VI. (Az öreg csizmadia esete.)

Az ezernyolczszáz ötvenkettedik év utolsó napjaiban, jóllehet derekasan tartotta magát a tél: mégis enyhült már annyit az idő, hogy az állami csend, rend és béke szerencsétlen felforgatóit nem hurczolták mindig a katona-fogházba, hanem a kormány belenyugodott, hogy csak vigyék hát a nagykakasdiak saját városházi tömlöczükbe. Ott az igaz, hogy Német Pál polgármester úr magyar ember és volt honvéd-kapitány létére olyan vasakat rakatott a nyomorult eltévelyedettekre, hogy azokat a tanító szerszámokat még a legdurvább czigány sem felejtette el többet soha.

Nehezek is voltak, meg élesek is, és kegyetlenül szorították úgy a lábakat, mint a kezeket.

Német úr e ritka jóérzelműségeért föl is terjesztetett a legmagasabb helyre és szép eredménynyel. És talán ugyane hazafias érzelmekre emlékezett meg a hálás magyar nép, midőn a legközelebbi, csak most lefolyt újabb választások alkalmával – de már mint visszaváltott magyar nevű honpolgárt – nagy diadallal megválasztotta szélsőbaloldali képviselőnek.

Német Pál úr mint most: akkor is tele tüdőből dolgozott. -73- És uram teremtőm! jaj volt, a kinek e tüdővel meg kellett csak egy rövid napra bár – esmerkednie.

Harnócz János, nagykakasdi csizmadia czéhmester úr megismerkedett.

Még kora reggel van; ködös, füstös, s oly fojtó a levegő, hogy az ember nem tudja vegyen-e lélekzetet, vagy inkább ne vegyen – s mégis mennyi a jövő-menő az utczákon, mintha ma is ünnep volna még, holott már elmult a szép boldog karácsony. Katonák, zsandárok, csillagos gallérú hivatalnokok járnak-kelnek előre-hátra, vidáman, s az ösmerősök elégedett hangulattal kérdik egymástól: mikor? csak egyet? azt hallottam hárman lesznek? És hol? Bizonyos ön benne, hogy a piaczi kútnál? S hányat kap vajon? Hatvanat hallottam. Nem, nem, főember, a csizmadiák czéhmestere – elmehetnek hetvenig, sőt ha erős az atyafi – nyolczvanig is.

– Derék – fütyöli e szót inkább, mint mormogja egy csillagos adjunkt, gavalléros fejtartással, útközben röhögve s nehány jegyet szorítva markában.

– Hova Pazsint? – kérdi egy hasonló vidám fiatal ember két csillaggal.

– Fehérhalmi Gizáékhoz – jegyeket viszek.

– Ugyan adj egy párt, Gábor, – az enyémeket már elkapkodták.

– Csak igazán kettőt adhatok bruder, nem akarok haragot venni magamra. Borzasztó közönség lesz, még a vén Barabásné is majd lehúzott egy jegyért. S a jegy oly csinosan volt kiállítva díszes szélczifrázattal, hogy úgy a Szabó-féle nyomdának, mint Krumpelholz főnök úrnak fényesen igazolta jóízlését.

Valóban, meg kell vallani, félre tevén már másnap minden gyűlöletet, hogy a Bach-idejebeli hivatalnokok a jó ízlésre, elegancziára mindenben sokat adtak. Egy-egy nyilvános aktus oly szabályszerint folyt le, hogy a magyar tanulhatott. Forma dat esse rei – mondja, tán ép ily jelenetekre is gondolva a szép, klasszikus világ – és ki tagadhatná, hogy ez mily igaz? -74-

– Páh bruder!

– Adieu freund! – rázták egymásnak vigan kezeiket a csillagos urak.

És siettek, hogy a jegygyel kedveskedhessenek.

– Első sor, – kiált fel édes meglepetéssel Giza kisasszony.

– Csak a második, könyörgöm drága nagysám!

– Ah menjen – mit látok én ott.

(Durva dolgot irsz durván, – mondja valahol Spectator úr. Én is azt mondom, – csakhogy igazat! Vagy mutassak ilyen jegyet?)

Harnócz János úr, az elsőrendű, legbiztosabb minőségű vasakkal megvasalva, rég ébren van már, jó pénzért beeresztett szép fiatal leánya és legény fia bús társaságában.

