit. A pap egy kurta veres-szőke ember, hosszú ritkás harcsabajuszszal, tudósosan fésült barnaveres hajjal. Mint protestáns pap körszakált visel kisimítva, kifényesítve az öreg borotvált képű szentatyák valóságos trucczára. Ez a truccz sok fiatal embernek megszerezte már a népszerűséget, és minden lélek -144- azzal szerzi magának a hirt, a mivel isten tudnia adta. A káplán úrnak a szakállból és bajuszból jutott. Azért szüntelen e két kedves jószágával foglalkozik, pödri, göndöríti, sodorgatja, nézi a tükörben, az üveges képek homályos lapján, az asszonyságok tekintetében, és a szakálltalan német-magyar hivatalnokok komorságában. Azzal, hogy mit mond: Szoboszlai uramból rég készen van.

Veréb Marczi ott ül a kályha mellett, ünnepélyes arczczal, hogy addig is, míg továbbat a banda megérkeznék: ütögessen egyet-egyet a vékony dróthúrokra, nehogy azok elalugyanak és tökéletlenkedjenek. Ilyenkor minden ember hirtelen oda néz.

A czigány körül álldogál egy Miklós-huszárhadnagy tánczra termett szép idomú lábakkal, domború hatalmas mellel, vastag, keményen álló nyakkal és ifjú, gyermekes, alig pelyhedző bajuszkával, de annál sűrűbb, fekete szemöldökkel, tömött, sötét hajjal és magas, derült, szép homlokkal. Szemei aprók, mint a kunoké, de tündöklőbbek a gyémántnál, orra vastagos, kissé felütött, de melyhez épen jól áll a piros telt mosolygó ajak. Nem római, nem görög, nem spanyol szépség ez, de a legszebb olasz, görög vagy spanyol asszony is szivesen megnézhetné. Nem magas, mint a német, nem kövér, mint a cseh, nem húsos, mint az olasz, nem peczkes, mint a lengyel vagy hajlongáló, mint a franczia: nyugodtan, egyenesen áll karcsú derekával, széles vállaival s oly könnyedén, mint a repülni készülő madár.

Baranyai Mihály úr megveregeti a csinos huszárhadnagy vállait s oda súgja neki:

– Aztán csak bátran, magyarosan Pista öcsém azt a bokázót, lássa ez a morva-cseh német főnök, hogy jár a kún legény sarkantyúja. Én is ott leszek, a Dezsőkém is ott lesz.

Az ablak felé egy középtermetű, erősen nagy piros szájú, kopaszodó fejű, fekete ruhás ember sétál a másik szobában felterített, hosszú, nagy alakú asztalt vizsgálva, és neszelgetve a legalkalmatosabb helyet, a honnan -145- a hang és a szép beszéd tisztán verődjék mindenfelé.

– Bokodi bátyám lelkem, – öleli át a komoly férfiut Miska úr, – csak sok szép pohárköszöntőt mondjon. Elsőt a keresztapára, mindjárt másodikat a főnökre, nyomban reá egyet. –

– Majd öcsém – int kezével a pohárköszöntős komoly férfi.

– Úgy úgy lelkem bátyám. Fujni fog a papom is vagy tizet. Minden embernek ki van adva a jelszó. Csak szépen mulassunk, szedjük le ezeket a jöttment németeket a lábaikról.

Oda kanyarodott egy szemüveges, piros képű, nagy veres orrú, vékony ifjú emberhez, a nagykakasdi rendőrfőnökhöz.

– Bruderkám, Lenczi, dalolj, fúdd azt a «Hóka lovam»-at, «Hess légy, ne szállj rám,» tudod? «Virágos kenderben», «Egy szem buza, két szem rozs» – Lenczikém hasítsd. Fogjuk meg a méltóságos keresztkomámat. A hol ni, most jő.

És szökött ki hajadon főn, és szökött ki vele a fele társaság szolgálatkészen.

Dr. Schwindler úr Krumpelholz főnök úrral jött egy széles, üveges batárban.

Csakhogy épen a tenyereiken nem vitték be őket a derék kún hazafiak.

Bent élénk zsibongás keletkezett, az asszonyok, kisasszonyok, urak, urfiak sorakoztak a keresztszülők körül. A bába, egy vastag kövér, fekete kún asszony gazdagon ki volt veres pántlikázva, és úgy tartotta óriási vastag karjain a fehér csipkés takaróval leborított kisdedet, mint egy tálczára tett kis fonatos kalácsot, melynek pirosas héjacskája ki-ki látszik az asztalkendő alól.

– Ah be szép fiú, ah be gyönyörű fiú, – suttogák, pedig még senki se látta.

