V. (A kún-követ s egy nagyszerű fáklyás zene.)

Új világ, tündöklő szép világ állott a régi, komor, megutált, meggyűlölt világ helyébe. Igaza volt a nagy magyar, szomorú költőnek, mikor kétségbeesésében énekelte, hogy azért se busulj magyar, mert:

«Lesz még egyszer ünnep a világon!»

Hogy járnak az emberek, mintha mindenki lakodalomba vagy templomba sietne, és milyen ruhában jár az egész Nagy-Kakasd! Mente, attila, kucsma, kalpag, tollas kalap, arany rojtos nyakkendő! Mennyi a sok szép zsinor, vitézkötés, mentekötő; mennyi a sok fényes gomb, s mily csillogó a sok szép magyar párta! A nagy urak épen úgy öltözködnek, mint a legszegényebb asztalosok; az uri dámák, kisasszonyok úgy járnak, mint a falusi jegyzőnék és leányaik.

Egyenlőség, testvériség, szabadság!

Hát a németek hol vannak?

Megette őket a sok zsinor, meg sujtás. Felöltöztek magyar ruhába, s beállottak kunoknak, jászoknak, magyaroknak. Ember legyen az, a ki meg tudja különböztetni, ki itt a német, vagy a magyar.

Hayermayer úr csupa magyarban kolcsag tollas kalpaggal, panyókán, fél vállra vetett mentével.

Stuckmandli úr lila szín attilában türkizes gombokkal, gazdagon zsinorozott magyar mellényben és nadrágban, -235- rojtos topánkában, melyen egy igen alkalmas kis sarkantyú veri az új nótát, kezében egy rettentő buzogányt tart, Hayermayer úr meg egy hosszú-hosszú nyelü fokost.

László úr is beöltözött – és csöndesen ott sétál a hosszú udvarában. Még nem igen mer kimenni. Mind azt hiszi, tréfa az egész, és komédia. Majd jön egy pár század uhlánus s minden bolond magyar ruhást felnyársal. Hisz nem is tehet mást. Hogy tudná kiválogatni: ki a becsületes ember és ki a gazember? ki a régi komisz német, a ki rágta a magyart; és ki a régi bús kesergő magyar, a kinek a fia, bátyja, leánya magyar szóért tömlöczöt ült, és Kossuth kalapért vagy bankóért deresen nyugodott?

Ah! isten hozta, Baranyai Mihály úr!

Hogy vigyorog, hogy szidja a németet és ölelkezik a régi Kossuth kutyákkal. Csupa szív, igazán, hogy az egész ember egy valóságos szív! És még minő!

Ah! Baranyai Ábris úr! Hát a két csillag a nyakon?

Van helyette a sarkakon akkora két pengő tarajos sarkantyú, mint egy tányér.

Most szabadult ki a bátyjuk: József úr. Vele megy karon fogva, épen olyan örömmel, mintha ő jött volna haza Josefstadtból. Minden embernek köszönnek, és Ábris mindenütt sir, a hol csak elbeszélheti a bátyja rettenetes szenvedéseit.

– Mennyit szenvedett szegény Jóska bátyám! De megállj német!

És akkora bottal fenyegeti az eget, hogy nem lenne jó, ha fölérné valahogyan.

– Kedves bátyám Sebestyén bácsi – nézze csak – kiált oda egy csupa zsinór kúnnak – jőjjön, jőjjön.

– No öcsém!

– Jóska bácsi – kiszabadult. A magyarok istene…

És Ábris oda borul a Mihály bácsi széles vállára, – hogy meghatottságán könyekkel enyhítsen.

– Ejnye be jókor József öcsém. Épen választásokra jött. Hát? -236-

– Mit választanak? kit választanak?

– Követet, főbirót, tanácsosokat, alispánt, árvaszéki elnököt, birákat – mindent mindent. Hej József öcsém megszürte a német!

Ábris igen érzékenyen törülgeti a szemeit, és folyvást emlegeti a Josefstadti martyrokat – mintha ő is ott hízott volna meg.

– Hát ki lesz a követ? – kérdi József úr, érezve martyrsága jogait.

– Most teszik a takarékban.

– Mi az? hol?