Egy őr is ott ül az ajtó mellett panganétos puskával, szép zöld zsandárruhában, kipödrött vöröskés bajuszszal, oly emberbaráti érzéssel kacsintgatva a szép hajadonra, mintha csak épen lakodalomban ülnének.

Az öreg őszszakállú, kis nyomott fejű czéhmester, mindegyre rángatja száraz csontos csuklóival a vasakat, sehogy sem tudja eltalálni, hogy miképen lenne legjobb helye a kezeknek és lábaknak a vaskarikákban. Fel-felsóhajt és hosszú nyögéssel árulja el, hogy nem tud békén tűrni és várni.

– Jaj istenem, hogy birom ki! Meghalok.

– Nem hal édes apám, ott leszek én mellette folyvást, – támogatja sírva a szép leány.

A legény fia tudná, mi lenne itt a legjobb orvosság, mert hozott magával egy jó vastag, három-négy rétű bőrtakarót – de nem lehet oda szerzeni – a zsandár miatt.

Megesik azonban a zsandár úr szíve is a sok nyögésen és szelíden vallatni kezdi az embert.

– Hátha segíthetünk barátom, – szól oda vigasztalólag a fiatal vitéz a vén emberhez, – mondja el igazán, mit tett, azzal lehet mindig enyhíteni valamit a strófon. Tíz-tizenötöt – tudja leszámítanak s az is -75- valami nagyon jól esik. Szóljon, valljon, – úgy-e megakarta ölni a császárt? Hé?

– Én édes úr? úgy-é én? hogy tehettem volna azt, hisz messze van Nagy-Kakasd Bécs városához.

– Lássa, már tudja, hogy a császár Bécsben lakik. Ez is bűn. Ki ne mondja. Megtanítom valamire, hallgasson.

– Oh uram, az isten megfizet! – fordulnak oda mindhárman esedező tekintettel.

– Feszítse meg a legnagyobb erővel a két nagy lába ujját a deresen, s ugyanakkor a két hüvelykujját, s majd meglátja, nem lesz baj, mintha csak egy deszkát pufogtatnának – annyit érez. Próbáltam.

Ilyen biztos tanácsra ki ne lélegzenék föl. Harnócz János úr volt az első, ki föllélegzett és mindjárt próbálta is a két hüvelykujját párhuzamosan a két nagy lábaujjával összeszorítani. Úgy szorította, feszítette, hogy már különben kivánni sem lehetett.

– Meg is próbálnók tán édes fiam valamelyest – szólt növekedő bizodalommal és istenben helyezett hittel a vén czéhmester úr.

– Hogyan apám?

– Feküdjél arra az ágyra –

– Hogy, hisz engem tán –

– Nem, nem fiam, tégedet nem, de ha próbát tennénk rajtad, talán a káplár úr (csak közlegény volt, de mindig jó a tisztességtudás) megcselekedné, hogy hányna rád egyet-kettőt –

– Az nem szükséges – nevetett a zsandár – majd ott. Akkor megáll a vér öreg, megijed az ember s akkor kell feszíteni a két nagy lábujjat és a hüvelykeket. Azt csak ott lehet, máshol nem ér semmit. Ezt is tartsa meg: jó még, ha az ember a fogait erősen összevicsorítja. Sokan teszik s azt mondják, használ.

– Káplár uram, nyujtott oda egy kis pénzecskét a legény – ha ezt oda tehetnők s a mellénye alól kihuzta félig a bőrtakarót, ebben tudnék bizni.

– Nem lehet, barátom, ott helytt úgy is mindent -76- megvizsgálnak. Tudom, csak tartsa meg azokat, a miket mondtam, azok a legjobb szerek.

– És más szert nem tud? – veté fel könyes szemeit a vén ember.

– Tudok.

– No az isten áldja meg, vitéz úr – azt mondja hát.

S a vasas lábaival, kezeivel odavánszorgott a czéhmester úr a zsandárhoz.

– A leánya meg a fia, meg a felesége, mindjárt elmennek a méltóságos főnök úrhoz – tudja – s mutatta a pénzt – visznek, de sokat, a mit lehet, akár aranyat, akár ezüstöt, akár bankót, de hamar, s addig rimánkodnak, térdepelnek, míg valahogy. A főnök úr nagyon jó ember, én tudom. De meg kell tenni, nem szabad kevélykedni, az nem ér semmit. Pénzt, pénzt, de hamar, a pokolból is. No többet nem szólok. Délutánig van idő. Három órakor lesz, vagy egy fertály négyre. Az urak, tudja, lassan mennek.

