VII. (A szegény ember csak szegény ember.)

Márton Sándor urat a dr. Schwindler Gusztáv úr két szép derese szállította be Nagykakasdra. Az ifjú elgondolkozott, hogy mikor ezt a különös szívességet a saját lovain fogja majd egyszer visszaadni annak az ismeretlen, nagyszívű úrnak! Büszkén mosolygott, mert az ember, ha még épen nem gazdag is, de tudja, hogy az lesz – meg meri ezt tenni; leoldotta nyakáról a kendőt, és kivette belőle meglehetősen jól összetörött bal karját. Sajgott biz az, hogy a fogai is csikorogtak bele, hanem mit mondtak volna arra Nagykakasdon, hogy ehol a Márton Sándor karja fel van kötve! no még ez is ügyes egy vőlegény; még a bort, sört, pálinkát is oda tette volna egy-egy roszlelkü!

A mellett azt is el kellett gondolnia, hogy az ő jövetelével most az egész város tele van; nem lesz egy ember, a ki észre ne vegye. Valamikor én is megéreztem, ő is megérezte – és mindenki megérezte, mikor a szerencse napja egyenesen orczájába sütött. Oh milyen akkor a nap! nincs akkor felhő! milyen enyhe akkor a lég, nincs akkor deczemberi fagy, milyenek akkor az emberek, nincs akkor ismeretlen sehol senki!

Márton Sándor, a nélkül, hogy tudta volna, úgy tartotta fejét a hintóban, mint a nagy, tisztelt, dicsőített Balassa szokta, kegyesen, mosolyogva, de alázatosan, -86- mintha mindenki beteg volna körülötte és tőle várná gyógyulását. Elhozta a nagy doktoroknak nemcsak reczeptjeit, hanem a fej, szem és kéz és láb és váll tartását is.

Mindent megtanult, hogy használhasson embertársainak, és hogy a szegénységet szorgalom s tudomány által feledtesse gazdag apósánál.

Az úton találkozott egy-két komor szegény asszonynyal, a kik a szomszéd nagy erdőre mentek egy kis törmelékért. Alig tudta megállani, hogy le ne ugorjék a kocsiból, – mint ezt Skoda cselekedte Bécsben akárhányszor – és meg ne kérdezze: asszonyom, hogy van? önnek a szemei igen be vannak esve? adja kezét, kérem, mutassa nyelvét.

Ah májbaj, szívbaj, gyomorbaj – –

Az a kedves jó Márton Sándor úr!

A városba érve – nagy csoportokkal találkozott – s ezekben ösmerőseivel, rokonaival, barátaival. Megdöbbent, édesen fölrezzent merengéséből: ennyit még se mert volna reményleni.

De azok a tömegek elmentek mellette szó nélkül, és még azt se vették észre, hogy ő mint a nagy Balassa: egy karéjt ír a levegőben üdvözlő czilinderével, vagy mint a jó szőke Szauer úr, mosolyog és bíztatólag mosolyog.

– Éljen, ez a nép embere lesz, karácsonyi megváltó, – verődött fel egy-egy hang.

Ez az előlegezés oly jól esett ifjú szívének.

– Igen, – mormogá magában, – meg fogjátok látni, hogy a halálba is elmegyek értetek!

És fölemelkedett, mintha már menni akarna.

Fényes tisztikar kiséretében, néptől, nőktől követve, látta a Hauszinger boltja előtt az ő patronusát, tollas kalappal, fényes főorvosi ruhában, délczegen haladni a nagy vendéglő felé.

És hangzott a nép zaja, mint tűzvészkor.

Mi történhetett itt?

A két deres sebes kanyarodással vitte el a városháza -87- előtt – és senki sem vette észre, hogy a hintóban az új doktor universzális Márton Sándor ül.

Odahaza a kis ősi telken (a nagyobb ősi telkek, mert voltak – sok oknál fogva elfogytak), egy öreges cselédasszony fogadta álmélkodó kifejezésekkel.

– De hát apám, Mári néni? nincs idehaza?

– Oh dehogy nincs, amott szalad a Kudar szabó felől. Jőjjön! Jőjjön! – kiabált a cseléd – nem látja, hogy itthon a drága, kedves úrfi?

Hogyne látta volna, hiszen még a pipa is látta a szájában, mert úgy füstölt, hogy öröm volt nézni a hű társat.