– Onnan jövök. Hunyadi öcsém megmondja, ők készítik a listát. Hej, hej, csakhogy megjött! No nem akasztották föl. Beválasztjuk.

Ábris oda szorítja magát az öreg bácsihoz.

– Lelkem Mihály bátyám, én mindig igaz voltam, ha szemszurásból, hogy fel ne akaszszák a drága lelkem bátyámat – viseltem is néhány hetekig (vagy tíz esztendőkig) a német ruhát, tetszik tudni, hogy azért a Baranyaiaknál jobb magyar a városban nem sok volt.

– No, no, öcsém, csak fogódjék. Keresse a jó embereket.

– Kit keressek?

– Bizony most Hunyadi öcsém diktál. A hol a pénz: ott a becsület. Ha akarja öcsém, mindjárt be is vezetem. Tegyük a listába. Tegyük.

– De ki az a Hunyadi – bátyám?

A vén kún egyet törült az üstökén, megrázta a fejét, s lódított egyet a prémes, vastag vitéz kötéses mentéjén, s csörrentett sarkantyújával.

– Nem tudom én, mit mondjak József öcsém – szólt, széttekintve, hogy nem hallják-e valamely fülelők. – Itt igazán most egy kicsit a jó világban az ember furcsa dolgokat is lát. Hát ez a Schwindler – vagy Hunyadi – egy kicsit ezeknek előtte nagy menykő német volt –

– S most ez lenne a vezér Nagy-Kakasdon? – kiáltá József úr. -237-

– De lassabban öcsém, mert itt nem vagyunk ám Josefstadtban. Ott lehetett, itt erősen vigyázni kell most, ha az ember valami akar lenni. Annyi a folyamodó, mint a sáska. Német volt az eb lelke, de megtért, jókor megtért, aztán gazdag ember, győzi. Kifogyhatatlan a bugyellárisa.

– De bátyám, a ki szinte tömlöczöt ült, tűri, hogy egy idegen –

– Nem idegen, elvette László Károly leányát. Úgy van öcsém.

– Az is egy semmirekellő ember volt teljes életében.

– Már azt öcsém szidhatod, nem baj, de Hunyadinak, ha valami akarsz lenni – most hagyjunk békét. Itt most Nagy-Kakasdon a takarékpénztár választ s mivel Hunyadi annak az igazgatója, a lelke: hát – különben ha nem akarsz lenni semmi – akkor szidhatod, mert ne félj, lesz elég, a ki örömest meghallgat.

– Hogy ne akarnék – emelte fel büszkén martyr homlokát Baranyai József – hiszen csak nem választ mást követnek Nagy-Kakasd, mint engemet. Én ültem legtovább a tömlöczben.

– De van-e sok pénzed öcsém? Nagyon sok szórni való pénzed?

– Hát honnan vettem volna. – Tán tizenkét esztendeig pénzt csináltam a németnél?

– Akkor legjobb lesz, ha dicséred Hunyadit, találd el a módját, majd meglátjuk, hova tehetünk.

Ábris mindegyre rángatta bátyját, hogy az isten világába – ne szóljon, hagyjon békét minden beszédnek; nézze, hogy nézik mindenfelől. Rögtön megviszik a hírt a takarékba – s aztán elülhetünk.

– De én, a ki a forradalomban ezredes voltam – egy sehonnai idegen előtt – én? befogjam a számat? Mindjárt visszamegyek inkább Kufsteinba vagy Budveiszba, vagy az ördögök kaszamatájába, ha a nagykakasdi híres kún így beadta a derekát.

– Öcsém, én látod, meg a testvéreim, meg a fiaim, meg a rokonaim régóta várjuk, hogy forduljon már -238- egy kicsit a világ, hogy mi is juthassunk valamihez – egy kis főbirósághoz, szenátorsághoz, perczeptorsághoz – én nem szólhatok. Te ha akarsz, lármázhatsz, jól is teszed; a madár is – elhiszem, mikor kimenekül a kaliczkájából, megereszti a torkát: de már én vén vagyok, s Hunyadi nekem megigérte az árvaszéki elnökséget. Nekem az is elég.

– Hát a főbiró? – döfött egyet buzogányával a magyar vitézzé lett – néhai kétcsillagos Ábris.

