VI. (Az előbbi rész folytatása, vagyis: megválasztják a követet és nagyszerű fáklyás zenét adnak.)

Láttál-e már, édes olvasóm, olyan szennyes, elrongyollott, piszkos írást, melynek első két lapján körülményesen ki van fejtve prókátorosan, pontokra szedve valamely legyűrni szándékolt embernek, teszem azt egy szerencsétlen papnak – most azonban egy előkelő férfiúnak élete – egy igen okosan kitalált czím alatt? teszem azt Obscura camera alatt? A két első lap adja a curriculum vitae-t; a következő megszámozott lapok tartalmazzák szép rendben a feladást, elcsapást, bebörtönözést ohajtó, sürgető, sőt ezt fenyegetések mellett is követelő tisztelt egyének, urak és úrhölgyek, polgárok és polgárnők, szántóvetők és szántóvetőnők névsorát.

Nem láttál?

Istenem uram, reszket a kezem és alig tudom megállani, hogy egy ilyen ocsmány obscura camerát elő ne vegyek, a mit czudar papok és még czudarabb professzorok gyártottak álnevek alatt egy nyomorult pap ellen, egy nagy eklézsia nevében – a szentséges isten dicsőségére. Ah reszket a kezem, és a fejem szédül.

Ha valaki, a kit szinte üldöztek éveken keresztül a legkiszámítottabb gonoszsággal, ártatlanul, papok és czudar, kősót áruló professzorok üldöztek, megbélyegeztek, -252- meggyomroltak bibliai mondásokat énekelve, méltóságos és tekintetes urak, és t. cz. polgárok, kegyetlen olthatatlan haraggal, a szentek örömére, mint Arbucz, a derék Arbucz atya; ha valakit törtek már kerékbe ilyen új módi keresztyén evangeliummal, és mikor már a nagy lába ujját leszedték, a térde kalácsát szétroncsolták, nehány oldalbordáját beljebb szorították – egy kis időre kieresztették pihenni, mint a szárazmalmot húzó vak lovat; és az ilyen elgémberedett szív szeretne bele tekinteni egy másik obscurába, a melyben nem róla van szó, hanem a Vasról, vagy a Lénártról, vagy a Domokosról, vagy a Gerőről vagy a Kősófalvi Béláról: hát kérem nézzen bele ebbe a kis, húshozató tisztaságú papiros könyvecskébe, a melyet a Baranyai testvérek hordoznak házról-házra dr. Hunyadi Schwindler Gusztáv Bach huszár dicsőségére és olvassa el az életrajzot és olvassa el a nagykakasdi intelligenczia és polgárság névsorát.

– Ah istenem! – kiáltasz fel – hiszen ezek itt mind a Hunyadi úr régi jó barátai! Borzasztó! – hát van ilyen nép valahol? Lehetetlen!

– Jó napot! lelkem drága tekintetes professzor úr! – visítja inkább, mint mondja Baranyai Mihály úr két bizalmi férfiú komoly társaságában, ugyan azzal a széles, egészséges arczczal, villogó szemekkel és barátságos mosolylyal, melylyel és melyekkel a keresztelőn vendégeivel beszélt. – A professzor úr senkinek sem adós?

– Nem.

– Mindig független magyar ember volt?

– Az.

– Nem volt kénytelen az istenverte Bachját szolgálni, mint én is valami kevés ideig (vagy tíz esztendőcskéig).

– Nem.

– A professzor úr esmeri József bátyámat az igazi gyémánt lelkű és arany szívű hazafit, a ki a hazájáért akasztófa alatt is állott és a ki tíz évig vagy még tovább ült a német tömlöczökben. -253-

– Esmerem.

– Lelkem aranyos professzor uram, valami szép bárányokat hajtatok a szép füves udvarába a Károlykának.

– Köszönöm, biz itt elférnek. Tehát? De tessék menjünk be.