– Eladjuk a házat, apám – kiált fel a leány.

– El a szőlőt – folytatja a legény.

– A földeket – –

– Ne bántsátok, úgy is vén vagyok már. Temessetek el inkább tisztességesen.

A két testvér fölkerekedett s minden kérés daczára távozott.

– Hát aztán mondja meg öreg, most már csak ketten vagyunk – mit mondott, mit tett, hátha abból tudnék valamit kiokoskodni? Adja ki a társait; úgy is megtudják a dolgot előbb-utóbb; most ha magától tudjuk meg: maga megszabadul. Mondja meg, lássa, én is csizmadialegény voltam, sajnálom magát, szinte úgy néz ki, mintha az édes atyám uram volna; mondjon meg mindent. Kiszabadul s én meg káplár leszek. Segítsünk egymáson. Isten is megengedi. Aztán elveszem a leányát, nekem nagyon tetszik a leány. Most már csak láthatja, hogy igazi dologban járok. Mi? Látja ugy-e? Mondja hát, de hamar, mert jönnek-mennek, most is -77- ahol egy csomó ember. No majd segítek. Hát levelet kaptak Kossuth atyánktól?

– Mi egy kicsi sorocskát sem, uram.

– Kossuth bankót rejteget? s megtalálták?

– Nem uram.

– Szidta a… az nagy baj.

– Azt se szidtam.

– Hát?

– Ha csak álmomban nem mondtam valamit –

– No azt se szabad. Egyre megy. De hát mit mondott?

– Isten a bizonyságom, hogy semmit.

– Hát akkor elárulták.

– El, uram.

– Az mindegy. Ha nem tud semmit, ki nem ád senkit, baj – lesz.

– Jaj édes istenem – nyögött a vén ember keserves hánykolódásokkal.

– Nincs-e valami szép drága tehene?

– Van.

– No oda kell adni, s ne féljen. Kövér disznaja?

– Volt – de megöltük.

– El kell küldeni a kolbászát, sonkáját az uraknak – azok úgy sem öltek mindenütt. – Aztán meg is várják, nagyon szeretik.

– Jaj uram teremtőm – szorongatá a vén ember hüvelykujjait és feszítgeté nagy lábujjait. – Jézusom légy velem, mutasd meg ártatlanságomat. Te láttad uram, hogy én sekinek se vétettem; vén vagyok már, mit hazudnám előtted?

Lehajtotta nyomott kis fejét a vén ember, szurkos kezeivel kitörölgette szemeiből a patakzó könyeket és valami vigasztaló zsoltárfélébe kapott, nyögte, búgta az erőtelen sorokat, mint a régi martyrok, és Pál apostolt látta maga előtt, a ki elhagyatottságában ekkép panaszolkodik: «Az én első magam mentésében senki nem volt mellettem, hanem mindnyájan elhagytak engemet – –» El engemet is, – kiáltott fel a vén csizmadia. -78- «Mert Demás engemet elhagyott – – az érczmíves Sándor is sok gonoszszal volt irántam, de fizessen meg neki az Úr, az ő cselekedete szerint.» Tördelé a nagy apostol bús szavait a vén ember, társaira, az alczéhmesterre és jegyzőre gondolva bizonyosan – kik im felé se mennek. És kegyes fohászokkal végezé: «Én immár megáldoztatom, és az én halálomnak ideje közel vagyon!»

E szép, kegyes fohászkodások valamennyire megvigasztalták a remegő aggastyán hívő, de ugyan kevés jót reménylő szivét. Annyira, hogy még a zsandár úr is, mint egykor a régi római katona a kereszt alatt – hinni kezdte, hogy: «Bizony, ez alighanem igaz ember volt!»

Teljességgel máskép vélekedett azonban a derék és igazságos Krumpelholz főnök úr, ő tudta, hogy egynek a sok közül meg kell verettetnie, mert az időközönként való példaadást felette jó néven veszik odafönt a miniszteriumban s itt a városban és vidékén is oly szükséges az, csaknem mint a betevő falatkenyér.