– A vén Hajkónak adjuk.

– Hát az első szenátorság?

– Simon öcsémnek adjuk.

– Hát a főjegyzőség – szólt a dologba Ábris.

– Tán azt István fiamnak adjuk.

– Hisz az még gyerek.

– Nem kérik a keresztlevelét öcsém, aztán benne van a listában.

– Hát ki lesz a főkapitány, – sürgeté József a martyr, – látom, mennyire fogynak az állomások.

– Az öcsém, az alighanem a vén Ugodi. Sokat szenvedett.

– Itt hát én hiába jöttem haza? Én hiába szenvedtem a hazámért?

– Meglátjuk, menjünk be – itt a takarék. Hanem József öcsém csak most símán a nyelvvel.

A takarékpénztár egy törpe, füstös, nyirkos épület volt, három, négy tágas szobából álló, – ketreczekkel ellátott alkalmatosságokkal a hivatalnokok számára. Hosszú, zöld posztós asztalok nyultak el a legnagyobbik teremben, melyet most nagy csomó pipázó, szivarozó, lármázó, kurjongató, zsinoros, attilás, pitykés, dolmános, sarkantyús csizmás, fokosos, buzogányos, tollas kalapos, kucsmás, villogó szemű, fekete kún ember töltött be az utolsó sarokig.

Az asztal közepén ült Hunyadi Gusztáv úr, nagy hajlott görbe orral, erősen kipödört hosszú bajúszszal, – mintha valami országos ünnepélyre készült volna már: – teljes díszmagyarban. Valami habos -239- selyem, pörkölt kávészín attila fedte keszeg behorpadt mellét, drága antik gombokkal, melyek meglehet, valamelyik ambicziózus nagybátyja uráról maradtak reá szent ereklyekép; lábszárait pötyögős, zsinóros magyar nadrág borította, és lábait fényes magyar kordován csizma, hosszú fityegő rojtokkal és nagy kampós sarkantyúkkal: ujjain hatalmas gyémántos gyűrűk tündököltek, s egy a mutatón akkora, hogy a szegény Hunyadi Lászlóé se lehetett nagyobb, a melyikkel a gonosz Czillei csapását felfognia sikerült.

Úgy látszik – ez a nagy családi gyűrű – (mert az ilyen gyűrűk csupa családi gyűrűk, már akkor, mikor még a zsidó boltjában vannak) – arra van szánva, hogy ha valahonnan fenyegetné még egy egy irígy csapás a derék Hunyadit – ez fogja fel mindet.

Mutatja is, és csillogtatja is.

– Éljen, Isten hozta, Isten hozott édes Józsim – ugráltak fel a régi barátok és ösmerősök közül néhányan, még mielőtt valaki a martyr urat a főigazgatónak bemutatta volna.

– Hát ez a híres tyúktolvaj, ez a lópeczér – súgá egy üstökös kun a mellette ülőnek – haza került; nem tudott odaveszni? Hogy az ilyen tolvaj nem jutott akasztófára. Mennyit rabolt testvéreivel s most martyr! Néhányan, a kik e csöndes üdvözlő szavakat hallották – mosolyogtak, mint olyan jó emberek, a kik a világon mindent megmosolyognak és a kik hitvány önző szivükkel senkiért és semmiért ki nem tennék magukat egy perczig is.

Baranyai József urat meghatotta pátriótáinak szeretete; mindenkinek a nyakába borult, de elsőben is, mint valódi okos embernek, volt annyi esze, hogy a Hunyadi úr nyakába boruljon és egy szivélyes csókkal, a mit még Josefstadtból hozott, bemutassa igaz szeretetét és hódolatát.

Most aztán a legóvatosabbak és legravaszabbak is elővették harsogó éljeneiket. Hisz a főigazgató adott jó példát. -240-

– Szervusz lelkem barátom! – kiáltá Hunyadi urat ölelgetve József úr.

– Isten hozott dicső barátom! – viszonzá hévvel a szeretet jeleit Hunyadi úr – sokat hallottam rólad.

– És én te rólad. Nagyszerű ember vagy. Csókollak.

És újból ölelkezéshez láttak.

