VII. (Az első nap.)

Az élénk, mozgékony, derült, munkálkodó, tervező embert, ki jól ett, jól itt; ha úgy került, nagyokat nevetett; szépen, mindig csinnal izléssel öltözködött, és legcsekélyebb mértékben sem árulta el, hogy bent, bent, szíve rejtekén mi lakhatik, öröm-e, vagy bánat; boldogság-e, vagy pokol; megelégedés-e, vagy szégyen: Vilma soha sem vette észre. Tőle járhatott, építhetett, gyülésezhetett, társaságot fogadhatott, szórhatta a pénzt, vagy csinálhatta az adósságot, kelhetett korán, vagy fekhetett későn – annyiba se vette, mint a legutolsó szolgát, vagy cselédnőt a háznál.

Az ő szíve rég bezáródott az örömek előtt. Férjét, kivel csak megesküdt: utálta, s ha kellett vele találkoznia egy asztalnál; vagy vendégek jelenlétében egy teremben; vagy utaznia kellett valamely szomszéd birtokoshoz; vagy ha csak a templomba mentek együtt: ritkán szólott hozzá csak egy szót is.

Ezt az állapotot rendkívüli ügyességgel tudta tűrni Schwindler, később Hunyadi úr. Hamar belátta, hogy olyan nővel áll szemközt, a kitől követelnie semmit sem lehet, ha mindent nem akar koczkáztatni. Tartózkodott, annak még csak az árnyékától is, hogy köztük hevesebb jelenetek találjanak kitörni. Jó távol helyezték -264- el egymástól lakosztályaikat. A cselédség ezt észre is vette és titkolódzva suttogott, fecsegett, de a báró belső legénye előadása után abban állapodott és nyugodott meg, hogy a grófok és bárók egytől-egyig mind ilyen életet folytatnak. Náluk az a törvény; azt látják apjuknál, anyjuknál, s az a szép.

A ki legkevésbé tudott belenyugodni e különösségbe, az Amely néni volt, született László.

Ő sokszor tett egy-egy kétértelmű megjegyzést a házasfelek jelenlétében, a mennyire ezt egy erényes özvegy helyzete megengedte – illő határok között; de választ soha sem kapott. A báró rögtön valami tréfás történetkét beszélt el utazásaiból, s úgy tett, mintha a kedélyes czélzást észre se vette volna, a báróné meg hidegen fordította félre sápadt, merev arczát.

Más ifjú boldog házasoknál ezek a csacsogások, csipdelődzések adják meg az első évek édes örömét, soha el nem feledhető kedvességeit: itt e fényes, fejedelmileg butorozott termekben oly hidegen sivár egyhangúsággal folyt az élet.

A mit a jó Amely néni soha se hitt volna, hogy lehessen élő lény, a ki egy bárói kastélyban rosszul érezze magát: most, – de csak szomorúbb, egészen elkedvetlenedett óráiban – megvallotta otthon tükrének, kedves virágainak, hogy ő sokkal boldogabb volt az ő egyszerű, nagycsizmás, köhögős, pipás, örökké szelíden mosolygó Németh Józsefjével, mint ez a Vilma a bárójával.

De hát mi ez?

Csak egy lépést közelített a titokhoz: s Vilma a legmogorvábban utasította vissza.

– Amely néni, ha nincs egyéb dolga, mint ilyen ügyetlenségeket kérdezni, akkor nagyon sajnálom.

– De ne sajnálj – tört ki a jó néni.

– Hát nevetem.

– És ne is nevess, – lábbadtak könyekbe a jó néni szürke szemei, – mert, mert – én a te dolgodat Vilma – – -265-

Vilma ilyenkor mindig fölkelt s ott hagyta nénjét.

Némethné, született László Amely, ilyenkor hetekre elvonult, mély, keserű haragot tartott, és új végrendeleti vázlatokat jegyezgetett búskomorságában.