– Fiam, jaj te fiam! – ölelgeté az öreg Márton úr a kedves fiát, de mind azokon a helyeken, a hol az izületek ki voltak ficzamodva. Csak úgy tapogatta, mint a drága tojást, de mégis meg akarta tudni azonnal, nagy-e a baj? – No hát nem fáj, édes fiam? – kérdé örömtől csillogó szemekkel az öreg emberke, most kezdve igazában az atyai csókokhoz.

– Nem, nem, apám.

– És lám, itt mekkora híre volt, még Harkai sógorék is kétségbe voltak esve.

Jobban esett volna ugyan az ifjúnak, ha azt hallja, hogy: a László Károly úrék is nem tudtak hova lenni bánatukban – hanem így is szívesen vette a részvétet.

Márton úr, miután egészen meg volt győződve, hogy ennek a fiúnak épen semmi baja sincs immár, és itt nagyobb volt a zaj, mint sem a baj – oda fordult a lovakhoz.

A kinek voltak valamikor szebb napokban saját lovai és pedig hol feketék, hol pejek, hol sárgák, hol meg egyéb szép színűek: az be fogja látni, hogy Márton úr, a ki nagyon gazdag ember volt a forradalom előtt, ezt az érdeklődést még nem ölhette ki a szívéből. Örömmel simogatta meg a két gyönyörű vasderest, meghúzogatta homlokserényüket, füleiket, megveregette szép tömött szügyüket, figyelmeztette fiát, hogy nézze ezt a lovat, – ennek van csuklója, feje, szeme -88- és még minő lába! Szebb első lábakat nem lehetne látni, hét vásáron sem.

Oda súgta a fiának, hogy ezek a lovak a Krumpelholz főnök lovai, ajándékba kapta a Hajkó fiuktól, hogy az apjuk kikerülte a fölvágatást.

Aztán hirtelen a mai nap tárgyára tért.

– Szinte csapatásra jöttél fiam; a Harnócz csizmadia volt kinézve. Megszabadult. Első eset, már ki volt állítva a katonaság.

– Hogy szabadult meg az öreg? – kérdé inkább csak úgy odavetve az ifjú.

– Az csak úgy fiam, látod-e, hogy az úri asszonyságok a Németh Józsefné elnöklete alatt elmentek kérelmezni a főnökhöz, no az persze kikergette őket; onnan elmentek az új kerületi főfizikus úrhoz – csak most jött karácsony első napján – s az kicsinálta, hogy a czéhmester elkerülte a csúf halált. Tett is a nép olyan ujjongást, éljenzést, hanem tehetett is. Az valami csoda ember. Veszeli Jóska mondja az előbb, hogy találkozott veled, s a főorvos kötözte be sebeidet. No az még a szerencse. De hogy esett ez a szerencsétlenség? Mennyit búsultunk Harkaiékkal.

Megint csak Harkaiék – gondolá az ifjú – mért nem inkább László Károlyék?

– László úréknál nem volt apám?

– Nem voltam, fiam.

– És László úr se volt itt?

– Ő? édes fiam, mit gondolsz? Olyan emberhez, egy aljárásfőnök, – a kinek két fiát akasztatta a német. Nem, ő nem jár ide. De ha az úton talál, mindig elég szíves. Elég az tőle fiam. Szegény ember csak szegény ember. Azért, hogy a leánya mátkád, én nem várhatok tőle nagy barátságot. Régen, persze ez is máskép volt. Akkor én is jól állottam, bizony majdnem úgy, mint ő. Őt igen lábra tette a rettenetes uzsora, s a német; különben nem avatkozok senki dolgába is. Eredj csak fiam. Hadd lássam el ezt a kocsist. El ne menjen egy jó falat nélkül. -89-

S még egyszer, úgy hirtelenében végigtapogatta a fiút, a vállait, a karjait, a mellét – hogy hol lehet az erősebb baj, s hogy a fiún semmi különösebbet nem vett észre – vígan a kocsis vendégeléséhez látott.

Egy vőlegény mit tehetne mást, és mit is kötelessége inkább tenni, mint azt, hogy fogjon tüstént az öltözködéshez, és látogassa meg a kedves menyasszonyát.

– Egy kis meleg vizet, édes Mári néni, – szólt a kimért tempóval tüzet rakó öreg cselédasszonyhoz, – hát mit szól rám? megsoványodtam?

Egy vőlegény mindig szép annyira, hogy várja a jó szót: be megszépült, be felséges jó színben vagyon!