Miután e hazafias szivélyeskedésből bőségesen kivette volna részét minden érdekelt fél, s a régi barátság több rendbeli kapcsokkal itt is ott is megerősíttetett volna, az épen napirenden levő tervezet és névsor bonczolásához fogtak.

Egy sovány, sárga veres arczú, gyér világos sárga hajú uri ember volt a jegyző, – kinek vállait többször a legszivélyesebben veregette Baranyai József úr, mondogatva: ah Albert lelkem, csakhogy még egyszer látlak. Varga Pistát húzd ki; – ah lelkem – Hajkó Palit is kihuzhatod – ird oda Ábrist; – ah kedves Albert, csakhogy kitelt az időből, hogy még egyszer – alkapitány legyen Miska öcsém – ah ah – s úgy oda-oda hajolt a füléhez, mintha a sárga fejét meg-meg akarná csókolni.

– Halljuk, halljuk! – nyughatatlankodott a hazafi sokaság.

– Felolvasnók talán – szólt – tíz év óta ösmert kappan hangjával, németes kiejtésével, melyhez egy kis zsidós torokhehezet is járult – Hunyadi úr a jelöltek névsorát.

– Halljuk! – sivíták a kétesek.

– Halljuk! – mormogták – a főbb állomásokra aspirálok.

– Halljuk! – követelték a biztosra jelöltek.

– Halljuk! – kiáltotta akkora hangon, mint guerilla kapitány korában, mikor egy éjszaka háromszáz darab lopott ökröt tereltetett be a Baranyai ősi pusztára – József úr, a csak imént kiszabadult martyr.

A sovány sárga uri ember éles csengő hangon így kezdte:

– Mészáros Simon. -241-

– Meghalt – ordítá a tömeg.

Hunyadi úr tudta már, mi ez a rettenetes szó és teljes megnyugvással hajtotta előre bodros hajú fejét – hogy igen.

– Most is hivatalt vadászott a németnél. Pusztuljon.

– Hajkó András – olvasá tovább a sárga hajú.

– Éljen, minden Hajkó éljen!

– Halász Máté.

– Meghalt, perczeptor volt, tovább!

– Bakos Gyuri –

– Le vele, meghalt, minden Bakos meghalt!

És dörömbölt a tömeg, mintha vastag kemény göröngyök hullottak volna egy koporsóra. Még úgy is tett egy-egy hevesebb kún, mintha megrúgta volna a földet a halotton.

– Huszár Péter –

– Éljen. Odább.

– Szathmári József –

– Meghalt –

– Dicső Mihály –

– Meghalt – német volt, eb volt!

– Nagy József, – Baranyai Mihály, – Baranyai Ábris, – Molnár Ferencz, – Süveg Károly.

– Meghaltak! Rothadjon az áruló lelkök!

S óh, hogy rúgták, gyúrták rájuk a földet.

Még Hunyadi úr is mozgatta a sarkantyús magyar lábait.

– De uraim – sáppadozott Baranyai József – az én öcséim s az én testvéreim is köztük legyenek?

– Most még üljenek a fekete földben! – ordíták féktelen dühvel.

– Ha ki tudnak hajtani, mint a fű – tegyék.

A tömeg nevetett és egy része valami alsó rendű hivatalba mégis hajlandó volt benyomni a két Baranyai nevet.

Miután nehány Bach magyart hamarosan fölnégyeltek, és a város négy sarkára kiszegeztek: nevetve, üvöltve, vidáman jártatták kézről-kézre a sörös poharakat, -242- és éltették az élőket, a kik hivek tudtak maradni a nyomorult világban és gúnyolták szidták az ebeket, farkasokat, rókákat, disznókat, tolvajokat, latrokat, hóhérokat, csillagos gazembereket, és tomboltak a tetemeiken, és ölelkeztek, csókolkoztak a sirjaikon, és átadták sziveiket amaz édes mámorító gyönyörnek, hogy a magyarok istene még egyszer elhozta ezt a napot is.

– Éljen Kossuth! – harsogák egyszerre.

