IV. (Jönnek a mieink!)

Mivel a sors én szeréntem a legjobb édes apa, a gondja mindenre kiterjed a világon, és el nem mulasztana semmit, a minek meg kell lenni: ezt a László Károly úr családjában is nagy mértékben bebizonyította.

Úgy volt, hogy aranyos czédulára nyomassák, mint a Hajnóczy gróf a leánya eljegyeztetését, hogy: Báró Schwindler Gusztáv és László Vilma jegyesek, de nem így történt; úgy volt, hogy dr. Schwindler úr a menyegzőjén látni akarta a kedves testvérét, pár kedves rokonát, talán Bécsből a minisztert – vagy legalább fiát; látni akarta egy két büszke nagynénjét, nehány ambicziózus nagybátyját: de nem így történt! Úgy volt, hogy László úr meghivja a megye minden valamire való grófját, báróját, és méltóságos és nagyságos urát: de nem így történt. A sors jobban tudta hogy kell, és úgy történt, a mint ő akarta.

A nagy László palotában együtt van a násznép. Mert László úr nem engedte, hogy kedden legyen az esküvő, a mikorra épen a legszebb idő lett. Hanem eltolta szombatig, onnan meg erőnek erejével a másik csütörtökig, és megcsalta leányát, mikor azt mondta neki: nem bánom, tehát jó, legyen akaratod: menj Schwindlerhez – mert bizony bánta, és egyáltalán nem -223- akarta még, hogy ekkép legyen a dolog – és kijebb meg kijebb huzogatta a terminust: tehát a legrosszabb időt nyerte.

1852 szeptember huszonötödikén Nagy-Kakasdon olyan pokolra való sáros, esős idő járt, hogy nemcsak lakodalomhoz, de akasztáshoz se lett volna jó. Néha tud az eső még szeptemberben is melegen esni: most hidegen esett, embertelenül hidegen. A nők, leányok csak úgy dideregtek vékony lakodalmi köntöseikben. S künn az utczán, a László palota előtt a hintókról és kocsisok ruhájáról csak úgy csurgott a hideg eső. A drága szőnyegeket is mindjárt fel kellett kapkodni a kaputól a hintókig, nehogy mikorra jönnek az urak és hölgyek, hasznavehetlen legyen a sok finom pokrócz.

Kik voltak a hivatalosak a nagy Schwindler-László lakodalomra? Azok, a kiket az intéző sors kijelölt. Grófok, bárók nem, mert mikorra ez a várvavárt nap elérkezett, akkorra a helyettes főnök úr véleménye igen megváltozott a grófok, és különösen a bárók iránt, mondhatni: keserűvé változott: de ott voltak a városi méltóságok és nagyságosok csillagaikkal, aranygalléraikkal és kiborotvált, meztelen, veres, fakó állaikkal.

A mire egykor a nagyralátó, gőgös László Károly úr fényes álmaiban oly sovárgó lélekkel számított, hogy egyetlen leánya – az alantas varga familiából – méltóságos asszony legyen, dr. Schwindler kerületi főorvos úrnak, a porosz bárónak, – kinek bent porosz földön temérdek vagyona van, de ki itt még a bárói czímet bizonyos okokból nem vette föl – hogy ennek a bárónak legyen irigyelt neje az ő Vilmája: ime az atyai sorstól megkapta.

És mégis, hogy vaczog a kevély embernek a foga, mikor előáll úri hajlongások közt a kopasz kis Hayermeyer, s a magas, szikár termetű, agyaros fogú, s ezért mindig mosolygó Stuckmandli úr, hogy karon fogja a sáppadt, hideg menyasszonyt és oda vezesse a fényes üveges batárhoz, s elszállítsa a katholikus atyafiak kisded, szegényes templomába. -224-

Elfordul!

Oda se néz a kedves méltóságos veje urára, holott a legszebb díszruhájába van öltözve; nyakán, mellén csillagokkal. Mily tündöklők a főorvos úr kigöndörített fekete fürtjei, mily csillogók fehér fogai, mily bájosak, megnyerőek mosolyai. És László úr mégis elfordul!