Hiába sírtak azért folyosóján az asszonyok és leányok és mutogatták a szokásos módon az emberek a tömjént és myrhát: most az igazság kiszolgáltatóján semmi sem fogott, a gyémánt kebelről, mint borsó a márványról úgy hullottak alá a könyörgő, esdeklő szavak.

Valami szép és ünnepélyes volt e jeles hivatalnokot nézni övéinek közepette, csillagokkal, aranyos gombokkal, szúrós kegyetlen szemeivel és széles vastag szájával, melyet e hivatalos alkalomra egészen összecsucsorított, mintegy hogy azzal is példázza: itt ma sem égnek, sem földnek kérésére nincs pardon.

Schwindler úr is ott állt és háta mögött nehány főrómai hölgy kiséretében a főnökné, ki egyre susogta: ilyen az én férjem, a megtestesült kötelesség és igazság, a császárnak nincs több ilyen szolgája. Ah, ha látnák Krumpelholzomat a miniszterek. Úgy-e édes Schwindler, ő egy miniszternek termett? -79-

Schwindler úr nagyon jól tudta, hogy az igazi bünös megváltotta magát. S mily szép ajándékkal; hogy ő azért a fogatért – barátságosan egy darab ezrest adott. Egy gondolat villant meg keskeny, okos fejében: ki kellene azt a csizmadiát szabadítani, szép leánya van. Az a leány nagyon is szép. Az a vén ember atyafiságával egyszerre betöltené a várost, ő ünnepelt ember lenne általuk, titkos magyar érzelmű – ah ez is szükséges.

– Igen, ezt a rablót, ezt a csalót – gondolt a főorvos úr a főnök úrra – fel kell jelentenem, le kell álczáznom minél előbb, egy kerületben nem jó nekünk lenni, a főnökné ízetlen reminiszczencziájával örökké utamban állana, (bár a kineveztetést Krumpelholzék régi reminiszczencziájának köszönhette), meg kell mentenem azt az embert.

Odább ment a hosszú fedett folyosón s egy emberrel, a ki a polgárok fejének látszott – véletlenül szóba állt.

– Mennyi idős lehet – kérdé halkan – az az öreg ember, a ki el van itélve?

– Túl a hetvenen, a bátyámnál két esztendővel öregebb.

– Beteges-e?

– Régóta sérvéses. Az belehal. Ott marad a deresen.

– Én az új kerületi főorvos vagyok – jegyezze meg, jó ember, csak tegnapelőtt érkeztem ide. Esmeri maga özvegy Némethné úrasszonyt, az aljárás főnök úrnak, László Károly úrnak testvérét?

– Hogyne esmerném, méltóságos uram, úgy esmerem, mint a két szememet.

– Az nagyon jó asszony. Elmennek nehányan hozzá és megkérik, hogy nehány úri asszonynyal jőjjenek ide a főnök úrhoz, kérelmezzenek. Ha nem lenne sikere: eljő a kérelmező bizottság hozzám a nagy vendéglőbe, a hol szállva vagyok. A többiről biztosítom. Legyenek nyugodtak. De így járjanak el, a mint mondtam. Most -80- kilencz óra, délig várni fogom magukat, jó ember. Itt most minden könyörgés, esedezés – hiába való. Majd úgy – tudja?

Semmi köszönet. Egy krajczárt se próbáljanak adni. Ha úgy járnak el, a mint mondtam, ez ember meg van mentve.

Schwindler úr intett finom szarvasbőr keztyűs kezeivel s mintha mi sem történt volna – visszament a nők közé. Krumpelholzot rendkívül magasztalta nagyszerű jelleméért, mely magasztalás a főnök úr öblös füleibe is elhatott – s a legnagyobb tisztelettel a példányszerű főnök iránt, kijelentette, hogy fontos hivatalos teendők miatt – távoznia kell.

Krumpelholz úr ily kiváló elismerések után nem tehetett mást, mint a polgárembereket és asszonyokat kikergettette, az ajándékkinálókat pedig rögtön elcsukatta.

Meg volt magával elégedve, de meg is lehetett, mert tudhatta, hogy ez így nagyon jól van. Büszkén, mint egy bivaly, feltartott fejjel a mocsárban – gázolt keresztül a rimánkodókon. Reszketett dühében is, de örömében is, hogy így meg tudta magát óvni az aranyoktól és egyéb hódolati jelektől, holott egy kis aranyra, oly főhivatalnoknak, ki még főbb hivatalnok akar lenni, kétségkívül szüksége vagyon mindig.