Márton Sándor úr is várta ezt a szót, s mivel a rég meghalt édes anyja ezt nem mondhatta neki: elfogadta volna egy hű cselédtől is.

Mári néni, mikor látta, hogy a kis vaskemencze illendően zakatol: az úrfi felé fordult.

– Bizony úrfi, elkelne, ha egy kicsit – hanem megálljon, majd helyrehozzuk idehaza; öltünk disznót, hizlaltam pulykát, van néhány szép tyúkom is, s a galambok is költenek a kis konyhában, s egy kis szőlőt is tettem félre, van diónk, almánk, mákunk. Befogunk mindent, szerzünk egy kis jó piros színt. Aztán akkor egyben máskép mutat az úrfi. Azért csak azt mondom, míg engem lát: ne búsuljon. Hej, ha az én unokámnak, a Rémes Jancsinak a két nagy kövér piros orczáját most odaadhatnám – hanem ne búsuljon. Őt is én neveltem. Utána látok én a dolognak még ma.

– Ma? – nevetett az öltözködéshez fogott doktor úr, – ma ne bántsuk.

– Ugyan miért? hiszen tán csak…

– Ma estve László úréknál leszek.

– No hát holnap.

– Holnap meg alkalmasint Németh Józsefnénál.

– Hát mindjárt azután.

– Hagyjuk el egy kicsit, – folytatá boldog kaczagással Sándor úr, – előbb az atyafiakat járjuk végig. A László-nemzetség igen nagy; Vargák, Halászok, Hajósok, -90- Véghek – hagyjuk el Mári néni. Hanem kérdezek mást: nem látta mostanában – –

– A kisasszonyt? vagy láttam.

– No halljuk.

– Gyönyörű, tegnap hallottam a Sós Ferinétől, a ki bejárós Németnéhez – hogy – –

– Halljuk – örvendezett az ifjú, és válogatott legszebb ruhái között.

– Hogy László Vilma kisasszony báróné lesz.

Édes istenem, miért teremtesz bolond asszonyt!

Sándor úrfi letette a szép fejes nyakkendőtűt, elsápadt, s a szívén végignyilalott valami – hülés.

– Miféle báróné?

– Sohase tudom én. Az úrfi csak nem lesz báró?

– Én? Mári néni, hogy lennék? De doktor vagyok s mától fogva csak úgy gyógyíthatok, mint akár Veisz, akár Csikváry.

Ha tudta volna az ifjú, hogy egy vén cselédasszony ért a diplomához, és fel tudja fogni, mi a kitünő, a tiszta kitünő – odatartotta volna elébe a szép, ujdonatúj, nagy lógó pecsétes doktori diplomát s azt mondta volna, hát tudja-e, mit mondok, Mári néni? – azt, hogy ezt a diplomát ötszáz báróságért sem adom.

Ezt én szereztem becsületes, igaz munkával; ezen nincs mocsok, és nem is fog lenni soha, arra esküszöm; nekem nincs ugyan semmim, mert a német mindenünket elszedte, de független vagyok, s a míg isten segít: kenyeret nem lopok; fényes ruhát nem csalok; a nemzetemet el nem árulom; a porló bátyáim hamvaira szégyent nem fogok hozni. Hát most tudja, hogy én ki vagyok?

Igy szólott és tett volna Márton Sándor úr, – ha érzi, hogy egy vén cselédasszony – a ki hamarosan olyan pompás tüzet tudott rakni, ahoz is ért, hogy mi a tudomány és a becsület.

Így csak hallgatott, bosszankodott – és búsult.

– No fiam, módban hagytam azt az embert – szólott a belépő édes atya fiához – elláttam becsületesen étellel, itallal, adtam neki egy huszast. Jól tettem? -91-

– Maga, édes apám – még mindig gazdag embernek képzeli magát, – mosolygott a fiú jóindulattal.

– Nem bizony fiam, csak szeretem a becsületet. Ne mondja senki, hogy czigány vagyok. A híres gazdag Hauszinger házat-házra vásárol, már van neki vagy tizenöt, egy rosz szürke köpönyegbe jár 1841 óta, azóta tán csizmát se vett másikat, úgy él, mint az utcza-kutya, családostúl; zárkózik; már hat órakor bezárja a kapuját, félti azt a ránczos, uzsorás, lelketlen bőrét. Élni akar, pedig-pedig mindenki utálja, a veje, meg az egyetlen gyermeke is; minden hónapban más cselédet tart, hogy ne kelljen neki fizetni. Hát élet az olyan? Inkább én ne egyem, de a fiam ne hallja rólam: hogy ahol megy a gaz uzsorás, czigány, smutzig apád! Egy huszast adtam ennek a németbe oltott kocsisnak. Lássa, kinek a fiát hozta, s becsülje meg a magyart. – Jól tettem?