Úgy érzi, hogy káromkodni tudna rettentően, de örömében egy két illedelmes örömapai könyet ejteni – sehogy, és semmikép. Csak Némethné, szül. László Amely tördeli kezeit, sóhajt nagyokat, és sír boldogan, de ő is, mivel se a menyasszony arczán, sem az atyjáén nem látja, a mit keres: elfárad. Mert ugyanis: kinek volna kedve egy nagy társaságban egyedül tánczolni, egyes egyedül, még a legszebb muzsikaszóra is?

E szép tiszt minden kedvessége daczára: igen bajos.

Az emberek, asszonyok, leányok, ifjak, adjunkt urak nézik és vizsgálják a boldog, szerencsés apát – és

László úr elfordul!

Az emberek kutatják, hogy mit csinálhat, mikor elfordul?

Mit csinálhat?

A mit a sors parancsol.

Ez a szép lakodalom a milyen szépen kezdődött, olyan szépen, szabályosan le is folyt. Esküvő után hirtelen átöltöztették a boldog menyasszonyt, és felültették az új párt egy négylovas hintóba, mely a csobogó sárban villámgyorsasággal szállította a legközelebbi vasuti állomáshoz.

A vonat pedig a szép, szép Olaszország felé.

– Kérem, nekünk számolnunk kell egymással – szólt az új menyasszony hidegen lökve le magáról a Schwindler úr ölelős karjait – a díszes coupéban.

– Ah! ez szép lesz. Érdekel.

Huzódott rögtön egy ablakba a főorvos vőlegény úr sáppadva és reszketve –

– Ön megcsalta apámat, – kiáltá élesen, villogó tekintettel nézve vőlegényét.

– Mivel? – ha kérdezhetem. – Ah! és milyen -225- jókor mondja ezt. Folytassa kérem. Nagyon amusant. Megengedi, hogy csöndesen nevessek?

– Ön nem báró – –

– És mikor mondtam, hogy az vagyok? Be tudja bizonyítani? Van egyetlen aláírásom, a hol nevem előtt ott volna a báró czím? Ha tudna felmutatni ilyet édes asszonyom.

Vilma kis kézi táskájából egy levelet huzott ki.

– Esmerem – mondá nevetve Schwindler úr – az a Krumpelholzné irása. Nem több? hogy kikeresztelkedett zsidó vagyok. Ugy-e azt irja? hogy szüleim szegény falusi kereskedők voltak Galicziában. Ugy-e azt irja? Mind igaz. De kérdezte-e valaha tőlem ezeket asszonyom, hogy tagadhattam volna? Nem, – ugy-e? És mégis csaló vagyok. Annyira, mint az, kinek álhaját valódinak hiszik. Hol csalja meg vele a törvényt? Ha szerettek többnek tartani: azt hiszem, nem az én bünöm.

Ily alacsony védelemre Vilma nem volt elkészülve, távolról sem. Tehát ez az ember bevall mindent, és mégis ártatlannak tartja magát? – – Ennyit nem gondolt, csak a báróság iránt volt kételye.

A szegény – önmagán kegyetlen bosszút álló leány nem volt annyira művelt, hogy itt el tudott volna igazodni. Egy darabig csak nézte a folyvást édeskésen mosolygó embert, s gondolkozott, hogy ne vesse-e ki magát az ajtón, s így ne vessen-e véget innen a vasuti coupéból mindennek? majd visszagondolva anyjára, – kit, – ha ezt nem mutatta is külső világos jelekkel, de azért forrón szeretett, az elkényeztetett egyetlen gyermekek szokásaként, kik csak akkor kezdik észrevenni, hogy szerető szüleik vannak, mikor azokat a haldokló ágyon látják –: elhatározta, hogy a míg haza nem érnek, – hallgat és tűr. Nagy kendőjébe takarta magát, hogy ne lássa vőlegényét, kitől most már iszonyodott.