Magához hivatta Gusztit.

– Guszti, hát mi ez? – kérdé kegyetlenül felvont szemöldökkel.

Guszti a legforróbb csókot lehelte Amely kezére, homlokára, sőt hervadt, de újabb tavaszokat váró fakó ajkaira, és félig tréfásan, félig komolyan mondta:

– Semmit se kérdezz édes jó Amelym, én nagyon, nagyon boldog vagyok.

– De – szólt enyhültebben, a szeretet és hódolat jelei által teljesen kiengeszteltetve – mégis?

– Tehát mégis, és ha százszor mégis, legszebb és legjobb drága Amelym, míg Vilma elégedett és boldog lesz: egyetlen szócskát sem szólhatok.

– Értsen benneteket, a ki akar, én nem értelek.

Igy végződtek a jó Amely néni töprengései.

Kínosabb, óh sokkal kínosabb volt a szegény anya helyzete.

Mely édes anya az, a ki mindennap azért ne sietne leányához, hogy ama legédesebb titkot ő, ő az anya, az új asszony anyja tudja meg legelőször, és hogy ő, a nagyanya boruljon le a mindenható jó isten előtt, kérve, hogy azt a szegény teremtést segítse meg?

Mely édes anya az, a ki bár még semmit se tud, mégis oly biztosan ne örvendene, mintha már egy tündöklő szép angyal mosolygását látná? Már fogja is a rózsás kezecskéit, nézi is a fényes, ragyogó szemeit, csókolja is a piczi, piczi kis cseresznye ajkait, és rebegi is azt a minden imádságok legszebbikét, melyre templommá változik a ház, és mennyországgá a föld.

László Károlyné mindennap növekedő gonddal és szeretettel ment leányához; még a legcsekélyebb széltől is óvta, s úgy vigyázott reá, nehogy valami erősebb, nehezebb tárgyat emelni próbáljon. Látva a sok szép csecsebecsét a díszes hálóteremben, társalgóban, vendégszobákban, -266- verandán, még a hosszú üveges csarnokban is; látva azt a szép rendet, a mit ő Nagy-Kakasdon soha sem látott a legjobb gazdasszonyoknál sem; látva a báró szobájában a sok könyvet, fényes vadászfegyvereket, és főkép azt a sok sok ágú szarvasagancsot – mely, uram teremtőm, mekkora derék egy állat lehetett! – elgondolta, hogy mily szép egy báró és báróné élete.

A báró mily előzékeny, figyelmes, a világért nem venne addig egyetlen ételből is, a míg Vilma egy kicsit bár ki nem vesz, holott az ő férje épen mindig a legszebb darabokat emelte ki, úgy a sültekből, mint a tésztásokból, és soha sem törődött azzal, hogy ő, a feleség, mit szól arra, hogy a májat és zuzzát soha sem tudja megkapni; a báró hogy ügyel, hogy este Vilma valahogy meg ne fázzék; ha a verandába ültek, hozza a nagy kendőt; ha a kertbe mennek, hozza a nagy szalmakalapot; ha utaznak valamerre, maga a báró viszi a skatulákat, mindent-mindent, a mire egy nagyuri nőnek szüksége lehet és van is.

Bezzeg az ő férje ugyan sokat törődött is azzal, hogy hol éri a czug, pedig ő épen igen hüléses fogú volt; Károlynak csak a pipájára volt gondja, meg a dohányára, meg arra, hogy a pénz mindig az ő belső zsebjében álljon. Fúhatott a szél, eshetett az eső, Károlynak csak nem jutott azért eszébe, hogy itt van egy fiatal nő, megfázhatik, megázhatik, meghülhet és meg is halhat. Károlynak isten tudná, hol járt az esze.

Ilyenkor a jó asszony, mint minden ilyen mellőzött, szerencsétlen sorsú asszony, egy hosszút sóhajtott, és ha tudott volna, hát sirt is volna. Mert a tárgy megérdemelte.