– Jól, jól, édes apám.

– Rosszul állanak a szegény Harkai sógorék is. Az a gyenge, erőtelen leányka tartja őket a varrásával, szép, gyönyörű kézimunkájával. Az ám még a leány, fiam, ha volna még egy gyermekem, ha élne Istvánom, a pap, de annak teremtette volna az isten.

A vén ember félre fordult, megtörülgette sárgás bajuszát, elsimította redős homlokáról ősz fürteit, s remegő kezekkel fordult a magas égben lakó isten felé, és imádkozta, zúgta, dörögte, tombolta, kaczagta a Dávid ötvennyolczadik zsoltárját ekképen: Oh isten, ne hallgass, és ne vesztegelj, és ne nyugodjál oh erős isten! Mert ime a te ellenségid háborgatnak, és a kik tégedet gyűlölnek, fejeket fölemelték. A te néped ellen álnok tanácsot gondolnak, és ezt mondották: Jertek el, vezessük el ezeket, hogy ne legyen nemzetség! Cselekedjél úgy velek, mint a midianitákkal és Siserával, kik elvesztek Endornál és lettek a földnek ganéja! Tegyed őket és az ő fejedelmeiket olyanokká, mint Arebet, mint Zébrát és mint Sálmunát. Én istenem! tegyed őket olyanokká, mint a lapta, és mint a pozdorja a szél előtt. Töltsd be az ő orczájukat gyalázattal – -92-

– Atyám, édes atyám! – ugrott oda a fiú apjához, kinek hullottak a könyei és tajtékzottak az ajkai – ne átkozódjál. Látod én megmaradtam. Adjunk hálát az istennek – hát a hol egy se maradt! Apám! lásd, itthon vagyok, nem is megyek el többet, itt élek melletted. Meglásd, minden jóra fordul. A kik nyugosznak – jól nyugosznak – ne háborgassuk – azért haltak meg, a miért én is meghalnék százszor. Ne bolygassuk poraikat. Ne sírj! ne sírj, mert – mert elmegyek, ha sírsz.

S a fiú odarogyott csakugyan a kis erőtlen emberre.

– Szép is bizony! így fogadni a fiát, – szólott a kemencze mellől a vén cselédasszony, szemeit törülgetve. – Sütöttem egy kis kolbászt, hajdúkáposztával – egyenek, hozok egy kis bort is.

S az asszony húzta-vonta őket az asztal mellé.

– No úrfi – hát ezt tanulta Pesten! Sírni! Hisz az imént jó kedve volt. Egyenek, én töltöttem ezt a kolbászt, borssal, majorannával. Maga is téns úr, okosabban tenné, ha másról beszélgetne már. Nem olyan gonosz már a világ, mint a milyen volt. Ehol – ma is – milyen szépen kiderült Harnócz uramnak. Kiderül még másnak is. Üljenek le, megyek egy kis borért.

Mire Mári néni visszakerült: akkorra csakugyan ott ült a fiú apjával; s tisztességesen foglalatoskodtak.

– Úrfi! nem feledkeztem én el a madarairól! – A rigót elvitette a kisasszony, az ott van.

– Ott van a Jakab, no, a Jakab ott van? – ugrott fel örvendezve, mintha mi sem történt volna, az ifjú ember. – Ej, ej, hát Jakab bácsinak csak jó dolga van.

– Még ugyan, – kapott kedvre az öreg cseléd is – de az úgy fütyül, úgy lármáz, hogy egész erdőnek meg tudna felelni.

– És a kisasszony szereti? Megyek, mindjárt megnézem Jakab bácsit.

– De hát a galambok?

– Nos? azokat is elvitette a kisasszony?

– Nem, azok itthon vannak – várjon csak az úrfi – -93-

S a vén cseléd kiszaladt.

– Még ezt a szép falatot, édes fiam, ha te eszel, én is eszem, – mondogatá az öreg, ki meglehet, a nélkül is evett volna. – Igyál is. Nem rosz bor. – S az öreg megtöltötte a poharakat.