Az első alkalommal, midőn vendéglőbe szálltak: külön szobát váltott a maga részére. S így utazta be a szép Olaszországot, Velenczét, Rómát, Nápolyt, Szicziliát – tündöklő szépségeikkel. Még leveleket is irt, -226- oly szelid, nyugodt hangon, hogy a boldogság hiányát senki se vehette bennök észre. Amely néni hordozta is e leveleket házról-házra – s kicsinálta, hogy egy egy – Bella által Márton Sándornak is a tudomására jusson.

Miért kellett a boldogtalan ifjúnak is tudni e felséges utazásról?

Csak azért, hogy lássa, milyen nagy uri asszony lett az, a kivel ő együtt gyermekeskedett; és milyen boldog – de milyen boldog – a báróné!

Már hullott a hó, mire az ifjú pár visszakerült Nagy-Kakasdra.

Schwindler nagyon egészséges, szép, piros színt kapott; meghízott, egész ifjúvá lett. Láthatta mindenki, hogy nagyszerű szerencsét csinált. Vilma is beszédesebb lett, de soványabb, feketébb, sárgább. Gyönyörű tömött haja ritkult és őszült, – és mintha régi, egyenes, szép termete meghajlott volna. Apjához nagyon ritkán szólt egyet-egyet: annál melegebben, szeretetteljesebben viselte magát anyja iránt, kit nagyon sűrűn látogatott.

A Schwindler vallomásából nem fedezett föl sem apja, sem anyja előtt egy szót is. Mintha mi sem történt volna: engedte, hogy bárónézzák, vagy doktornézzák. Egykedvün vett mindent. Semmi sem érdekelte, csak az: hogy valjon Márton Sándor házasodik-e? Még hitt!

Anyja is, Amely nénje is – egy-egy rokon öregebb asszony vendége is megpróbálta nyilatkozatra birni, amaz édes, legkedvesebb titok kérdésében, mely minden boldog asszonynak legfenségesebb álma: ilyenkor komoran lesütötte hideg szemeit – és zord hangon felelte:

– Semmi – és ne is várják!

– Ne is várjuk – óh édes leányom – szólt átölelve haragos leányát az aggodó jó anya – hogy ne várnók, hiszen már minden ruhácskát elkészítettem. Ha a kegyes, jó isten elhozza, akár hatnak is elég lesz.

És erről a tárgyról sokat sokat szeretett volna beszélni -227- az édes anya – de a doktorné mindig hirtelen másra vitte a beszédet.

Így telt el egyik év a másik után, sebesen, mivel nagy és szomorú, és dicső eseményeknek kellett helyet adnia.

Háborús világ következett, előbb orosz, török, angol és franczia között, utána az olaszok és osztrákok között.

Minden ember csak arról beszélt, hogy óh édes jó istenem, hogy ütik a németet! Bár a mi testvéreink, rokonaink, szomszédaink is ott hullottak seregestül az olasz földön – a franczia fegyverek alatt, mert a gonosz Napoleon rászedte a szegény magyart rútul: mégis mindenféle féktelen öröm vett erőt a sokáig elzsibbadt sziveken.

«Jönnek a mieink!» suttogták a vének és ifjak az egész bús magyar földön, különösen a kún városokban, a hol legjobban vigyázott a német a magyar ember szájára és kezére. «Jönnek a mieink!» ez a mondás harsogott a templomokban is. – Honnan, kik? Hát Mózes és Áron – prédikáltak a templomban Nagy-Kakasdon, Karczagon, Madarason, Kecskeméten, Körösön és hát még két lelkesült igaz magyar pap Czegléden, hogy áldja meg az isten nyomaikat, ha még élnek, vagy szentelje meg poraikat, ha már elszenderedtek. Honnan jönnek?

Egyptomból, Asszyriából, Babyloniából, vagy a Tigris és Eufrates mellől, óh tudta azt a magyar, mit kell ezek alatt a szent nevek alatt érteni. Nevettük, óh sok vén megőszült, megszáradt, megkínzott kún és jász, magyar és palócz hogy nevette, mikor látta, hogy a német a vasajtós hivatalokban hogy reszket, pedig a zsandár úr őt őrizte, a fináncz neki szolgált – mégis bebutt a vaskeresztes odvába, s mint az ürge, csak a fele fejét merte kiütni, holott eddig nemcsak a lyuk, hanem az egész szép mező is az övé volt.