Vilmáéknál, a báróéknál, a bárónál, a bárónénál, oh mi máskép van minden.

Nem győzte eléggé áldani a sorsot, hogy a dolog ily igazán jól ütött ki. Pedig ki hitte volna? Ez a leány hogy szerette azt a Márton Sándort, hogy élt halt érte, hogy siratta száma nélkül való órákon, még -267- akkor is, mikor már a báróval el volt jegyezve – és ehol, most hogy meg van nyugodva. De nem is lehet csodálni. És a jó asszony lábujjhegyen végig döczögött az egymásba nyiló szép, tündöklő szobákon, itt-ott meg nem állhatva, hogy egy-egy fényes asztalt jól meg ne törüljön, s egy-egy széket a helyére ne igazítson.

Repesett a lelke örömében. S ugyan vajjon melyik anyáé nem repesne?

De ezek a szép idők igen hamar búra fordultak.

Vilma mind hallgatagabb lett, evett is, nem is; ott lehettek a drága sültek, a gyermekkori kedves tésztái: csak feléjök se fordult.

Oh hogy búsult ilyenkor a jó anya, kinek egyszerű, becsületes esze nem tudott furfangokon járni, ki csak azt tudta, a mit látott, és a ki mindig teljes világ életében irtózott a gondolkozástól, mivel egyszer régen, régen egy asszony, a ki elvesztette egyetlen gyermekét: megtébolyodott volt a családjukban, és ő azt hitte, valahonnan, hogy a második áldozat a családjukból alkalmasint ő lesz: oh hogy búsult most, hogy Vilma sápad, hervad, öregszik, őszül és mégis csak egyetlen egy szót is nem mond soha, hogy mije fáj, mi érhette, hol hült meg, mit ehetett, ki igézhette meg.

Míg végre egy napon, mikor ilyesmire nem is gondolt, megtudta a szörnyűséges valót, hogy igen anyám – én most is leány vagyok, megesküdtem ugyan a férjemmel, de nekem mégis nincs férjem. És hogy ha édes anyám szeret: hát hagyja el, és erről engem ne kérdezzen soha.

Uram, szentséges teremtőm! – csapta össze ekkor a szegény anya a kezeit, – hát mi ez? Van ilyen dolog a világon? történhetett még ilyen valaha?

Elvonult és úgy sirt, hogy úgy még sohasem. Egyre sóhajtotta, kiabálta, nyögte, majd sikoltotta:

– Oh jaj leányom! egyetlen gyermekem, megöltünk, porrá tettünk! Meggyilkolt az apád, ehol van!

De ezt, természetes, hogy nem merte mondani senkinek. -268-

Vége volt minden örömnek, boldogságnak. Úgy nézett ezután a fényes bárói kastély minden ékességeire, mintha azok valamely koporsó czifraságai lettek volna. És a ki soha, soha, csak egy rövid napig is nem tudott utálni, gyűlölni, megvetni senkit: most egész felháborodással, haragjának, megvetésének egész rettentő keserűségével nézett a báró-vőre, a méltóságosra, a finom, előzékeny, figyelmes fiamuramra, és szerette volna egy húsvágó bárddal azt a vékony keszeg fejét ketté hasítani, a mért az ő egyetlen leányát ilyen szerencsétlenné tette.

De mit csináljon, mit kezdjen, mikor az a szerencsétlen leány egy szót sem szól. Mit mondjon Károlynak? hogy mondja?

És isten, a ki mindig közel van szabadításával a benne bizókhoz: ime ekkor hozta a követválasztást, a mely minden bánatnak, keserűségnek a forrását mintha egy erős tenyérrel egyszerre lenyomta volna.

A mint hogy valójában le is nyomta.