Lecsapták a sörös poharakat. Fölemelkedtek székeikről, s könyes szemekkel, örömtől, reménytől, hittől áthatott érzéssel énekelték:

Hazádnak rendületlenül
Légy hive oh magyar!
Bölcsőd ez, majdan sirod is,
Mely ápol s eltakar.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt.
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

A lelkesült tömeg zúgta a felséges ódának minden strófáját, és Hunyadi úr is, a ki az egészből egyetlen verset is nem tudott, úgy tett, mintha mindnyáját ő fúná; mozgatta a hegyes, éles fehér hamis fogait, és forgatta, öblögette, mint a tigris – szájában piros hosszú nyelvét.

Fokosát föl-fölemelte, és villogó szemekkel kereste az ellenséget, és kész lett volna fölhevülésében minden asztalt, széket és ablakot összetörni, és megmutatni, hogy milyen a magyar, mikor igazán tetőtől talpig magyarrá lett.

Mint egy égi sugalatból – előre szökött, és fölkérte az egész társaságot az otthon maradt hivekkel együtt, hogy ma estére mindnyájan – jelenjenek meg a nagy vendéglőben, melynek czíme mától fogva, örök emlékezés okáért legyen a «A kún követhez.»

– A kún követhez kiabálák – éljen a kún követ, Hunyadi Gusztáv a nép embere! – kiabálá egy vastag -243- lakatos, ki ez által remélte a nagy kórházi új munkát elnyerhetni.

A közönség – bár ebben megállapodás még nem volt – ennyi illedelemből és a nagy vacsora iránti elösmerésből földobta a szót, hogy tehát – Éljen Nagy-Kakasd országgyűlési követe: Hunyadi Gusztáv!

Ez a szó – mint a hömpölygő áradat, mint a partját törött zuhogó Tisza, rohant utczáról-utczára, és zúgott a László palota, – és egetverő kiabálással üvöltött a Hunyadi kastély előtt.

Néhány nap mulva minden utczasarki épületen és minden vendéglőn, kávéházon ott pompázott piros fehér és zöld betűkkel:

– Éljen dr. Hunyadi Gusztáv, Nagy-Kakasd országos képviselője.

És míg egyfelől a Baranyai-nemzetség házról-házra járt, és aláirásokat gyűjtött a sehonnai, jöttment, uborkafára fölkapaszkodott, zsidó báró Schwindler ellen, és összekaparászott minden bűnt, ocsmányságot, csalást, házasságtörést, erkölcstelen kalandokat, melyek a régi Schwindler névhez voltak ragadva, és felhoztak minden érdemet, erényt, dicsőséget, a mi csak egy igaz martyrt megillethet – bátyjuk, a vitéz ezredes, Baranyai József tiszteletére és magasztalására: addig a László familia utóbbi komor életét is kezdte valami jótékony napsugár megfényesíteni.

Némethné született László Amely néni újra fellélekzett, mert bátran járni mindenfelé, s az elvesztett báró czím helyett egy hasonló szép, mert egészen ujdonat új, czímet használt: a képviselő, a követ czímet.

Egyes családok azzal vannak megáldva a jó istentől, hogy magukénak mondhatnak egy oly áldott teremtést, ki örömeiket féktelen örömével megszázszorozza, és bánatukat, gyászukat legmélyebben érzi. Amely néni szive teljességéből tudta élvezni a fényes bárói czím minden ahhoz tartozó kiváltságát, a díszt az utczán, ha Vilmával, vagy Gusztival ment; az előkelőség büszkeségét, ha alsóbbrendű látogatókat fogadott; a dicsőséget, -244- mikor egy-egy kevély ajakról hallhatta: a báróné, a báró, a báró ő méltósága itt, a báróné ő nagysága ott!

Ily örömök erősebb felfogására csak egy-egy nagyságos ártatlan életet élő özvegy hölgy, vagy egy már soha többé férjhez nem menő és nem is kivánkozó időses kisasszony képes.

Tudom, hogy képes volna erre a vén Popovics Nina a Gábor-utczában és képes az öreg szürke hajú, igen sok új ruhával biró Jánosfi Anna és Mária kisasszony; igen képes az özvegy Varga Alfonzia itt mellettünk – óh és mind ama nő, kinek egykori szép rózsáival együtt még nem hervadt el szebb reménysége egy életteljesebb jövő iránt.