«Jönnek a mieink!» harsogott a szélzugásban, a vizmozgásban, a felhő dördülésében – és a vasárnapi együttes, eget földet megmozgató templomi éneklésekben. A pásztor a mezőn ezt fútta, a harang a toronyban ezt kongta, fecske, gólya, hazatérő madár ezt dalolta. -228-

– Wass ist dass: jönnek a mieink? – szólt át a deszkakerítésen Zachradnicsek János adóhivatalnok úr, egy szép nyári estén Gyarmati Pál csizmadiamester úrhoz, ki egy nagy kőasztal mellett üldögélt egy másik magafajta emberrel, s olyan hangosan találták kiabálni a dolgot, s ütögetni az asztalt, hogy a jó cseh atyafit szinte megrémítették – wass ist dass?

A két mesterember most meg sem ijedt, bezzeg máskor, hogy elugrott volna.

Oda tartották a fejüket a kerítéshez, előbb megnézték, hogy nincs-e oda át más is – s aztán felhivták az atyafit, hogy sétálna által hozzájuk. Vagyon egy pohár jó kis boruk.

A bor-e vagy a tudvágy, rögtön megmozdította Zachradnicsek urat s a három ember együtt ült a kőasztal mellett.

– Jönnek biz ott nagyságos úr, – kezdé igen elégedett arczczal Gyarmati uram. – Itt a komám beszéli Ferenczi, hogy jönnek egyaránt.

– Kik? – nézett körül aggodalmasan a német.

Ferenczi uram illőnek találta átvenni a szót.

– Jönnek, istennek hála, hogy egyszer már jönnek. Nem azért mondom nagysás úr, de itt megint kurucz világ lesz.

– Mi az? kukurucz világ.

– Nem kukurucz, hanem kurucz, – magyar világ, uram, a ki egy ura istene van! – csapott öklével Ferenczi az asztalra. – Itt sok embert meg fogunk ölni. Itt úgy fog folyni a vér, mint a Tisza.

A szegény németben meghült a vér, s nézte, hogy ne rohanjon-e visszafelé, s ne tegyen-e jelentést a policzián.

– A nagysás úr ne féljen, mert nem huzta le egészen a bőrünket, mint a Hayermayer meg a nagysás Stuckmandli úr, a ki még az utolsó betevőnket is elliczitálta volna, a mint hogy soknál el is liczitálta – hanem itt sok ember – no csak nem lesz jó dolog! Tiz esztendő alatt – hej uram, itt sok kutya meghízott, -229- meg sok jó ember elkoldusodott. Valakinek itt fizetni kell.

– Én senkit sem bántottam – én csak irtam bent.

S mutatta Zachradnicsek úr, s hogy ő hogy irt, milyen sebesen.

– Igaz – helyeslék az atyafiak. – De istennek hála, valahára jönnek!

– Kik? – kérdé aggodalommal, de bizodalommal ürítgetve poharát a német.

– A kik rég elmultak – felelé Gyarmati uram. – Az az, az a szép, meg a rettentő!

– Hát egyszer – vevé át a szót Ferenczi uram – minden este itthon látják a nagy szilvás kertjében Csákó Pált, a ki szenátor volt a városnál. Oda veszett Budavár ostrománál a szép egyetlen fiával, a Csákó Istvánnal; azt hittük rég porrá lett, mert látták, mikor az apa fiastul lehullott a létráról a sánczba, s úgy meghalt, olyan bizonyosan, mint az én Zsuzsikám, a kit karácsonykor vittünk ki a temetőbe – és most itthon jár, de még a fia is.

– A Varga koma is látta – erősíté Gyarmati uram.

