VIII. (Mindenik a maga útján.)

Veszeli Jóska, a szegény lótófutó titkár, ki a bús napokban mindig a magyarokkal vigasztalta magát, hogy megállj német, mert fordul még a koczka s egy kis vaczok nekem is kerül, épen már azon a ponton volt, hogy bekerül a tanácshoz aljegyzőnek, vagy levéltárnoknak, s nem bánja, hát családot alapít: ehol megint várhat. A főúr megbukott.

Quid tunc?

A szegény emberrel ki törődnék! Híven szolgált… hát miért szolgált? nem lopott… és ugyan miért nem lopott? hány előkelő ember lop, csal, gyalázatoskodik, s ha szerencsésen cselekedte: még meg is süvegeli érte a világ.

Veszeli Jóska Hunyadi úrtól egy késő estve ilyenforma levelet kapott: Reménylem nem tartozunk egymásnak. Ön a közelebbi napokban igen hasznavehetlen embernek bizonyult. Bukásom nagy részét az ön ügyetlenségének tulajdonítom. Sehol sem védett, csak hallgatott, holott qui tacet, consentire videtur. Éveken keresztül mellettem élt: a mit szerzett – éljen vele. A takarékpénztárnál a szolgai és minden állomás be van már töltve. Épen semmit sem tehetek önért. De egy tanácsot mégis: ha kiált, nagyobbat kiáltson; ha ugrik, nagyobbat ugorjék. Éljen jól stb, stb. dr. Hunyadi. -275-

És mit csinált erre a szegény bolond Veszeli Jóska?

Te barátom, vagy igen tisztelt uram – ön sohasem volt szegény ember, nem áldozta fel édes jó reménység fejében éveit, talán egész épebb férfikorát egy tisztelt, nagyrabecsült egyéniség, méltóság feltétlen szolgálatára; nem tudja mi az: ragaszkodni valakihez és bízni benne, mint a gyermek apjában – és egyszerre érezni, hogy mikor már épen itt a fizetés, édes megjutalmaztatás ideje: akkor kilöketünk, pofon csapatunk és odább kergettetünk és megnyittatik számunkra az út föl is, alá is.

Nem tudja mi az: így lenni, mint az ujjam!

Nem tudja mi az: annyiba vétetni, mint a lyukas rosta vagy a törött korsó.

Én láttam, mit csinált erre Veszeli Jóska. Kiment a temetőbe – és haza jött; elment a templomba – és haza jött; elment a korcsmába és onnan is hazakerült; kiment a piaczra és ott se találta meg, a mit keresett; kiment az országútra, ama fűzfákig, a hol egyszer ezelőtt mintegy kilencz esztendővel leugrott a postaszekérről, a bizonyos kenyér elől – és megindult, hogy ha van isten: hát akkor az igaz, egyenes, becsületes embert nem hagyja el. Neki számadása van! Hohó, számadása!

Bemerült abba a nagy, mélységes ködbe – melynek sötétsége, gomolygása – épen a legjobb sátor.

Egy Veszeli Józseffel Nagy-Kakasdon kevesebb – hát mi az?

Harkai bácsi!

Ah, Harkai bácsiéknál nagyon jól állunk.

Nem kapott hivatalt, úgy-e, hogy nem kapott?

De egy hetven esztendős ember ugyan hogy is gondolhatná, hogy erőteljes, kemény könyökű, nagy étvágyú fiatal emberek meghátráljanak egy vén ember előtt?

De még jó, hogy nem kapott. Most hogy győzné a temérdek munkát? Mert az a szokás, hogy a fiatalabbak járjanak, keljenek, gyűlésezzenek, korcsmában, kávéházakban, sétányokon, hangversenyeken, bálokban, -276- választásokon megjelenjenek, s a felhalmozódott munkát az öregek végezzék.

Oh mennyi most a munka, igazán temérdek.

A polgármester megszidná, a főispán felfüggesztené: és egy tisztes öreg ember nem tudja már elbirni a szégyent. És Harkai úr egy kicsit büszke ember is hozzá. Erre oktatták Seneca, Virgil, Horac, Cicero és Phædrus. Ilyen társaságban – ah nem lehet önérzet nélkül az ember.

Csöndesen rálép, csak úgy halkan, lábujjhegyen a régi ösvényre és kis kölcsönöket eszközöl, kis üzleteket köt, a régi ösmerősökkel és a hozzájuk szerzett újakkal – addig, míg Ő – egyszer igazán megérkezik és minden hű embernek elégtételt szerez.