– Én nem iszom, apám. Megvárom, míg ötven éves leszek, akkor kezdett inni apám is.

– Akkor, mikor anyátok meghalt. Akkor egy kicsit temetés után megittasodtam – azóta iszom egy kicsit. – Te előbb hozzáfoghatsz. Hát ha isten jobban veled lesz.

– No úrfi, hát látott ilyeneket – mutatá örvendezve Mári néni a két, fehér gatyás, óriási begyű galambot.

– Nagyon szépek, Mári néni.

– Meghiszem. Mikor meglesz az esküvő, ezt a pár galambot viszem ajándékba a menyasszonynak. Ilyen szép pár nincs a világon. Hogy szereti ez egymást.

S a vén asszony csókolta, babrálta, simogatta a két szép galambot.

– Jól van, Mári néni. Látom, nem feledkeztek meg rólam.

– De hát vegye a kezeibe.

– No, szépek vagytok. Tegye fel őket Mári néni a dúczba.

– Nem, ezek velem laknak, egy szobában hálunk. Nevelem, hogy szépek legyenek. Ha baja történnék valamelyiknek – tudom, soha se lenne a házasságból semmi. Vigyázok.

– Jó, jó, hadd beszéljek már magam a fiammal; – vigye azokat a madarakat – kiáltott az öreg asszonyra az idősb Márton úr – épen egy tele pohár bort simogatva. – Az embert mindenütt lesik. Nézze a vesszőket, száradnak-e?

– Tán én nem vártam épen olyan szivvel az urfit, mint a ténsúr, hanem –

– Mári néni – vágott a vitatkozók szavába Sándor úr boldogan – mi aztán külön mindent megbeszélünk, hiszen még azt sem adhattam át, a mit Pestről hoztam – tudja? -94-

– Hát? –

– Természetesen – mosolygott biztatólag az ifjú.

– No – minek tette már no –

S így Mári néni megbékélve vitte ki a madarakat, – s ott künn ezerféleképen elgondolta, hogy milyen kár az a derék, becsületes úrfi egy ilyen házsártos vén embernek, a ki míg a világ, mind beszélne, csak lenne a ki hallgatná. Majd a legnagyobb aggodalommal arra gondolt, hogy azt a jó kis füstös kolbászt a drága káposztával mind eleszi előle egy harapásig, s a bort is mind feltöltögeti. Éhen marad, pedig milyen sovány. Bemegyek, nem hagyom. S csakugyan minden perczben be is tekintett s oda kiáltott:

– Egyék az úrfi, igyék az úrfi, az isten megfizet. Vigyázzon.

S mutatta az ujjával, a fejével, hogy szúrjon a tányérba, ne hagyja magát.

A doktor úr nevetett, s viszonozta a vidám tekintetével, hogy: résen áll. Az öreg Márton ezalatt minden időt jóra fordított, s szembetünően kezdte is érezni, hogy valójában nem is olyan sötét már a világ mégis, mint fönnebb volt.

– Fiam te, most először is a Harkaiékhoz megyünk – tette le az öreg megelégedéssel kését, villáját. – Azok a szegény emberek tégedet nagyon szeretnek, s hozzám is igen jók. Meg kell, hogy nézd az öreg embert, az egy kicsit elméjében alighanem meg van hibázva. Mindig olvas, mindig tanul – öreg már, mire való az efféle? S minden ismerősétől, addig míg Ő megjő – egy-egy kis kölcsönt kér. Jó, jó, hát hiszen kérjen, megy az egyszer-másszor, de határa van mindennek. Csak azért mondom, hogy te is tudd magadat mihez tartani. Okos ember volt mindig, de most a sok ingyen való tanulás által mintha még tudósabb volna. Milyen ember! valamikor hogy ragyogott az elméje, hisz követ is volt Debreczenben. Egy kicsit becsukták, de hogy látták: nincs mit tőle félni, kieresztették. Tettek vele valami szégyent – igaz. De nem akasztották fel, mint az én -95- fiaimat! Sir a lelkem, ha látom, hogy azon az ártatlan leányon élődik, azon az árván, s azon a tehetetlen vén asszonyon. De azt hiszi, kergetik. S neki nem lehet dologhoz látni. Valamit tégy vele fiam. Sajnálom azt a szép leánykát, a ki éjjel-nappal töri magát a rettenetes sok varrással. Hogy én mikép élek? azt a jó isten tudja csak – hanem senkinek a zsebe körül nem kotorászok. Felakasztanám inkább magamat.