– Förgeteg Mihályt is látták a Vassné istálójában, a ki odalent Szt.-Tamásnál esett el, és mondta az embereknek, hogy ne féljetek, mert szent Mihály napra itthon leszünk. Jövünk, mint az áradat. Lesz jajgatás és fogaknak csikorgatása. Ölünk, hogy egy álló esztendeig lesz munkánk. – Azt mondják – szólt a dologba ismét Gyarmati uram – a Bagó Sámuel volt kántorunk – isten nyugosztalja – hogy ő is itthon jár. Hallották is, mikor éjjelenkint oda ült az orgona mellé és énekelte gyönyörüséges szép hangon:

Ez húsvét ünnepében
Ez húsvét ünnepében!
Örvendjünk keresztyének.
Szívünk teljességében,
Szívünk teljességében
Illik szánkba víg ének.
-230- A föltámadott Jézus
Nekünk zálogot adott,
Hogy bár a föld gyomrába
Tétetünk:
Megujul valójába
Életünk…

– Meg bizony! nagyságos úr.

– A magyarok istene!

– Az az, azzal nem bir a világ minden németje sem. Az hozott ide bennünket, az plántált bennünket erre a szép földre. Hiábavaló dolgot nem csinál az isten. Ez a föld a mienk, itt éltek-haltak apáink, itt fognak élni uram az unokáink is. Ideig, óráig, mondja az irás, eleresztem az ördögöt, de aztán ezerszeresen kötöm meg. Tiz esztendeig ocsmánykodott rajtunk az ördög, ha el nem koptak addig a körmei: hát nemsokára leszedjük.

– A Joó István fiai is haza kerültek, pedig Isaszegh alatt lőtte el mind a kettőt egy ágyúgolyó. Hiába. Hazakerültek. Madarasra is most mentek haza sokan, Karczagra is, a sógorom mondja, hogy arra alá Szabadszállásra, meg Fülöpszállásra is.

– Honnan? – kérdé ámulattal a német.

– Honnan uram: a földből, a sánczokból, a sirokból, a romok alól, a tömlöczök temetőiből, az akasztófák alól. Isten mind fölereszti, a ki igaz volt.

– Nem lehet – hajtogatá fejét mosolyogva Zachradnicsek úr, ki látta, hogy miféle emberekkel van dolga.

– Nem lehet? hát az hogyan lehet – pattant föl Ferenczi uram – hogy Kossuth a nagy Hódos pusztán beszélt a mult éjjeleken is. Kimentünk a mezőre, letettük a fejünket a földre és tisztán hallottuk a szavát, oly tisztán, mint itt az urét.

– Mit mondott?

– Jövünk fiaim! – azt mondta. – A holdvilágos éjszakán még a kezeit is láttuk, a mint így ni – és fölemelte karját a csizmadia – az ég felé emelgette. Úgy. -231-

– Már az úgy van – erősíté Gyarmati uram.

– Ah, az nem lehet – a grániczon nem jöhet át – kapaszkodék a törvényekbe és katonákba Zachradnicsek úr.

– Nem-e? Nem, mert az úr nem magyar – fordult el mély megvetéssel Ferenczi uram a némettől.

– Éjfél tájon járt az idő, mikor Zachradnicsek bortól, félelemtől elgyengülve haza tántorgott.

Fölverte feleségét, a vén cseh anyját, a testvérhugát és előadta nekik, hogy szomorú napok fognak következni. Magyarul kell beszélni, magyar ruhát kell viselni – a császár sokat vesztett, Olaszország oda van, Kossuth Lajos itthon van, őszrekelve, vagy a tavaszra, itt rettentő világ lesz. A zajra a gyerekek is fölkeltek, a kicsi kutyák is talpra állottak, a madarak is a kaliczkában zörögni kezdtek – oda lett a csöndes nyugodalom.

Másnap Bogenék, Schweinék, Krauték, Holzerék, Hausék, Szmörcsökék, Racsekék, – majd odább a többi atyafiak is összenéztek, egy kicsit nevettek, hogy biztassák egymást – azután a gyöngébbek sirtak, s az asszonyok, mintha ki akarnának önteni a vizek – és elöntéssel fenyegetnék az egész Alföldet – egy-egy kicsit pakoláshoz fogtak. A mellett mint a fáradhatlan tavaszi szél – egyre zúgott nótában, énekben: Jönnek a mieink!

Dr. Schwindler úr, a ki mindent hamar meg tudott érezni: megérezte a koporsó szagot. Halottak jártak-keltek körülötte, mint élők, és mutatták a behasított koponyáikat, az átszurt karjaikat, és a száma nélkül való sok tátongó vérző sebet mellükön, arczukon.