– Hát azt se bánom, bemenjünk. No itt ám a sok könyv. Tyüh! mennyi könyv! a ki ennek a sok könyvnek a czímét tudja, már tudós ember. Úgy-e nem is kell több, csak a czíme? Persze, persze – nevetett Mihály úr – nekem még a sok haszontalan czíme se kellene. Tudósoknak való, mint a lelkem jó professzor úr. Jaj professzor úr czudar dolog akar készülni.

– Ugyan?

– Nem tudja? Olvassa ezt a lapot.

Mihály úr addig lábujjhegyen beszökdécselt a szomszéd szobába.

Ott egy ferde fogú, vénes asszonyság fényesítgette nagy szorgalmatossággal a szemöldeit egy tükör előtt, úgy 10 és 11 óra között, s készült, hogy a kis tégelyek titkaihoz is nyúljon.

– Ah! – sikoltott a professzorné és futott odább az egész tükörrel és hozzátartozóival. – Olyan nagy fluxusom van – hangzott a védelmi szó.

Mihály úr, mintha mi se történt volna, illedelmesen visszahúzódott és várta a hatást, a mit a jól szerkesztett Obscura Camera teendett.

– Csúf dolog, – mosolygott vidáman a professzor úr. – Igazán meg van írva. Ki írta?

– Hörcsögbajusz a sógorával.

– A ki a másik Camerát.

– Az az. Pappá teszszük érte a vén pap helyett. József bátyám megigérte neki. De úgy-e talál?

– Nagyszerűen.

– A Jóska doktor is velünk van. Ő fogja megtámadni. Rettentőn támad az egész rokonságával. Temérdeken leszünk. Ide tessék írni a kedves nevét, ide mindjárt a méltóságos Borona János neve alá. -254-

– De ezek borzasztó bűnök, – taglalgatá a professzor úr.

– Oh csak az apraja. A fogasával csak ott állunk elő, a helyszínén. A két Borsai leány, a Talléros csizmadia felesége, az elsikkasztott előfizetési pénzek, a bálpénzek, a mikkel soha se számolt, a titkos spiczliskedések, a miknek következtében annyian megülték a tömlöczöt – napfényre fognak kerülni; mikor Vashámory a felesége ágya alatt kapta és korbácscsal kergette egész a Harnócz csizmadia istállójáig – ezek mind gyönyörű pontok. Köszönöm, köszönöm, drága professzor úr.

– Kihagyott a takarékpénztári igazgató választmányból, – mormogá a professzor úr, – érezze, kit bántott.

– Ebből a városból pusztulnia kell neki. Egy jöttment galicziáner legyen a mi követünk; az vezessen bennünket az orrunknál fogva; ő hozzon nekünk törvényeket, a kinek az apja valahol gyufát árult, szappant és szalagot? Nem is báró, kutyának való! – az apósát is megcsalta. Nyakig van adóssággal, Bécsben tartozik, Berlinben tartozik, nagy bankoknak tartozik. Csaló, hazug, szédítő. Lehúzzuk – én, én húzom le a pofája bőrit. Még hozzám is elszemtelenkedett, bekönyörögte magát a házamba komának. Puh! de megállj!

Miután a bizalmi férfiak egy pár pohár professzori szilvóriumot felhajtottak volna: eltávoztak, hogy mindezeket másutt másképen hol borsosabban, hol paprikásabban tálalják fel.

Szaporodtak is örvendetesen az aláírók. Élők, holtak, idegenek beirattak egyaránt. Inasok és napszámosok úgy helyet foglaltak e művecskében, mint a város legérdemesebb, hivatalból kiesett urai, avagy hivatalba vágyó urai.

Nagy, kellemes mozgás verte fel a várost. Minden vendéglőben, korcsmában, kávéházban muzsika szólt és a választók tanácskoztak; a vörösek a martyr mellett, a zöldek a nép embere: Hunyadi Gusztáv mellett. -255-

A Hajkók, Ugodiak, Huszárok, Mocsyak, e nagy magyarok, e lelkes Kossuthisták mind a Hunyadi oldalra tódultak; a Halászok, Stuckmandlik, Hayermayerok, Mészárosok, Bakosok, Szathmáriak, Nagyok, e nagy németek, bachisták a Baranyai József részére gyűjtötték a híveket.