László Károly úr is kisétált az utczára s a mit régóta nem tett: elfogadta az üdvözlő tekinteteket és köszöntéseket és hajlongásokat és tiszteletteljes bókolásokat, melyeket napnál világosabban meglát az ember, mikor erre nézve üt az óra.

László Károly úr kijebb ment, kijebb kijebb; belebb belebb az emberek felé. Jól esett, becsületes érzésű megcsalt szivének, hogy az Ég a magasból egy bátorító sugárt küldött – azon csodálatos vígasztaló szóban, hogy: éljen Hunyadi Gusztáv Nagy-Kakasd országos képviselője.

Reá mondta magában, a nélkül, hogy talán tudta volna, mit cselekszik, hát éljen! Legyen becsületes ember és törekedjék, hogy a bárói czímet okvetlenül megszerezze. Akkor tudom – fűzé odább gondolatait, épen úgy, oly édesen, mint a rongyos, éhes vándorló legény az országúton, a ki talpatlan csizmáját megkimélés szempontjából vállára akasztja, de azért a jövőtől el is várja a kárpótlást, fűzé odább a megsoványodott, megvénült, megőszült gazdag László Károly úr szép gondolatait – már a milyen szépek egy gonosz uzsorás szívben sarjadzhatnak, mert talán ott is serkedhetnek – és elmélkedék a sors szeszélyességéről, mely sokszor úgy tesz az emberrel, mint a lapdázó gyermek: nekem int – és másnak hajtja a lapdát. -245-

Abban összpontosította derültebb morálisabb eszméit: ő mégis jobb lehet talán? Lám, hogy törekszik a László-család érdekében. Szép – szép!

Majd majd; mormolá e szavakat, szinte oly biztos, nyugodt érzéssel, mintha csak kész pénzt olvasott volna.

Egy kis körültekintő sétát tett kedves szülötte városában, mely hosszú időn át uralkodási székhelye volt és csak az utóbbi, rossz, ingadozó esztendőkben vált előtte: csalárd, erkölcstelen fészekké.

Nem lett valóságos főnök soha!

De mily jó, most vesztesége annál kevesebb.

Veje sohasem vette föl a bárói czímet, hátha most mint országgyűlési követ – ki tudja?

Sokat hallott a Schwindler csalásairól, de mivel szemtől-szembe ezt senki se merte neki mondani, hogy: a vőd egy hitvány csaló, egy ilyen és olyan; és mivel a Galicziából, Morvából érkezett szives felvilágosító értesítések mindig a Schwindler – most már Hunyadi úr okos kezein mentek keresztül; és leánya soha se szólt egyet is, se neki, se másnak a kéjutazás alatt történt szóváltásokról; és mivel a jó sors nem engedte, hogy egy lelkiismeretes hivatalnok, egy mélyen érző apa, a kinek csak egyetlen egy gyermeke van, egy szeretett leánya, a ki báróné is, és nem is – nem engedte, hogy annyira megszomoríttassék, mely szerint minden kellemetlen dolgot, mint a földig leégett ember egyszerre szövevényestül, ágazatostul megtudjon: tehát abban a szerencsés helyzetben volt állandóan, hogy ha akarta a vejét egy országos akasztani való gazembernek tartotta, és ismét, ha úgy esett jobban lelkének, hát egy főembernek, egy bárónak, a kiből még igen sok kikerülhet.

Egy perczre fölvetem azt a kérdést:

Mely após az, a ki midőn olvassa, hogy ez s ez – a ki nem más, mint a tulajdon vőm – országos képviselő, a mi családunkból még soha sem volt – hogy ne érezze az öröm kellemes zsibongását szivében? -246-

Mert mi egy követ, képviselő?

Első ember a városban, a megyében és csak a szerencsétől függ, hogy igen igen nagy darab helyen első legyen.

László Károly úr így felelt, – tehát felette józan okossággal – a kérdésre.

A hány sarokról és épületről le lehetett olvasni, hogy éljen Hunyadi Gusztáv, Nagy-Kakasd országos képviselője: hát ott mindenütt megállt és elolvasta.

És mint a pohár borok a mint növelik a mámort: úgy növelték e kedves ismétlő olvasások a hivatalból kiesett ember örömét, újult reményeit – mert ilyen ritka szerencsén minden feleségnek örvendeni kell.