Schwindler úr ledobta csillagos, paszomántos egyenruháját, közönséges ruhába öltözött – és kezdte terjeszteni a hírt, mint a legbuzgóbb magyar, hogy Garibaldi, Kossuth – meg a többi már itt van ott van, itt lesz ott lesz. Leveleket mutatott a leghiresebb hazafiaktól.

– Úgy ni? – hirdette mindenfelé örömmel Veszeli -232- Jóska – megmondtam, hogy Schwindler egyenesen a Kossuth küldöttje. Láttam nála a képét, levelét még a kardját is.

Schwindler úr tovább ment.

Hallatszott Bécsből, hogy nagy fordulatok várhatók, és minél előbb. Megmozdult az egész birodalom.

Schwindler Gusztáv úr, a ki egész életében a nagy mozdulatok embere volt: egy jó nagyot mozdult. Felsőbb engedélylyel megmagyarosította nevét és lett belőle: Hunyadi Gusztáv.

Nagy-Kakasd nem tudott hova lenni bámulatában és örömében.

– Akasztófára való zsidaja – mormogá otthon gyűlölettel László Károly úr, a ki helyébe rég neveztek már valóságos főnököt – fúdd, fúdd a nótádat. Tégy bolonddá mást is! Tele a zsebed maszlaggal. Szórd.

Még a bogár nem bújt ki gubójából: s a régi Schwindler már röpült.

Letette hivatalát. Itt-ott bizodalmasabb emberei közt úgy nyilatkozott, hogy megundorodott a véres kenyértől.

Magyar ember hogy ne imádná az ilyen igaz hazafit!

Hunyadi úr meg akarta előzni az időt, mert ő teljes életében nehány lépéssel előbb járt, mint más: hozzá fogott új vállalatához.

Ő független ember.

Ő a népért él.

Ő utálja az idegeneket.

Az ő sebei egyek a magyar nemzet sebeivel!

Baranyai Alberttel, s néhány uzsorással egy pénzintézet fölállításához fogott. Tudták, hogy az összes László birtok egyszer a Hunyadi úr kezei közé kerül: seregelt körülötte mindaz, a ki nyerni és kapni akart.

Már 1860. október 1-én megnyilt a nagykakasdi első takarékpénztár. Főigazgatója Hunyadi Gusztáv, aligazgatója Baranyai Albert. -233-

A leszurt fűzfa-karó nem hajthat gyorsabban, mint az új takarékpénztár hajtott. Sebesen gyökeredzett, lombosodott.

Vitték, hordták a pénzt.

Hunyadi úr egy nap alatt száz embernek – megszorongatta a markát, és mindenkinek oda súgta, hogy tavaszra visszaállítják a magyar alkotmányt. Itt lesznek a mieink!

Az új takarékpénztár lett a templom, és lelkes papja: Hunyadi Gusztáv, a hazafi, a derék ember, a nép legnagyobb jóltevője.

1861. február havában megjött az öröm: országgyűlés, alkotmány. «Czoki német, pusztulj morva, szaladj cseh!» harsogott a dal.

És zengett mellette hegyen-völgyön, sirokon, temetőkön, templomokban.

«Isten áldd meg a magyart…»

És zengett utczákon, vásárokon, gyűléseken, egész nagy-nagy csoportokban:

«Hazádnak rendületlenül

Légy hive oh magyar!…»

És énekelték a lengő szárnyas nemzeti szín zászlók alatt a Baranyai testvérek, a Hayermayerek, Stuckmandlik, a Hauerek, a Zachradnicsekek, Hacsékek, Lacsekek hogy:

«Itt törtek össze rabigát

Hunyadnak karjai…»

És az egész föléledt Nagy-Kakasd e szóra egy tisztes férfiura nézett, a kin az utolsó gomb is magyar volt; a kinek rojtos volt a csizmája; rojtos a nyakravalója; kolcsag tollas a kucsmája; zsinoros az áttilája: Hunyadi Gusztávra.

– Ah megjöttek a mieink!

-234-