Hát Harkai bácsi hol volt?

Ő a Hunyadi öcsém részén volt, mert betették a listába régi szenátornak. És a sok szép tiltott levél az emigránsoktól, a Kossuth kebli barátjaitól nem zúdult fel, mikor látta, hogy Harkai bácsi olyat pártol, a ki – –

Az emberek néha olyanok, mint az egerek, nem a szekrényt nézik: csak a finom kis sültecskét és maradék tésztácskát. Van annyi józan eszük.

Oh Harkai bácsi most olyan víg, de olyan víg.

Meglátogatta Hunyadi úr és tovább egy félóránál időzött a házukban.

Mit akart? mit beszélt?

A fényes magyar díszruhájában, a melynél magyarabbat Battyhányi gróf se viselhetett, meghajtotta magát Harkai néni előtt és mintha egy nagyúri dámával állana szemközt, lehajolt majd a földig és kezet csókolt.

Bellának pedig gratulált, mint a ki a legderekabb ifjú doktorok egyikének, az ő igen tisztelt barátja, dr. Márton Sándor úrnak a jegyese.

Bella, a szép Bella, a szép telt, piros egészséges arczú, tündöklő kék szemű, szegény és már nem olyan fiatal, de annál boldogabb árva leány vidáman fogadta el a felé nyújtott kezet, mert szíve csordultig volt az örömmel – eszébe se jutott, hogy az a síma keztyűs kéz, a mit kezébe vesz – a leggonoszabb emberek egyikének a keze.

– Tehát szabad gratulálnom?

– Köszönöm, igen.

Volt a nyugodt boldog válasz.

– Én pedig – fordult a hosszú fehér szakállú mosolygó öreg Harkai felé – elhoztam a régi szenátorságot. A párt felvette bátyám nevét a listába, én lelkemből -256- akarom; ellenmondás nincs és nem is volt, a hűségnek meg kell jutalmaztatnia – azt hiszem –

És nézte éles szemeivel azt az örömet, mely a két öregnek, s a szép Bellának szemeiben lobogó lánggal ragyogott.

– Semmi köszönet édes bátyám, kedves néném, szép kis hugom – én legnagyobb örömömet mindig abban találtam, ha ott lehetett szerencsém megmutatni, hogy ki vagyok – a hol félre ismertek.

– Mi soha! – borult a végetlenül boldoggá tett öreg, sovány, erőtlen ember hetven esztendőjének nyomorával, nélkülözéseivel, súlyával a deli magyar ruhás Hunyadi vállaira – oh mi –

– Igen – törülgeté Harkai néni forró, patakzó könyjeit – mi tudtuk –

– Hogy a drága öcsém uram, a méltóságos – –

– Csak öcsém – ezzel ajándékozzon meg. Úgy bátyám uram –

– Mindig nemes szívű ember volt.

– Talán fogok is maradni.

S erre jó kedvvel nevetett Hunyadi úr.

– Mivel, oh mivel kináljuk meg. Kapkodott ide is, oda is a felollózott vásznak és kelmék között Harkai néni.

Bella mélyen elpirult, mert tudta, hogy igen bajos volna csak egy pár szép almával is előállani.

– Semmivel édes jó néni, csak azzal, hogy győződjenek meg, hogy én sorsuk iránt mindig a legmelegebben érdeklődtem és ezt sokszor… Csöndes halk kopogtatás szakította félbe a Hunyadi úr szivélyes ömlengéseit.

A kis kopasz fejű, ősz bajszú és szakállú Márton úr lépett be, kezében egy széles, sötétszürke kalappal, melyet ezelőtt csak pár héttel is az ifjabb Márton úr dús, tömött hajú fején látott Nagy-Kakasd.