Azonban ezt most már inkább csak mellékesen űzi, hogy ő is betöltse hivatását itt a földön, mert dr. Márton Sándor és Harkai Bella szeptember 14-ike óta csakugyan férj és feleség.

De hát ez oly röviden ment? a lapok nem is hozták?

Nem ment az ifjú pár fürdőre vagy falura, vagy legalább Pestre vagy Bécsbe? A lapok nem is hozták?

Nem lehetett.

Márton urat most csakugyan megválasztották kórházi főorvosnak s ő betegeit előbbre helyezte minden nászünnepélynél.

Márton Sándor nagyon prózai emberré lett, különben hogy ilyen lesz: már akkor elárulta, mikor első mátkájának a szép diplomájával tudott és akart csak kedveskedni.

– Mi? hát az öregek mind együtt laknak? – állítja meg Mari nénit a Hajagos asztalosné épen a szabóköz sarkán, a hogy az ember a Vidák Jánosék házánál befelé fordulna. – Hány font húst visz? szép kis hús, tarja. Velőt is, velőt is?

Még az kellene. A vén ténsúrék csak vacsorára állítanak be minden istenadta estve. Másfél font. Fél ezzel a velővel levesnek, egy font pecsenyének. De vihetnék most lelkem Vidákné négy, de öt fontot is, ha a drága -277- gazdag leányt, a László Károly egyetlen szép gazdag leányát a doktor apja miatt el nem szalajtjuk.

– És ugyan úgy szalajtották volna el? Mennyi volt ott az alma, körtve, szilva csak most is a nagy kertben. Hiszen csak a sok jó gyümölcs megérdemelte volna, hogy ki ne ereszszék a kezükből a szerencsét.

– De lelkem Vidákné, szegény leányt venni el olyan drága embernek, mint a doktor? De olyan bolond, hogy a felesége kedvéért, azért a kis heptikás kahicsáló, fonnyadt asszonyért még az udvart is kiseperné talán. Hogy csókolja, hogy eszi a kezeit, hogy lesi a kedvét, hogy hordaná a tenyerén, pedig semmit az ég alatt nem hozott a házhoz, mint egy varró masinát. Még az árigtumját is mind a doktor vette, csináltatta.

– De jólelkű az asszony?

– Fösvény, czudar egy fösvény teremtés, még a kőből is zsírt olvasztana. Ha nem én neveltem volna fel a doktort: ma ott hagynám őket! Gyűszűvel mérné tán a lisztet – olyan asszony. Látszik, milyen kamarához volt szokva. Bezzeg élnénk most Vidákné lelkem, ha betehettük volna lábunkat a nagy László portára. Ott a sok bárány, a sok malacz, a tenger majorság; milyen lovak, tehenek – tarka tehenek. Hallottam a szamaras Örzsitől, hogy hatvan-hetven itczét is fejnek egy nap.

– Hát a doktoréknál?

– Nálunk? hacsak azt a két kapubálványt meg nem fejjük. Itt, Vidákné lelkem, mindent úgy veszünk, krajczárokon. S mégis nem fogy a csodám, hogy szereti a szegény, ártatlan, lecsalt doktor azt a kis szöszke asszonyt. Hanem megyek – a vén pipás ott pipál az ajtóban – –

Méltóságos Hunyadi úr is pipált, de a legdrágább dohányokból.

Hunyadi úr napja most jött csak fel.

Most kezdődött csak számára az igazi élet.

Kaczagta a feleségét, dehogy nem! majd kilencz esztendeig eltűri azt egy önérzetes férj, hogy a felesége számba se vegye. Ne vegyen, csak járja a báróné a bolondját -278- – a ki utóljára kaczag, az kaczag – mondogatta dühében, szégyenében Hunyadi Schwindler úr az első mézeshetek, hónapok és évek alatt.

Lakott a faragó-utczában, messze-messze a kertészkert körül, egy özvegy ruhafestőné, s annak egy olyan szép, magas, karcsú, barna leánya, hogy szebb nem volt az egész Kúnságon.

Föltette magában Schwindler úr, hogy jót cselekszik, s annak a szegény özvegy asszonynak javít a sorsán.

Egyék fehér kenyeret; lakjék festett szobában; üljön töltött székre, kanapéra, egyék ezüst kanállal, ezüst késsel; járjon télen rókatorkos bundában, nyáron jóféle selyemben, őszön posztóban. A festés rosszul megy, fel kell vele hagyni, merőben felhagyni. Csak éljenek csöndesen, gondoskodik ő róluk. Nem szabad, hogy valamiben szükséget lássanak. Veszeli úr ide hozta a legszebb gyümölcsöt, ide hozatta az első friss salátát, fáin zöldséget, a gyönge bárányhoz, a pirított malaczhoz.