Nevetett és tapogatta a mély zsebeit, mint olyan ember, a ki ma nyert is, de bizony vesztett is. Tehette volna – gondolá – hogy az ajándékot négy szem közt, mint máskor oly sok ember tette – elfogadja s annál keményebben megcsapatja azt a nyomorult embert. Nem! ma Schwindler előtt példát kell adni.

Megérezte, hogy honnan jő a vész, mint a messziről czélba vett vad – és törekedett kijátszani a bajt. Vagy talán nem is sejtett semmit, mint rendesen az ember nem veszi észre, mikor igazán mellette a veszedelem. Dolgaiba merült, mint a madár a levegőbe és az összbirodalom felséges törekvéseit legjobb erejével iparkodott elősegíteni. -81-

– Te, Krumpelholz – kiáltott be úgy dél körül a felesége – egy csomó úriasszony jön, Némethné, Nagy Jánosné, Görögné, Sándorné, Vassné, Rézné – ez nagyszerű! Itt valami történni fog.

És mint minden jó asszony, a ki örvend férje megtiszteltetésén – vidám hahotával és ifjúi szökdécselésekkel futott a nagy terem mellé egy szögletbe, a honnan egy kis tolvajablakon át mindent láthatott és hallhatott.

Azt Krumpelholz eleitől fogva kénytelen volt megengedni, annyival is inkább, mert nejének egy intése, bátorítása vagy figyelmeztetése sokszor eredményezett már jó dolgokat.

Természetesen semmi se lett az egészből. Krumpelholz főnök úr pompásan tartotta magát, oda sem tekintett a tolvaj-ablakra, pedig a főnökné ugyan integetett, hogy engedni kell, engedni kell. Nem, annak a vén gonosztevőnek (holott igazán semmit sem tett, de ez nem is volt épen szükség abban az időben) lakolnia, oh igen, lakolnia kell.

A hivatalos dacz gyönyörérzete töltötte el a főnök úr férfias szivét. Minden igéret nélkül bocsátotta el az asszonyságokat, mondván:

– Uram, felséges császárom tudja meg, hogy egy hű szolgát bir bennem. A kötelesség és igazság szentsége az én lábaim, ezeken kell járnom.

A dámák akkor is, mint ma tennék: két pártra oszlottak. Vassné, Rézné a mellett voltak, hogy a főnök egy igazán nagyszerű ember, megérdemelt volna egy csókot. Mit is mászkálunk mi egy csizmadiáért? Ha bűnös: már bizony bűnhődjék. Bűnhödött szegény Ugodi Nelli is – hát akkor egy csizmadia? Én nem is mennék tovább.

Sándorné hajlandó volt egy rongyos csizmadiáért nem könyörögni – de Némethné hatalmasan vezette a menetet.

A nők a vallott kudarcz után dobogó szívvel mentek fel a lépcsőkön. -82-

Schwindler Gusztáv kerületi főorvos úr díszruhában várta a női küldöttséget, biztató mosolylyal, egyszersmind (a mi mindig szokása maradt) ünnepélyes, alázatos megdöbbenéssel.

Így is fogadta.

Némethné egy-két ah! és óh! után igyekezett minél előbb sírva fakadni, a mi a felette siralmas ügyhöz talán legjobban is illett, s átadta a szót Rézné asszonyságnak, ki épen nem volt oly érzékeny, s ilyen beszédet tartott:

Méltóságos kerületi főorvos úr!

Szomorú világot kell a magyarnak látni, férjeink, gyermekeink rabságban, mi magunk rettegésben, hogy mikor ér bennünket a leggyalázatosabb sors, mely mai napon egy becsületes, soha senkinek nem ártó polgártársunkat fogja a közszégyen padjára vonszoltatni. Kedves-e ez a császár előtt? tudtával történik-e? nem hihetjük. Ha van anyja, a kit isten éltessen, testvére, huga, a kik sokáig éljenek – lehetetlen, hogy meg ne könyörüljön a szegény magyaron, főkép a kúnságon, a hol a kegyetlenség legtöbb áldozatot szedett már eddig is. Kedves az a császár előtt, hogy asszonyokat megvesszőzzenek? nem hihetjük; hogy tisztességes, jó házból való leányokat a piaczra vonszoljanak? olyan ocsmányság a világon sem történhetik több. És kérem, mi akar ma történni? hogy egy hetven esztendős, magával jótehetetlen aggastyánt nyilvánosan megbotoztassanak. Miért? semmiért. Talán csak azért, hogy egy éljent kiáltott. Hát éljen a császár, de mért ne éljen a magyar is szülötte földjén? Bűn-e az?