Majd azonban csakugyan fölemelték a csipketakarót és megmutatták a kis német-magyarkát a fődoktor úrnak, ki csókokat szórt a kisded felé, a keresztanyának, -146- egy kis szemérmes, keszeg-szőke rokon leánykának, ki úgy elpirult, hogy nem tudott hova lenni zavarában, a mért minden ember egyszerre ő rá nézett, majd oda tartották a főnök úr elé, hogy ha akar valamit szólni a kisdednek, hát ehol. Egy kicsit még mint a drága ajándékot meghordozták erre is, arra is – s fényes segédlettel, úgy mint a vén Kaczor egyházfi uram közremunkálásával a káplán úr hivatalos tisztéhez látott. Szólt pedig akkora hangon, mintha a debreczeni nagy templomban lett volna – igazi protestans kálvinista modorban, orrból, tüdőből, szájpadlásból, az ott fönn gyönyörködő nagy Isten teljes dicsőségére.

Dr. Schwindler úr osztotta a férfiak helyeslő fejbólintgatásait, és részvéttel fordult a diszesen felöltözködött csinos szőke édesanyához, ki e roppant hangra sirva fakadt.

E kedves eredményre a káplán úr még fönebb emelte hangját s merőn odafordult a keresztapához:

«Mikor a világ ezen új polgárát, ezen ártatlan csecsemőt a keresztség sakramentumával Jézus anyaszentegyházának tagjai közé beavatandók vagyunk: úgy képzellek titeket édes keresztszülők, mint élőköveket, igenis élőköveket, melyekből a szentlélek temploma vagyon felépülve – –»

A férfiak egymásra néztek, áhitatosan csodálkoztak, és mindnyájan érezték, hogy ők ma élőkövek. A kályha mellett a czimbalmos szegény czigány is fölemelkedett, hogy ha lehetséges ez egy egyszerű czigányra nézve, hát ő is lenne élőkő. A káplán talán észrevette a törekvést, mert intett a fénylő veres homlokával, hogy: ez lehető reád nézve is Veréb Márton úr. És folytatá beszédét:

«Mint ilyenekhez, hozzátok drága keresztszülők urunk édes idvezítőnk ezen magasztos szavait intézem: Valaki egy ilyen gyermeknek gondját az én nevemben felveszi, az az én gondomat veszi fel…»

Baranyai Mihály úr meghatottan tekintett a főorvos úrra, és esedező tekintettel kérte, hogy e szavakat vésné -147- a szíve mélyére, mert az egész szép keresztapaság ezen a gyermekfelvételen fordul meg.

E jézusi szavak hatása alatt kerekedett aztán a szép családi kör a nagy T–hez. Az asztalfőnél dr. Schwindler úrnak kellett ülni – tekintet nélkül a fölebbvaló főnökre, szemben vele a nagy T végső pontját Baranyai Mihály úr foglalta el, folyvást kedveskedő, hódoló, esedező, barátságoskodó tekintetekkel üldözve a méltóságos főorvos urat, ki egyetlen falatot le nem nyelhetett a nélkül, hogy Baranyai Mihály úr alázatosan ne esedezett volna a kis új Gusztika, a maga érdekében.

Egy perczre az első fogás étel után kiszökött a konyhába Baranyai úr. S mint egy véletlenül kiintette kedves nejét is.

– Lelkem Izám, mondd csak, mi van?

– Bélpecsenye szalonnával.

– Egy.

– Nyúl.

– Az kettő.

– Malacz.

– Az három, jó malacz, szép malacz a szájában almával.

– Czitrommal.

– Czitrommal. Tovább.

– Turós lepény.

– Négy. Turós lepény vajjal, turóval kaporral, bőven.

– Kappan –

– Az öt. A mellét a doktor komámnak, a farát a főnöknek.

– Rántott csirke friss salátával.

– Melegen. Úgy. Az hat. Csak tömjük a doktort. Lásson igazi magyar konyhát és barátságot. Tovább lelkem Izám. Már levertük a gülű szemű Albertnét. Hej, hej levertük! a fekete földig nyomtuk.

– Rizskásás béles apró szőlővel.

– Ez hét. Menjünk, haladjunk. Rizskásás béles apró szőlővel. -148-

– Vad disznó szelet.

– Vad disznó szelet. Abból hagyjatok. Nyolcz. A hátából hagyjatok.

– Finom vajas tészta.

– Finom vajas tészta, igen finom. Ez kilencz.

– Nohát a sonkát is feltehetjük.

– Felteszszük. Ez tíz. Álljon elé a sonka is Bárány meg hal – az az! az kellett volna!

– Torta, pörkölt torta!

– Ez tizenegy.

– Gyümölcs, szőlő, fekete kávé – több nincs.

– Több nincs. Tizenkettő, mint az apostolok. Helyes. Meg kell jönni a három csillagnak.