Hunyadi Schwindler úr itt élte át azokat a napokat, a melyekben bánatos szíve enyhülést, szomorú élete kárpótlást talált.

Farkas Elizke, a festőné szép leánya úgy ki tudta gitározni, hogy mi fáj egy szerencsétlen méltóságos úr szívének, úgy el tudta találni, hogy mivel lehetne jókedvre hozni azt az áldott, nagylelkű urat, hogy a főorvos úr vérző sebei, a báró bánatos sóhajtásai a legszebben elenyésztek.

De gitár nem is pöngött még oly szépen, mint a gyönyörű, deli termetű, piros arczú, hosszú, fekete szemöldökű, karcsú derekú, széles vállú, mosolygó ajkú, mindig vidám, nótára örökké kész Farkas Elizke buta körmű, rövid vastag ujjai alatt.

Farkas néni kiült a konyhaajtó elé, ott sirdogált örömében a szép muzsikaszó alatt, a míg odabent a kanapén Elizke dalolt a méltóságos úr vigasztalására.

A báróné otthon sorvasztotta magát, siratta az ifjúkori -279- kedves szeretőjét – hát nem bűn ez? Kerülte a férjét, a kit utált, s még egy asztalnál sem akart vele ülni – hát nem vétek ez? várta a napokat, a mikor valaki meghal, ő vagy más – hát szabad ez? kérte az istent, hogy változtasson ezeken a rettenetes dolgokon – mert nem birja már tovább – hát illő ez? Hát hol a hűség, szeretet, a mit az oltárnál fogadott, hogy szerencsében, szerencsétlenségben, örömben avagy bánatban soha el nem hagyom, vele megelégszem – ő előttem a legszebb, legdrágább, legkedvesebb a világon – és ime!

Hanem talán ki lehet játszani az istent?

Szerencse, valóságos szerencse, hogy Farkasné akkor, mikor a László-leány esküvője történt, még ott lakott a Schwarz pék házában és egy szombat napon Elizke a kövér, gömbölyű, meztelen karjával meszelte a ház előtti sárpadkát – és a méltóságos főorvos úr épen megláthatta.

Ez egyszerű, de a főbb rendű férjuraknál hova-tovább mind jobban bevett és terjedni kezdő szokás, hogy a családi tűzhely mellett egy másik tűzhely után is lássanak – megőrizte Hunyadi úr lelki tulajdonságainak egyensúlyát.

És erre, azt gondolom, hogy oly férfiúnak, ki a társadalomban hivatva van lényeges befolyást gyakorolni az eszmékre és irányokra: nagy szüksége volt mindig.

Mivel van egy-két jó ösmerősöm, gróf, báró, királyi táblabiró, alispán, törvényszéki biró, ügyvéd, falusi földbirtokos és városi háziúr, sőt egy pár régi szerkesztő és főmunkatárs is, ki jó felesége, szép családja, növekedő leányai, és tanulófiai mellett ilyen másodlagos háztartás gondját, nagy hihetőséggel az állam érdekében – végre magára vállalta és kétségkívül szeretné látni, hogy milyen egy ily drága kis minta-otthon csinos, vigasztaló képe: tehát nem bánom a Hunyadi Gusztáv úr enyhe kikötőjét, révpartját, vagy a mint ő nevezi – menedékhelyét leírom.

Most már az özvegy Farkasné nem lakik régi helyén, -280- arra a sarok házacskára sok utcza szögellett, már pedig ha menedéket keresünk, akkor az legyen a város, falu, akár puszta legfélreesőbb zugában, a merre senki sem jár, csak ama szerencsétlen férj, kit első otthonából kiüldöz két goromba szem, vagy két sovány, elfonnyadt kar és behorpadt köhögős mell; elzaklat egy vaskos, elhízott teremtés; elkerget egy pörben, csatázásban kifogyhatatlan hárpia; egy örökös síró, elégedetlen, szerelemféltő asszony; egy közönyös, semmi magasabb iránt nem érdeklődő lélek; egy púpos hátú, de gazdag nő; egy örökké beteges, soha egészen meggyógyulni nem tudó és tán nem is akaró zsarnok feleség; vagy egy hideg, férje kedvére nem is gondoló nagyúri, érzékeny dáma.

Farkasné egészen künn lakik a temető szélén, a muzsikusok és levélhordók utczájában.

Asszony, jóravaló feleség erre nem jár, mit keresne ily piszkos, félreeső helyen.