A feleségen meg is látszott az öröm, mert, veje ura életéből ő is csak annyi formát tudott, mint férje, de Vilma a báróné lehajtotta sárgás fehér arczát, mintha reá, a szerencsés Hunyadinéra az egész éljenzésekből egy betücske sem tartoznék.

László Károly úr megállott, s egy jó messze pontról élesen oda szegezte leányára szemeit.

Komor volt a báróné és bús.

De mit komorkodik? Hát nem ahhoz ment, kihez akart? Nem mondta, hogy tud mindent és még se fél, sőt épen azért megy a báróhoz, tépelődött kínos gondolatok közt az apa.

Oh Vilma nem a báró élettörténetét látta és tudta akkor, hanem csak a szegény Márton Sándorét, az ő sértő szavait, az ő kegyetlen eljárását.

A kik látták – a lakásából egy idő óta ki sem buvott – László Károlyt: nem hiszem, hogy elképzelhették volna: mit csinál?

Mert ugyanis mit csinált?

Épített.

Ácsok nélkül, kőművesek nélkül és a világ minden huza-vona drágás mesterembere nélkül. Gyorsan, sebtiben, hatalmasan.

Hunyadi felveszi a bárói czímet, mert az most már nem lesz nehéz dolog; ő újra hivatalt kap a veje által, -247- szebbet, díszesebbet, mert van elég s egy csomó irigy, rongyos kevély embert, a ki csúfolni merte: megtanít úgy a maga módja szerint. Hej! milyen mód volt az!

Nevetéstől szinte elszokott – (mert a dölyfös ember, ha bukik, hamar elkomorodik –) ajkait mosolyra vonta, és egyre bátrabban mert az emberek – a buzogányos, fokosos, sarkantyús, mentés, attilás, kucsmás, csákós, kolcsag tollas emberek elbizakodott arczába tekinteni.

Bámult különben, hogy ennyi magyar ember honnan tudott oly hirtelen előteremni, mikor az előtt mind német volt. Már ő is magyar volt, sőt úgy a reménységben válogatott is a szebbnél-szebb magyar hivatalok között.

– Éljen, éljen, – hangzott innen-onnan egy-egy korcsmából.

Ő tudta, hogy ki éljen. S mosolygott.

Nem tudta megállani, hogy titkon jót ne nevessen azon a bolond kúnon, magyaron.

– Hogy nyomtuk, gyűrtük, préseltük, s mégis, hogy ragaszkodik… mormogá magában. – Jó nép, jó természet!

Felsétált a leányához – a bárónéhoz.

Ott találta a feleségét is, mert mindig ott találhatta.

– Halljátok, – szólott oda hozzájuk enyhébb, lágyabb hangon, mint szokott, – Guszti követ lesz!

Megsimogatta leányát – mert csókolni nem merte – és megcsókolta feleségét, mert a simogatáshoz nem volt elég külső hatalma.

Oh, mikor valakit csak megsimogatunk, a kit csókolni szeretnénk és megcsókolunk, a kinek a simogatást is soknak tartjuk!

Lehet, hogy ez a mondás a László úr kemény fejét is megjárta, mert bár ő örvendett, de azt nem merte követelni, hogy mások is azonnal örvendezzenek az ő kedveért.

– Guszti követ lesz, szép; akkor Pestre fogtok menni leányom. -248-

És vizsgálta leánya arczát, melyen a fényes igéretekre egyetlen vonás se változott.

Sétált fölebb alább a szőnyegekkel beborított s grófi fénynyel bútorozott szobákban s latolgatta a szerencsés változásokat, melyek okvetlen be fognak következni. S nézte leányát, hogy mikor fog örülni az is.

Most már tud mindent – de arról soha sem szól.

Nem lenne-e jobb, ha az ember egészen őszinte lenne mindig? Nem lett volna helyes és szükséges, hogy Vilma akkor, mikor Hunyadi úrnak saját szájából hallotta meg a valót, a rettentő alávaló ámítást, a legközelebbi állomáson kiszáll, hazajő és elmondja apjának, anyjának, hogy megcsalták, és én is kegyetlenül megbünhődtem hibámért, de szabaduljunk e szégyentől, még lehet; szakítsuk szét a gyalázatos háló minden szálát, valljunk be egymásnak mindent az utolsó sértésig, félreértésig, s talán isten mindent megbocsát, és mindent visszaad?