A divatos elejű sötétzöld kabát, mélyen levágott szalon mellény és jól felgyűrt koczkás nadrág, sőt a kissé elnyűtt laktopán is arra vallott, hogy hála a teremtőnek -257- vannak még helylyel-közzel becsületes jó fiúk, kik örömüket találják abban, ha atyjuk szépen öltözködik.

A divat ugyan most már kezdett erősen magyar lenni és a föllelkesült nép kezdte az ilyen német ruhás emberkéket jól megdobálni: de Márton úr mit sem félhetett, mert ő a doktor úr apja. Volt azonban e derék öreg úron is egy szép magyar darab, széles ezüst rojtú fekete nyakkendő, a Bella ajándéka.

S mint mindenki a hogy érzi, melyik darab ruha rajta a legelőnyösebb, s azt állítja előtérbe: Márton úr is ezzel a fényes nyakkendővel hajtotta meg magát a mentés attilás, sarkantyús fődoktor úr előtt.

Hunyadi úr felugrott, megmarkolta az öreg ember kezeit, s kifejezte, hogy ennek a találkozásnak oh mily tiszta szívből örül.

– Fogadja kedves Márton bácsi szerencsekivánataimat, épen most tudám meg a legbiztosabb forrásból az örvendetes eljegyeztetést – tehát elfogadja?

– Elfogadom Méltóságos úr.

– Ennek nagyon fog örvendeni nőm. Reménylem most már a régi baráti viszony visszaáll köztük Bella hugom.

– Oh én sohase haragudtam, – válaszolt élénk pirral Bella.

– Vilma is, nem mult el egy nap, hogy ne emlegette volna szeretett, legkedvesebb barátnéját. Ezerszer kifejezte előttem, mennyire szerencsétlennek érzi magát, hogy boldogságában épen az nem vesz részt, a kihez legédesebb napjai emlékei vannak kötve. Most már ez az akadály is el van háritva. Nagyon nagyon boldog vagyok, hogy a szép és biztos hírt én vihetem meg. Hát azt szabad-e tudnom, hogy az esküvő mikor lesz?

– Azt… és vidám mosolylyal nézett Harkai úr nejére.

– Természetesen – hajlott az öreg Márton úr is leendő nászasszonya felé. Régen tehették fel azt a kérdést, -258- a melyre Harkai néni olyan boldogan felelt volna meg, mint erre.

– Szeptember 14-dikén. Mi is akkor esküdtünk.

– Akkorra Harkai bátyám már rég városi szenátor lesz.

– Hogy? – kérdé Márton úr.

– A jó fődoktor úr belehelyezett a jelöltek sorába. Igen, azt mindig tudtam, hogy a sors ezt megadja nekem. Visszaülök még egyszer régi asztalomhoz; még egyszer referálhatom az árvaügyeket; mennyi kérdést fogok tisztázni. Meg fogja látni a város, hogy még nem öregedtem meg, hogy birom a munkát. Ah, ah! – –

S a vén, aszott, sovány, ősz ember félre fordult, hogy örömkönyjeit letörülhesse.

E nagy és általános öröm közepette, melyben boldog mosolyok és forró csókok váltattak nők és férfiak között, Harkai, Harkainé, Márton úr és Bella között, Hunyadi úr elérkezettnek látta a legalkalmasabb időpontot, mikor díszmentéje selyemzsebjéből egy csinos kis papiroskönyvet elővegyen.

Elővette, s áthatott, régi, ravasz, fakó arczával oda terjesztette Harkainé néni elé.

– Merhetem-e hinni, hogy kedves asszonynéném engem nem tartott rossz embernek?

– Én soha sem tartottam.

Ugyan-e kérdéseket Hunyadi úr a társaság többi tagjai előtt is föltette. Hasonló feleletek hangzottak.