Ám épen jó hely ez a zaklatott szívnek, a boldogságot kereső, és otthon föl nem találó bús férjnek; kellemes pont a biró úrnak, a gróf úrnak, az az kellemes, háboríttatlan menedék Hunyadi Gusztáv úrnak.

Tele a két utczára nyiló ablak drága délszaki virággal, fűvel, lonczczal, a folyosó oleanderekkel és felfutó hajnalkával. Az előszoba óh mily díszes! Csinos olajnyomatú képek a falon, szép kövér fürdő hajadonok és nők, szivarozó török hölgyek, az ágy fölött egy épen pihenő és várakozó Vénus. Szőnyegek a szobában, széles diván, piros virágú kreton behuzattal, mindenütt virág pohárban, cserépben – az ártatlan örömök képe; egy pár divatlap, a Nefelejts és Családi kör, egy csomó fordított franczia regény és a pohárszéken három-négyféle alakban is úgy Hunyadi Gusztáv úr, mint Elizke – a szolnoki és váradi legjobb fotográf-műhelyekből. – Úgy is vannak, mint igazi házaspárok: átölelve egymást, az örökké tartó hűség érzetével; vannak díszmagyarban, sok zsinórral, sok gombbal; német szalónruhában, mintha templomba készülnének, oly áhítatos -281- képpel; vannak ábrándos, bús kifejezéssel, mintha azt ábrázolnák, hogy mily kegyetlen a sors.

A konyhában vigan pattog a tűz. Az ilyen helyeken mindig a legjobb ebéd és vacsora készül, ha otthon, az első otthonban az utolsó betevő falat is elfogyott volna. Fényes rézedények, és nagy – fehér mázas fazekak mutatják, hogy Elizke jó gazdasszony, megérdemli a sorstól ama kegyet, hogy egy hideg, kevély, más férfit imádó feleséget pótoljon, sőt merőben el is feledtessen.

Ah, milyen szép, ügyes megtermett nő.

Fehér, kövér vastag nyaka mintha faragva volna, oly fényes és oly sima; telt ajkai duzzadtak a gondtalan örömtől, jóléttől és vidámságtól: széles domború vállai, félig, – csak úgy gyengén, igéző pongyolán fedett melle; gömbölyű ép karjai, nagy, világos, ragyogó szemei – ah!

– Ah! ah! – kiált kiterjesztett karokkal, ártatlan mosolylyal, szökve, mint egy könnyű bárányka a friss gyepen – a belépő Hunyadi Gusztáv méltóságos báró úr felé.

Nézni kell a hévteljes, szeretetteljes ölelést, a hű csókot, a ragaszkodásnak e forró jeleit! az engedelmes odaadást, alázat és hálával telt pillantásokat.

– A vén asszony megbékült! – kiáltja örvendező kappan hangján Hunyadi úr.

– Ah!

– Megtért, kicsikém! a szürke megadta magát!

– Ah! – csattog kaczagva Elizke oly benső örömmel.

– Azt hiszem megbolondult, – kaczag diadallal a méltóságos úr.

– Ah! és meghal? – úgy-e meghal? Mikor hal meg – a rossz – –

– Nem, meghalnia most még nem szabad! – emeli fel ujjait a főorvos úr.

– A csúnya! – és nem akar meghalni? Meghalhatna bizony!

– Meg bizony, – szól be egész anyai érzéssel a -282- másodlagos anya a kitárt ajtóból – nem épen örvendve a jelzett kibékülésnek. – És hogy van az a kibékülés? Mi történik az én drága leányommal? Mi aztán itt maradjunk a világ csúfjára? Az én leányom méltóságos úr becsületes – – no hiszen most is az – de a világ! Erre az ártatlan leányra igaz, hogy annyit se tudnak bent a városban, mint a mákszem – de itt bizony méltóságos uram – nem én ettem meg a drága becsületét. Az alispán úr házat vett a kedvesének, pedig az csak egy csizmadia-leány, és meg az alispán úr koldus; a vörös gróf minden portékát, a ki szebb, a szeretőjének hord, pedig az csak egy komédiásné; a törvényszéki biró ezer forintokat ad a német czafat kedvesének, s otthon hét esztendeje, hogy él a familia sovány vendéglői kosztból, a lányok rongyban járnak, az asszony meg van bolondulva – a biró úr mégis oda hordja a kész fizetéseit. Az úgy van. Mert a tiszta szeretet első a világon. Elizke, vedd föl a piros selyemruhádat, áthivatom a frizernét, tedd föl a karpereczeidet, mutasd meg a méltóságos úrnak, hogy milyen az alispánné karperecze, a kit a csizmadia Zsuzsika visel. Eredj, eredj.