Mind azzal van tele, jön Kossuth; így jő, úgy jő; ezt olvasta, azt olvasta, innen irt, onnan irt. Mert haza jött Rákóczi uram is valaha, úgye? meg Tökölyi uram is! Még, ha teszem azt, ha haza jönne is, a halottakat fel nem támasztaná; a koldusokat fel nem ruházná; az elesetteket, a mennyi most van mindenütt – egyenként föl nem emelgethetné – mi? nem úgy van, fiam? Ha jön, hisz hozza isten!

– Csak beszéljen apám, addig én öltözködöm.

– Dologhoz álljunk, ugy-e fiam? Azzal tartok. Megtanultam kosárt kötni; rekettyés van bőven a határon, magamnak is van egy kicsiny tavacskám – szent Jakabon; nyesem, vágom; ez a vén asszony tisztítja, szárítja, én kötöm. Tóth Pál uram vásárokra hordja. S ő is él, mi is élünk. Ne félj fiam, – töltött még egy pohárral – nem alkalmatlankodom ám rajtad, ha a gazdag Lászlóék házában találnál lakni. Mi itt maradunk. Egy-egy kis dohányom mindig van, senkinek a nyakára nem járok – hanem azt, Sándor, mégis alig vártam, hogy gyere már haza.

– Igen – szólt elpirulva az ifjú ember – hanem azt még sem kérdi, hát «diplomám»? Nem is mutatom.

– Óh édes fiam, majd ha valamerre elmégysz: kiszedegetem én az irásaidat, könyveidet, megnézek én akkor mindent apróra. Magam akarok lenni, mikor nézem. Egyedül vagyok akkor is, midőn időnként a szegény bátyáid ruháit kirakom, szellőztetem. Tudod, rosszak a szemeim. Ezekkel is csinálnod kell valamit.

– Úgy, úgy sir, megint sir – tekintett be a szomszéd -96- szobából Mári néni, – ne igyék, nem magának való a bor.

S az öreg asszony szép csöndesen eltakarította a poharakat s a kis maradékot.

Sándor ekkorra egészen felöltözködött. S frakkosan, keztyüsen, fehér nyakkendővel, fényes czipőben, mosolygó kék szemekkel, odaállott apja elé.

– Jól van, édes fiam – gyönyörködött az öreg ember fiában. – Csak az a sok németség ne volna rajtad.

– Nem lehet máskép, apám.

– Nem úgy-é? Értem, Lászlóék miatt, hogy németek lettek.

S ha ifjú embert valamikor a jóság, ifjúság széppé tudott tenni, hát akkor Márton Sándor úr is egészen szép ifjú ember volt, s bátran mehetett a menyasszonyához.

Úgy is ment.

Milyen édes szívdobogással ment föl a szép sárga palota szőnyeges lépcsőin. Minden ajtót, ablakot úgy üdvözölt, mint régi jó barátot.

Az előszobában egy fogasra letette felső kabátját, gavallérosan kezébe vette czilinder kalapját, bajuszát megpödörgette, s telt piros ajkait mosolyra, s ha úgy jő – és mért ne jönne így? – csókra készen tartotta.

– Nincsenek itthon – lépett ki egy szobaleány – s jelentette a dolgot németül.

– De a tekintetes úr? – akart előre haladni a doktor úr.

A szobaleány hidegen végignézte az idegen tudatlan embert, s rendreutasító cselédgőggel oda vágta:

– A nagyságos úr sincs itthon és épen senki sincs.

Márton úr e rendreutasításon csak mosolygott, hiszen az a főember az ő leendő édes apósa.

Megfordult tehát, s úgy a mint volt, díszes szalonöltözetében Harkai úrék felé vette lépteit.

Abból, a mi lehet, vagy van: ifjú meleg szive nem sejtett semmit. -97-

Vigan, emelt homlokkal, a legigazabb reménynyel haladt a kedves hazai utczákon. Alkonyat volt, nem igen vette észre senki, hogy ahol az öreg Márton fia! Harkaiéknál már ott találta apját, ki épen kártyázgatott a volt városi szenátor úrral.