– És most egy igen nagy szivességet fogok kérni a jó Harkai bátyámtól. Csak ezzel az irónnal tessék ide jegyezni a becses nevét. Nagy nap előtt állunk, választás előtt. Össze kell fognunk, hogy a párt diadalmaskodhassék. Át kell menni minden jelöltünknek. Azután jő a követválasztás – az lesz az én napom.

Hát mit csinálhatott volna mást Harkai bácsi, mint aláirta azt az irást, a mely igazolta számos aláirásokkal, hogy Hunyadi a legjellemesebb, legfeddhetlenebb, leghazafiasabb emberek egyike a kún földön, büszkesége Nagy-Kakasdnak. Mindig igaz magyar volt, annak -259- ismerte a város minden rendű polgára és polgárnője, és egyetemlegesen, megbotránkozással visszautasítunk minden oly alacsonyságot, mely Hunyadi Gusztáv jellemére a legcsekélyebb foltot is akarna dobni.

És Márton úr is aláirta, és Harkainé is aláirta, és még a szép, a jó Bella is aláirta. És ha egy kicsit előbb érkezik dr. Márton Sándor úr, hát nem lehetetlen, hogy ő is aláirja.

Hogy mit csináltak Harkai bácsiék, csak akkor vették észre, mikor egy óra mulva a Baranyai testvérek is betoppantak, és vádjaikat a Camera obscurából felolvasták.

Borzasztó dolgok voltak azok.

Rázták is a fejüket az urambátyámék, de már nevök a Hunyadi Schwindler becsületességét erősítő okmány alatt pompázott.

– No Harkai bácsi – vetette oda durva hetykeséggel a szót Baranyai Mihály – legyen rá készen, hogy ebben a városban, de még csak irnok se lesz soha.

– De öcsém! – tette össze kezeit a szerencsétlen öreg ember.

– Vége. Pártunk győz, s akkor Harkai bácsinak el kell esni. Ezt jegyezze meg Márton bácsi is, mert a fiát még borbélynak se teszszük meg. A mit vetettek, csak arassák – arassák, arassák – hadará Mihály úr a szív embere, rettentő dühvel, habozó ajkakkal.

Oda lett az öröm, minden édes méregkeserűre fordult. A reménység csak mint a szakadozott felhő úgy libegett, rongyollott a Harkai ház fölött. Ize, kedvessége ettől fogva mindennek elveszett.

Ilyen kínzó gondok és aggodalmak között jöttek el a választási napok. Nagy, öles, sőt két öles szélességű nemzetiszín zászlók lobogtak a tanácsház, nagy vendéglő, László palota, Hunyadi kastély, Hajkó, Ugodi, Sebestyén, Bakos, Hayermayer, Baranyai, Stuckmandli, Bokodi és annyi meg annyi igaz hazafi házain; és száz meg száz apró zászlócska lengette röpkedő szárnyát a -260- kisebb hajlékok tetején. Muzsika szólott mindenütt; emberek jártak-keltek kurjongatva, éljenezve az utczákon, tele üvegekkel, kokárdákkal, vörös és zöld tollakkal, itt-ott fehér tollakkal is. Minden beteg, minden haldokló kivitette ágyát az udvarra, hogy lásson még egyszer szép világot, a milyen régentén volt; minden szív elfelejtette haragját, bánatát, csak arra gondolt, hogy ő is a piaczon legyen és válaszszon, vagy lássa, kit ér a szerencse. Hogy várta ezt a szép időt Harkai bácsi 1849-től fogva, hányszor imádkozott, hogy hozza már az isten; hogy engedje meg, csak addig éljen, míg egyet a szíve mélyéből kiálthat, hogy éljen a magyar!

Most itt van. És nem tud neki örülni.

Ma a követet választjuk.

Két jelölt van: Baranyai József és Hunyadi Gusztáv.

Van, az igaz még egy harmadik is, a vén hetven esztendős Ugodi Sándor – de azt csak egy-két ember akarja.

Megindult a választás. Délelőtt 9 óra.

Tódul a nép.