A László és Hunyadi családban és még a jó Amely néni kisded családjában is kezdtek kiszélesedni az orczák az örömtől, az egészen új dologtól. Még követ sohasem volt sem a László, sem a Németh, sem a Lászlóné családjából. Pedig a követ volt örökké az első ember a városban. Előtte hajolt meg a szenátus, az egyház, az iskola, a nagy mesteremberség – és a piacz. A követ, a követ – oh az nagy úr volt. És most Hunyadi Gusztáv lesz a követ.

László Károly úr, a kevély, fukar, mindenkit lenéző nagy úr most mindenkivel kezdett szóba állni; a vastag Zavaros pékkel, a ki fő-főkortes volt; a téglaégető Fülöp Györgygyel, a kit egyszer a szabad, gyalázatos szájáért elcsukatott; a vén Harkaival, a ki nevetve, mosolyogva ment az utczán, mert érezte, hogy ehol megjött az ő világa, és az soha többet nem fog változni, mert nem engedik azt az egek; a kosárkötő pipás Mártonnal, a ki olyan büszke volt arra a felcser fiára, a ki csak egy borbély az ő fődoktor méltóságos vejéhez -269- képest; beszélt mindenkivel, hízelgett mindenkinek, és krajczárokat hordott a templomba, és megállt kijövet a tornáczban, hol a koldusok sorban állva várták a kegyesebb istenfélőket, és számos krajczárokat elosztogatott, hogy az öreg pap meg nem állhatta, hogy ott helytt mindjárt a koldusok előtt gyönyörűen el ne áldja a jó sziveért.

Vilma is, a leendő követné, mintha letette volna egy kissé bánata, boldogtalansága, fekete fátyolát.

Az a tisztelet, hódolat a legmagyarabb érzésű régi jó családok részéről férje iránt: tagadhatlan hatással volt szivére.

Ugyanekkor megtudta, hogy Márton Sándor eljegyezte Bellát, és már szeptember 14-én meg is lesz az eskövőjük.

Tehát ő hiába volt hű, hiába fogadta és tartotta meg, hogy örökké csak Sándort fogja szeretni – és senki mást a világon!

Ime a hűtelen, mégis csak megmutatta, hogy rossz, csalárd szivű volt mindig, hogy sohasem őt, hanem Bellát szerette!

– Szeresse, hát legyen vele boldog!

Ezzel azt gondolta a szegény, boldogtalan asszony, hogy eldobott mindent, a mi eddig kötötte, gyötörte, az élethez, a jövőhöz, egy szebb, boldogabb világhoz csatolva: hogy isten sem akarta, hogy valaha még egymáséi legyenek!

Óh ki irhatná le egy hű, egy erős, egy daczos, egy kevély, egy kétségbeesett, egy eszét vesztett nő őrjöngéseit? ki rajzolhatná le azokat a kínos, rettenetes éjszakákat, mikor egy nő elvesztve mindent, a miért tűrt, szenvedett, megalázta magát, egészen a szégyenig – tépi, szaggatja keblét, haját, orczáit és nyögésével, zokogásával tölti be a szótalan, szomorú éjjelt; hogy maga az isten is bánatba merül, elhagyja a zavartalan örömök hajlékát, leszáll az égből, és oda megy egy méltatlanul szenvedő, egy jobb sorsra méltó szegény asszony ablakába; és sir, az a nagy, jóságos isten -270- sir, hogy semmit sem tehet ott, a hol már egy férfi kimondta a visszavonhatatlan szót, egy hű, egy nemes, egy igaz férfi, a kinek kezei tisztábbak a mocsoktalan hónál.

Óh az a nagy, felséges isten milyen szomorú volt: milyen könyek fénylettek a szemeiben! hogy a végetlen világosságra egyszerre oda fordult a szegény asszony, térdre vetette magát és imádkozva susogta halkan, harag és gyűlölet nélkül, óh édes, jó istenem, bocsáss meg, tudom, hogy hibát követtem el, makacs voltam, magam dobtam el a szerencsémet: meggyőzöm magamat! és nem keserítelek többé mindenható Atyám!