S a szerető hitvestársak összecsókolkozván, teljes reménységgel foglalták el posztjaikat.

Nagyszerűen harsogtak a toasztok, égig emeltettek a németek, a doktorra ötször-hatszor rádupláztak, hogy az a tömjénfüsttől csupa fekete lett. A főnök kijelentette, hogy csak egy nemzet van a világon s ez a magyar – a német fukar, szívtelen. Enni, inni csak a magyarnál lehet.

Nagyszerüen harsogtak a toasztok.

Erre a czimbalmos is munkához látott, majd a mellé sorakozó banda is. Az emberek ölelgették egymást, Lenczi dalolt, a huszár tánczolt, a doktor is tánczolt, a főnök sikoltozott és csapkodta az asztalt, szidta a németet és dicsérte a magyart. László Károly hült, fázott, rémült. A doktor intett titkon a szemével László úr felé, hogy jól megy, Baranyai is kiállt a középre, átölelte a doktor komát, le-lehuzta a fejét és meg-megcsókolta. Hajnal tájon már ott jártak, hogy ezt futták:

Hej valaki ezt izente:
Hogy nincs neki regimentye.
Ha még egyszer azt izeni,
Mindnyájunknak el kell menni. Éljen az magyar!!!

– Bokodi bácsi, maga meg ha nem énekel, – kiáltott Baranyai Mihály úr teljes jó kedvvel egy szomszéd boros asztalhoz, – hát mondjon egy szép pohárköszöntőt -149- a lelkem László bátyámra, erre a tiszta gyémánt lelkű hazafira. Hej ha én tudnék beszélni, mennyi szépet mondanék, de nekem csak szivem van. Hanem az van, úgy-e kedves László Károly bátyám? Így be boldog vagyok. Izám?!

László úr komoly igenléssel intett és csöndesen mosolygott.

– Jól van öcsém.

– Albert gazdagabb, de dölyfös, aztán meg czigány. Szivem csak nekem van. S oda ütött széles mellére. Ábris gyáva, fösvény. Neki nincs szive. Szivem csak nekem van. Igaz-e lelkem bátyám? Izám hej, hol vagy?

S mindnyájan, a kik közelében voltak, egyhangulag kijelentették, hogy a Baranyai nemzetségben csak egy szív van s az a Miskáé.

Erre a bandának közelébb kellett jönni s ujult erővel fogni régi szép busuló magyar nótákhoz.

Miska úr a középre ugrott, oda vette kis Dezsőkéjét, hol fölkapta, hol letette, nagyokat csókolt tömzsi kis piros orczáján – s járta a «Hóka lovamat.»

– Hej kis kölyke, – szorongatta a csinos gyermeket, kit már apai szeretetével harmadszor vonszolt ki ágyacskájából, – milyen huszárt formálnék belőled, ha még egyszer megfunák, hogy «Talpra magyar!»

– Hadd el öcsém – morgott Bokodi bácsi, ne tedd azt a gyereket is féreggé, vagyunk úgyis elegen! Aztán ne idd le az eszedet, maradjon holnapra is. Nem minden csorba kést lehet ám kiköszörülni. Vigyázz!

– Mi a baja bátyámnak? – ugrottak fel többen. – Ki itt a féreg? – kiabálták.

Bokodi bácsi lehajtotta fejét – és zokogott. – Mi, meg ti, a zsoldosok! – mormogá.

A német urak megszagoltak valamit, a mi az orruknak nem tetszett és nagy hálálkodásokkal, kézszorításokkal a dolgot hazamenőre fogták.

A czigányok indulót huztak: a Kossuth indulót s az egész keresztelő vendégkoszorú e mellett a rettentő -150- nóta mellett kisérte ki az utczára a régóta ott várakozó hintóhoz a méltóságos urakat.

Kün a temérdek nép, mely a muzsika szóra a kerítésekre könyökölve saját portáján élvezte a Baranyai Miska úr vidám keresztelőjét, megfeledkezett a csendről és rendről és a szilaj indulóra – nem félve, sem istentől, sem embertől – mint ezelőtt három esztendővel: rettenetesen kiabált, üvöltött, kurjongatott.

A hintó sebesen elrobogott. A német urak behuzták magokat, László úr reszketett, a főnök dühöngött, Schwindler úr szemrehányásokat tett Krumpelholz úrnak, hogy ezeket a hitvány férgeket igen felbátorította; – a nép pedig, mert azt hitte, hogy istennek hála a gólyával, fecskével a régi világ is visszajött – hiszen ehol az urak is a Kossuth nótáját dalolják, muzsikálják – tombolt örömében. S egyik utcza a másiknak adta át a szót:

«Esik eső karikára,
Kossuth Lajos kalapjára…»

-151-