Nem, nem! Ha már megindultunk, csak menjünk.

Kedves a haragvó szívnek a nyomor; édes a megsértett hűségnek a gyűlölet; vígasztaló az az örvény, mely szégyent, megaláztatást egy percz alatt eltakar, (ha el tudna takarni); fölemelő az a büszke öntudatra: jól cselekedtem, mert másként nem tehettem. Az isten, a ki odafent van, jól tudja azt!

Vilma érezte atyja éles fojtó tekintetét – és fölvetette szemeit.

Egy szempillantásban találkozott a két megtört lélek heve, búja, esdeklő kérése: leányom szerencsétlenné tettelek – bocsáss meg. Apám, boszút állottam erőszakoskodásodon: bocsáss meg!

Nem, az a szív, a mely elfogadta, már sokkal daczosabb, semhogy attól az égető, porrá tevő örvénytől csak egy vékony hajszálnyira is eltérjen.

Mit akart az apa?

Mint régen: oda rohanni leányához, s nehány durva, féktelen szóval kidobni égő szívéből, a mi fáj. Mit komorkodol? hol az eszed? mit akarsz? szólj? mit -249- gyötresz örökös hallgatásoddal? Mi van a szíveden, mondd el? Lássam, ha vádolsz, mivel vádolsz? De legyen egyszer már vége e borzasztó makacskodásoknak. Tűrj, mást is ér csalódás. Vedd a dolgot, úgy a hogy van, én is úgy veszem, és ha élni akarsz: örvendj. Eleget adott a szerencséből – adj hálát istennek. Én is megadtam magamat, és mától fogva örvendeni akarok. Részt akarok venni ezekben az új örömökben. Ha szabadság van: illessen engemet is; ha megfordult a világ: fordulok én is. A nap mekkora hozzám képest, és még se szégyenli magát, hogy majd alattam, majd felettem van. Mindenkinek forogni kell, a míg él. Már bizony leányom akármi történt, s akárhogy történt: forogj, fordulj, ha élni akarsz.

László úr azt gondolta: elmondja ezeket élő szóval is.

Nem mondta el.

Miért nem?

Ki akadályozta meg? Felesége, leánya, oda lent a zúgó tömeg, mely egyre ordította: éljen Hajkó András a főbiró; Sebestyén Mihály az árvák atyja; Hunyadi – a követ –!

László Károly úr, miután mindent megpróbált, hogy szavakba szedje legfontosabb gondolatait – és nem tudta, még egyszer-kétszer, mint egy narancsot, vagy tekercs fügét – oda dobta az asszonyokhoz:

– Guszti bizony követ lesz – hm! – s távozott.

Vilma – halk mormogással fogadta apja köszöntését, de egy fél tekintettel se nézett utána.

– Leányom, – szólt nehány percznyi hallgatás után az édes anyja, – nagyon hidegen bánsz az apáddal.

– Én, anyám? – mélyedt égő szemeivel a leány anyjára, – én nem bánok vele sehogy.

– Vilma!

– Mit akar édes anyám?

– Apád nagyon szeretett.

– Oh tudom!

S kínos mosoly vergődött a még mindig szép fiatal nő ajkain. -250-

– Leánykorodban nem úgy bántál vele.

– Én most is leány vagyok.

Az anya megdöbbent e különös szóra.

– Hogy volnál?

– Igen anyám.

– De férjed?

– Nekem nincs – –

És hullani kezdtek az ifjú nő könnyei.

– Hát nem esküdtél meg előttünk?

– Meg. Hagyja el édes anyám, ha szeret: erről ne kérdezzen soha.

Vilma fölkelt, magára hagyta anyját, s mintha valamit keresne szobáiban: sokáig, sokáig elzárkózott.

Zörgés, lábdobogás, erős emberhang hallatszott.

Hunyadi Gusztáv úr jött haza daliás magyar ruhában, mint egy ősi Árpád vezér – nehány főfő barátjával.

Nyájasan üdvözölte anyósát, mint olyan ember, a ki csak egyetlen egyet ismer: a tiszta tökéletes boldogságot.

-251-