– Így lelkem, drága öcsém, – ugrott fel Harkai úr, hogy ő legyen az első, ki a várt ifjú iránt atyafiságos szeretetét a leggyorsabban bebizonyítja, – üljön le, üljön ide, nem ide, oda, nem oda, mellém, nem, ide Bella mellé. Be felséges viruló szinben van (pedig nem volt), természetesen a boldogság kit meg ne szépítene, s akkora szerencse! Igazán, ebben a mostani bús világban jól esik a szívemnek, mikor az isten egy becsületes szegény ifjúnak olyan irígylendő szerencsét juttat részébe. László Károly gazdag, dúsgazdag ember – ah öcsém, mily derék ifjú lett! szakasztott a kedves néhai hugom: édes anyja.

S tekintet nélkül arra, hogy az ifjú doktor úr ezelőtt pár nappal törte össze kezét, vállát: – hevesen ölelgette és ropogtatta a fájós részeket.

– Ugyan sógor, az istenre – mit csinál a fiammal? – dobta el az öreg Márton úr a szépen rendbeszedett kártyákat, – nem tudja, hogy mi történt a cseri csárda kapujában?

– Nem én? – kiáltott fel rémülten Harkai úr, – öltek valakit, vagy elfogtak? ugyan mondja, kit, mikor? Itt ül és nem beszél, holott tudja, mennyire szeretek mindent körülményesen megtudni. Hát beszéljen. Nekem is van egy csomó nagyszerű hirem, öcsém, – beszélünk; – irásaim, olvasunk; – alig vártam már. Fennről hozott egy kis jó hirt? Beszéljen.

– No csak egyszer ereszsze el a fiamat, s ne szorongassa a fájós karjait, a miket összetört a postakocsi. Mert annak is ez a mostani lelketlen német kormány az oka! Veszett volna oda lovastul, kocsistul!

– Úgy? feldőlt! hallottam, részvéttel hallottuk! Hogy és mint? Beszéljen.

– Semmi baj! – mosolygott az ifjú, szeretettel -98- csókolva meg az öreg asszonyságot és szorítva meg a Bella kezeit.

Az öreg Márton úrnak, nagy nehezen sikerült székére nyomni Harkai urat és kényszeríteni, hogy a parthiet folytassák – az ifjakat pedig hagyják egy kissé magukra. Nekünk nap lesz holnap is – magyarázá – de nekik ezer kérdezni valójuk lehet.

És mivel most a gép is hallgatott és a reperálandó órák is pihentek, a két nő szerencsésen közrefogta a csinos pesti fiatalt.

Vilma, Vilma, és minden harmadik szó Vilma; mosoly, mosoly és minden szóra mosoly. Kaczagás, zaj, lárma; mintha huszan, harminczan lettek volna a kis szobában. Az ifjú doktor úr akármint beszélt, minden szép volt, akármibe kezdett, minden derült jókedvet okozott.

Felkerültek a rövid és szép levelek; a neheztelések, a panaszok; a titkos ellenségek innen és túl, a milyenek egy szegény ifjú és gazdag leány boldogságát és szerencséjét, mint a veszedelmes felhők a nagy útra indulót – kisérni szokták.

Bella mindenről mert beszélni, csak arról nem, a kiről már az egész város beszél, s a kit Némethné már, mint új széptevőt Vilma körül, a legmagasztalóbban emleget mindenfelé.

– Hagyja el, – kiáltott mind szüntelen az öreg Márton úr a sógorra, a ki mindjárt, mindjárt lecsapta volna a kártyát, hogy nagy csizmával, hireivel, irásaival betörjön a szép virágos kertbe, az ifjak édesded társalkodásába, – hagyjon békét, holnap is nap lesz. Tercz, quart, haladjunk. Négy alsó. Összetöröm sógor úr, ha nem vigyáz, tudja, hogy porig teszem. Nekünk holnap is nap. Vigyázzon, az istenre! No, aztán szaporán.

Hó guitár! –

De már itt felugrott Harkai úr. Odaállott az ifjak háta mögé. Az órareparáló öreg asszony vezette az éneket, az akkori időkhöz és proklamácziókhoz mért csöndes tónusban: -99-

«Földiekkel játszó égi tünemény,
Istenségnek látszó csalfa, vak remény – –»

S óh, ez a vak remény oly biztosan vezette a szép ifjú hajadon akkordjai mellett a mélán, könyeken át tekintő öregeket, mintha fáradt, reszkető kezeiket angyalok fogták volna biztató meleg kezeikbe.

– Bella, – kérdé odahajolva a leányhoz az öreg Márton úr, – azt a maga szép nótáját! Sándor, ha szépet akarsz hallani – erre vigyázz!