Óh ki, óh ki tudna leirni egy ilyen éjjelt!

Vilma egy ilyen rettenetes éjszaka után megvigasztalódva kelt föl, mint a beteg virág, melyet egy meleg, harmatos májusi hajnal egészen meggyógyított. Fölemelte gyötrött, fáradt fejét és nézett sokáig oda, arra a helyre, a hol – rebegé.

– Óh uram, ne büntess, mintha tégedet láttalak volna!

És mint a nagy betegségek után szokta tenni a lábbadozó, oda ment a tükörhöz, a régi módon megfésülte őszülő haját, felöltözködött, elővette imádságos könyvét, és kérte, hogy hozzák fel az ő reggelijét – mert éhes.

Megváltozott!

Férje, a bukott ember, ott feküdt betegen a szobájában, senkitől sem háborgatva és nem látogatva – mert a bukottakkal, mint a döglődő kutyákkal nem szokás törődni.

Sohasem tette meg – átment a szűk folyosón a férje lakosztályába.

A néhány nap alatt éveket öregedett ember görcsös rángatódzások között ott nyöszörgött az ágyon, a fal felé fordulva.

– Méltóságos úr – a nagyságos asszony – figyelmezteté a beteget az inas. -271-

– Mit akar? – sziszegé a főorvos úr.

– Itt vagyok – szólt a feleség.

Hunyadi Gusztáv kifelé fordult, s ijedten rejtette arczát tenyerébe, mert ősz bajusza még nem volt befestve, és vendégfogai még nem voltak visszahelyeztetve.

– Ah! – sikoltott.

– Nagyon rosszul vagy? – kérdé őszinte részvéttel a feleség, megfogva férje hideg kezeit.

Hunyadi úr mielőtt felelt volna, felhasználta a kedvező alkalmat, a míg neje felé hajolt, hogy intsen az inasnak: tegye el a fogakat, a parókát, a festéket, s mind azt, a mi e czikkek kiegészítő részét képezte.

Oly jól esett a beteg embernek, hogy ő nagysága elől szerencsésen mindent eltakaríttatott. Most már csak az volt hátra, hogy felette megszürkült és meggyérült kis eredeti haját is betakarhatná valahogy a vánkossal.

Az által, hogy egy ügyes mozdulattal beljebb ásta fejét a vánkosokba, azt hitte, hogy ezen a kényes műveleten is eredménynyel átesett.

Átestél valóban dr. Schwindler Hunyadi Gusztáv bukott képviselő úr. Óh mosolyogj, mosolyogj, mintha a szádban volnának a hegyes fehér fogaid; forgasd a ránczos héjú, törött fényű zavaros szemeidet, hazudd el, hogy csak egy törmelék rom vagy és hidd el, hogy a gazemberek virágzási kora soha sem végződik be.

Nem, mert igazán, hogy nem végződik be soha.

A szegény fiatal asszony, kinek majd kilencz éves házassági szövetség alatt ez volt első gyönyörteljes látogatása férjénél, fagyos borzongást érzett tagjaiban s alig birt erőt venni magán, hogy el ne szökjék s mély undorral ott ne hagyja e hitvány férget.

Nem hagyhatta ott. Ő most remegő szép hosszúkás fehér ujját arra az eddig ösmeretlen könyv első betűjére tette, mely a boldog házasok arany szegélyű bibliája.

Ő is boldog akart lenni s egy hideg köny hullott ki sötét szeméből. -272-

Hunyadi úr e könyet nagyon okosan a maga javára írta s zárt ajkaival nevetett, hogy egy kis betegséggel hogy megkönyeztette ezt az érzéketlen kevély asszonyt.

– Oh kérem, – nyöszörgött Hunyadi úr ábrándos, ég felé emelt tekintettel, – akár mekkora bajom lett volna – e részvét, e becses, e soha meg nem hálálható – dadogott – és a nélkül, hogy akarta volna, remegtek a bezárt ajkai.