A nagypiaczon emberek sorakoznak, ember ember hátán. Egy asztalon ott áll Csikvári József a hasas doktor, pápaszemmel, nyirott szakállal, piros, kövér arczczal, erős, érczes hanggal, mely messzebb terjed, mint a nagy harang – és beszél.

Mellette állanak a Baranyaiak, Hayermayerek, Stuckmandlik, Wolfok, Rundok, Rándok, Bakosok, Szathmáriak, Zalaiak, Balások, Dicsők – és sokan, sokan, vörös tollas magyar kalappal és rettentő fokosokkal.

– Schwindler – kezdi Csikváry József úr.

– Le vele, le Schwindlerrel, itt az igaz hazafi, éljen Baranyai József, a mi követünk.

Csikvári úr tele torokkal mond el rettentő bűnöket Schwindlerről, és még telibb torokkal adják tovább rettentőbbekké növelve.

A Hajkó portán a Baranyai élettörténetét éneklik. -261-

Verekedés, ablaktörés, ordítás, nyögés, sikoltozás tölti be a levegőt.

Délután hat órakor egy hosszú, fekete szakállú ember jelenik meg a tanácsház erkélyén és lekiáltja, hogy: szavazott képviselőre 1875 egyén. Ebből kapott Ugodi Sándor 1063 votumot.

– Éljen! éljen! éljen! – hangzik az egetverő kiáltás.

– Hunyadi Gusztáv.

– Schwindler, Schwindler – –

Folytatja a fekete szakállú ember:

– 512 votumot, és Baranyai József kapott 300-at. E szerint Nagy-Kakasd országos képviselője – –

– Éljen Ugodi! éljen – –

– Éljen Ugodi, éljen…

– Ugodi Sándor, – kinek is még a mai napon egy bizottság át fogja adni a megválasztatásról szóló jegyzőkönyvi kivonatot.

László Károly úr, ki épen a nagy piaczon sétálgatott díszes magyar öltözetében, és szakadozó sóhajtásokkal és hulló verejtékkel leste vejének megválasztatását – mintha valami éretlen napszámos rettenetesen pofon ütötte volna a multheti dolgokért – majdnem szaladva, de igen kimerülten kanyarodott be egy kis utczába.

Sietett leánya felé, pedig nem igen volt miért.

– Megbukott az urad – dobta oda a szót leányának.

Vilma mosolygott.

– Majd nevethetsz még. Ha hozzá mentél erőnek erejével, hát csak mulass leányom. Én Márton Sándort akartam. Most nem a te uradat gyalázták volna. Ugyan hallhattál volna szépeket! De meg is bukott.

László úr a jelentés után eltünt.

Kiment a pusztájára.

Alig alkonyodott – piros fény áradt a piaczról a szomszéd házak és utczák felé.

Temérdek fáklya füstje, lobogása!

Elől a banda, utána a diadalmas Ugodi párt; a Baranyai -262- és Hunyadi párt is odacsapódva mint kisebb vizek a főmederbe, a természet örök szép rendje szerint.

A Rákóczi induló hatalmas hullámain rengett odább az óriási közönség mind ünnepélyesebben, lelkesedettebben.

Csikvári úr volt a szónok, mert ő csak orvostársát akarta megbuktatni.

Baranyai József a főbiró lesz. Azért békeség.

De ott megy Baranyai József is testvéreivel, pártja fejeivel, a vén igaz kún tiszteletére.

– Éljen! éljen! – reszketteti meg a levegőt, a szívek mélyéből kitörő kiáltás, – éljen Ugodi Sándor képviselő! lássuk, lássuk!

Ott áll a vén ősz ember a kapu előtt egy kövön.

Ősz fürteit lengeti a szél, könyektől borított arczát beragyogja a fáklyafény; mellette áll leánya, a kit egyszer Kossuthért megvesszőzött a német. Úgy mosolyog, mint egy szent – és reszketve omlik apja vállaira.

Lobogjon a fáklya – oh mégis higyjen a szív!

-263-