S pirulva, sáppadtan, reszkető hangon, majd sorról-sorra nekihevülve, zengé a szép árva leány:

«Láng emészti keblemet,
Láng nem mondható,
Szenvedély nagy és örök,
El nem oltható.
S oh kínok mély tengere!
Oh kemény egek!
Nem lehet kimondanom,
A mit érezek…»

S az idősb Márton úr szerette volna odakiáltani a félénk leánynak: ne féljen, mondja ki: ne busuljon; jó az isten, rendel az kinek-kinek. Hej, csak élne a kedves pap fiam, annak való lettél volna egészen! Az is szép volt, mint te, magas, nyulánk, s egy prédikáczióért – óh, hogy a nagy isten meg ne pihentessen addig, mig akasztófa helyébe akasztófát – hej, hej!

Elfordult az éneklő társaságtól, kettőt-hármat lépett ide-oda, s azt gondolta magában: kinek ártok azzal, ha sirok; és mit tehetek róla, ha megromlottak a szemeim?

Harkai sógor pedig örömmel és hálával tekintett a sógorra, hogy a szép érzékeny éneknek úgy átaladta a szivét. Bizony, szép leány Bella és gyönyörüen énekel, de még a nóta is felséges ám! Nem teremnek többet Bajzák! mormogá sokat elfeledtető érzéssel.

Sándor, ki a szép ének folyamata alatt egészen maga mellé képzelte Vilmát, fehér halavány arczával, fekete dús fürteivel, haragos, kissé mindig kemény tekintetével, -100- melyért úgy tudta szeretni: a nagy halhatlan kún költőnek, Petőfi Sándornak egy gyönyörű dalába fogott, hogy:

«Rózsabokor a domboldalon,
Borulj az ölembe angyalom.
Súgjad a fülembe, hogy szeretsz –
Ah, milyen jól esik nekem ez!»

Az öregek elfelejtették, hogy öregek, ifjakká lettek az ifjakkal. Boldogokká a boldogokkal; könyeik nem a bánat és a rossz világ miatt hullottak; csak úgy, a hogyan a harmat szokott esni, észrevétlenül, csendes estvén – csendesen.

De eljött a törvényes óra, a hazamenetel ideje, a katona-trombita beverődött az ablakon, elnyomta a guitár hangját, s odakiáltotta a fülekbe: haza, haza, aludni akarnak a generálisok és a káplár urak, és nem tudnak aludni addig, míg minden csavargó ember otthon nincs.

Az idősb Márton úr figyelmeztette az ifjabbat, hogy az új Verbőczi törvénye mit mond – és dalnak, szónak, mosolynak, kézszorításnak véget kellett vetni engedelmesen.

Másnap reggel még jókor egy német hivatalszolga jelent meg az idősb Márton úr portáján, s az ifjú Márton úr számára egy levelet adott át.

– Ebédre bizonyosan, – szólt atyjához örömmel a doktor úr.

A kosárkötő úr egy csomó szép fehér vesszőt egyengetett valami jeles formára, oda se fordult fiához. Hagyta a drága nagyságos úri ebédet.

Sándor elolvasta a szép levelet és nem szólt semmit.

– Hát fiam! – tört ki a kiváncsiság az öreg ember szivéből.

Sándor oda tartotta az irást.

– Engemet is hivnak? Én fiam nem megyek, se ruhám, se hozzá való egészségem. Csak mulassatok. Sok a német ott mindig – aztán no, nem szólok.

– Nem ebédre hivnak, – mondá az ifjú olyan hangon, hogy felszökött az öreg. -101-

– Tudtam – kiáltott egész visítva.

– Mit tudott apám?

– Én? semmit. Hát mit irnak? Feldőltél. Hej, hej, de jó is vagy te isten!

– László úr irja, hogy egyszer mindenkorra kiméljem meg a házát.

– Mitől? – villogtak rettentő haraggal az apa megromlott szemei.

– A látogatásaimtól. De hát miért? Mit cselekedtem? Rágalmaztam… én?

– Régen mondogatom én fiam, hogy: szegény ember csak szegény ember! Hát tudod most már, honnan fú a szél? Mikor feldőltél: én mindjárt…

Ha látott már valaki egy nagyon szomorú szegény ifjút, és ugyanakkor látta annak hasonló lelkü atyját is: akkor ezt a fejezetet befejezhetem.

-102-