– Melyik doktort hivassam? – kérdé Vilma báróné.

– Ha akarnád – talán Márton Sándor urat. – –

Gyöngédség akart-e lenni az óhajtás, vagy a gyanúnak, féltékenységnek legélesebb kifejezése: a méltóságos asszony most nem kereste, hanem azonnal meghagyta az inasnak, hogy menjen dr. Márton Sándor úrért.

Néhány perczig maradt még ott gyötrelmes helyzetében a feleség s távozott.

Az első betűn átment.

Kemény, makacs szívvel parancsolta magának, hogy boldog legyen, vagy legalább ne vegye észre soha senki, hogy bent, e díszes kastélyban mily kétségbeejtő élet foly.

Nem, nem fog többet szomorkodni soha. Meg fogja látni a világ, hogy a kevély László Vilmán nincs miért sajnálkozni, mert ő igazán szerencsés és boldog asszony, a milyen csak egy nagyúri dáma lehet.

Nem telt belé egy kis óra, s László Károlyné és Némethné, született László Amely, sőt László Károly úr is megtudta a nagyon-nagyon örvendetes változást.

Az anya, a jó László Károlyné szeretettel ölelte át meghervadt, de most mosolygó arczú leányát, s azokkal a nagy-nagy anyai könyekkel, melyek a világon mindennél jobban kifejezik az örömöt, a reményt, a boldogságot, susogta:

– Úgy-úgy, édes jó gyermekem, mert majd meglátod, így áld meg benneteket az isten.

– Ah ez szép, – rohant be egy csomó rizsporral, festékkel, vendéghajjal és magyar zsinórral Amely néni, – nekem semmit se szóltok. -273-

S olyan ölelést, szorongatást, csókolódzást vitt véghez e boldog nagynéni, hogy ez a legnagyobb boldogságot is csak emelhette volna. Suttogott, locsogott, fecsegett, bizalmaskodott, oktatásokat adott, igen jó – bár ő soha sem használhatta – gyakorlati utasításokat – s rögtön azon volt, hogy most már az egész házat máskép kellene rendezni. Erőnek erejével bevitte a bárónét (mert sokszor mégis csak így hivták) egy kis oldalszobába, ott magukra zárta az ajtót s forró csókok után egy könyvet mutatott, melyet, mint mondá, rég megvett már – és keresztül tanult Vilma kedveért.

– Te édes Vilma, – kezdé egész elpirulással, – ezt most már reggelenkint olvasgatnod kell. Németül van, de ha nem értenéd jól, én megmagyarázom. Lásd csak: «Kinder-Diätetik, oder naturgemässe Pflege des Kindes in dem ersten Lebensjahre, von Alois Bednar – Wien, 1857.»

– Ah édes néni, – szólt nem egészen haraggal most a doktorné, de mégis nevetve, – maguk igazán egy bolondot akarnának belőlem csinálni.

Kinyitotta a bezárt ajtót s nehány vidám szökéssel a verandán termett.

Ebédre megérkezett László Károly úr is. És pedig valami szokatlan gyöngédséggel, és rideg kövér arczáról is leolvasható családi örömmel s ő csak annyit tudott, hogy a házas felek között igen szép viszony fejlődött ki.

Gusztáv is megjelent az asztalnál, kisimítva, festve, göndörítve, fekete, fényes fürtökkel, fehér fogakkal, s mélyen alázatos hódoló tekintettel. Neje mellett ült, s minden fogás étel között számtalanszor megcsókolta az eddig mindig elvont, de most oda engedett szép fehér vékony kezeket.

Az anya édesen nézte, az apa is figyelmesen nézte, és Amely néni hosszú kezeivel tapsolt, tapsolt, hogy hullottak a nagy fényes gyöngyöző könyei.

-274-