Bár tudná meg a császár, mert majd tenne az igazságot. De őt elzárják a magyartól. Büntesse meg az isten azokat, a kik teszik. Azért jöttünk a főnök úrtól, a kinek szíve érzéketlen maradt könyörgéseinkre, – hogy arra kérjük Méltóságodat, járjon közbe, hogy szünjön már meg egyszer az a rettenetes állapot, hogy az ember még a száját se merje tisztességesen kinyitni, hogy szegény felebarátunk, úgymint Harnócz János, a -83- csizmadiák czéhmestere, kiméltessék meg a legrettenetesebb sorstól, és mint ártatlan, szabadíttassék ki fogságából. Az egész város, az egész kúnság, de az isten is áldani fogja Méltóságodat.

A nők könyekkel osztották derék társuk szívből fakadt beszédét és könyörgő kezekkel fordultak a szép úri ember nyájas arcza felé.

– Én – kezdé válaszát a főorvos úr, mint azután is mindig tette – akadozó hangon, bár igen folyékonyan tudott beszélni, de talán így volt szebb – én idegen vagyok e szép országban, de azzal nőttem fel boldogult jó szüleim szeretetében, hogy a magyar nőket bámuljam és istenítsem. Örömmel, mély áthatottsággal látom, mennyire nem volt magasztalás, de a legtisztább való, a mit a dicső magyar nők nemeslelkűségéről olvastam. Az én szívem is elfogódott, midőn meghallottam, mik történnek itt. Nem, – büszkén mondhatom, azokat a felséges császár nem akarja úgy – talán hivatalnokaink részéről egy kis túlbuzgóság. Méltóztatnak tudni, hogy minden átmeneti korszaknál vannak nehéz, szívet szorító jelenetek. Csak a franczia forradalomra mutatok. De elmulnak a felhők, s a nap, a mi felséges császárunk kegyes jósága, a maga tündöklő pompájában fog leszállni a legutolsó kunyhóra is. Legyenek nyugodtak, én a mondott aggastyánt orvosilag megvizsgálom, s reménylem, a főnök úr is, ha úgy látja – tanácsomba bele fog nyugodni. Fogadják egyenként magasan kitüntető becses bizalmukért legforróbb hálámat.

Hát lehetett-e szív, mely szeretettel ne dobogjon ily fenkölt szavak után? ajk, mely dicsőítő igékben ne törjön ki ily emberrel szemközt?

Az egész város a nagylelkű és szép főorvos nevével lett tele, s mikor a csapatás elmaradt s pár nap mulva az öreg csizmadia szabadon, lánczok nélkül, övéi között megjelent – mindenki a csodálatos szabadítót akarta látni?

– Ki az? -84-

– Milyen?

– Hogy hivják?

– Áldja meg a mindenható – –

– Honnan jött?

– Mert az egyenesen – suttogták szerte – ő tőle, a mi apánktól jött.

Veszeli Jóska is előkerült. S ő fútt még a trombitájába. Elmondta mindenkinek, hogy hol és mikép ösmerkedett meg azzal az úrral, hogy az micsoda egy isteni lélek! Most látja már, ki volt. Lám, lám!

S hogy teljes legyen az öröm: Márton Sándor is jött, még pedig a főorvos úr szekerén.

Akkor fordult be a templom felé, mikor itt is, ott is, az új főorvost dicsőítették.

Némethné könyek között vetette magát Vilma karjai közé, s csak ennyit tudott rebegni:

– Ő egy félisten! Azt – meg kell szeretned Vilma.

László Károly úr is így vélekedett a háttérben, és Lászlóné asszonyság is el volt kábulva a történtek után.

– Én ki nem állhatom! – bigyeszté gúnyos mosolyra Vilma kisasszony ajkait.

– Oh te! – csapta össze két kezét ijedten és haraggal Némethné – László Amely.

– Én ki nem állhatom!

-85-