– Kedves mama, maga most nagyon rosz launéjában van. Mi ez?

– Már bizony jóban nem is lehetek. Mindjárt nyolcz esztendeje, hogy Elizkém a méltóságos úr kezére került – mutassa meg a méltóságos úr, melyik házat vette meg a számunkra? Bezzeg van a komédiásnénak, az alispánnénak, a birónak, a sánta prókátornénak a disznópiaczon. Béküljön a méltóságos úr a feleségével, de a boldogsága mindig azt mondta, itt van – felesége, igaz szívbeli felesége, az én leányom. A kisebbik Görög Pál házát irassa ránk.

– Még nem lehet, mama.

– Nem, de egy szegény koldús könyvnyomtató oda tudja adni minden fizetését a maczájának, pedig csak egy könyvnyomtató. A felesége otthon semmi, a feleségét otthon üti-veri – úgy megbecsüli a szeretőjét, a -283- János biró hat esztendeje, hogy nem ül egy asztalnál a feleségével a szeretője kedvéért – ez a szív, a kit én is kivántam mindig a méltóságos úrtól – – várj csak, Elizke, maradj még – beszédem van a méltóságos úrral – mutasd meg a gyűrűidet, minők; a méltóságos úr Szolnokon tart, Váradon tart, Pesten tart – úgy-e, sohase mondtuk, pedig tudtuk – oda hordja az aranyakat, az én szegény leányom, mivel mi itt a czigánysorban lakunk, csak az igéreteket kapja.

A faragó utczában.

– Elvégezi mama? Menjek?

– Béküljön ki a feleségével, nem bánom, de nekem házam legyen, jó kőházam, kertem, nehány darab jó földem, no tehenünk az van.

– Lesz mama.

– Elizke, tedd föl a nagy broschtűdet is. Várj, mindjárt elvégezem.

– Lám, méltóságos uram, egy jó anyának sok fáj, egy igazi jó anyának a szíve furton-furt mindig sírhat, ha leányára gondol. A méltóságos úr markolhat a sok László-kincsből – markoljon is, elég gazember módra szerezték; vegye is el tőlük az isten mind, ha az én szegény ártatlan leányomtól sajnálják. A méltóságos úr erősen öregszik –

– Mama!

– Öregszik lelkem, mondjuk úgy, a hogy van – egy rokkanás, és mint a káposztatorzsa oda van. Az ilyen gavallér urak mind úgy járnak. Hallottam én, mondta a grófné czigarós Márija. Ő sokat tud. S ott marad a szerencsétlenné tett fehérnép. Nekem még ma házam legyen, földem legyen, kocsim legyen, két jó lovam, két ökröm.

– Ugyan mi ez, mama? Ki járt itt? Én rögtön megyek.

– Már ha megy, én is megyek. Régóta zörög a haraszt. Egész város beszéli, hogy a báró és báróné kibékültek, együtt sétálnak, szinházban együtt vannak; jár hozzájuk a tenger vendég, a báróné egész megváltozott, megifjult, megszépült. Nem is az, a ki volt, -284- mintha kicserélték volna. Babát is várnak. No akármit várnak: tőlem mindent várhatnak, de nekem házam legyen, kőházam, jó földem, kertem, két szép lovam, kocsim, két ökröm. Ha kapott a váradi házat: kapjon az én leányom is; ha kapott a pesti palotát: már bizony Farkas Eliz se várja a sült galambot. – Eliz bejöhetsz már. Kérdezd meg a bárót, mit beszéltem, én nem engedek abból egy kicsi hajszálnyit sem. Ha megette a szép fiatalságodat, elvette a drága szerencsédet, kedves volt neki a friss virág, már bizony én se hagyhatom a magamét. Nem báró úr – nem hagyhatom.

Elizke selyemben, bársonyban, aranyos ékességekkel, mint a könnyű madár, úgy repült a Hunyadi úr kitárt karjai közé.

Nem hiába első a világon a szeretet!

– Megmondtam a fösvény zsidajának, – mondá a kis kertben egy fiatal csinos legénykének a mama, – hogy minden meglegyen.

– Meglesz?

– Meg, mert ha nem: oda megyek a feleségéhez, s mindeneket lesorolok. Ne féljen Sándor, csak szeresse a leányomat, én magukat nem hagyom. Ha meglesz a ház, a föld, meg a többi – –

– Megesküszünk rögtön, mama.

– Meg, Sándor. A ki becsületes, meg igaz, meg tiszta szivű: azt még soha sem hagyta el az Isten. Engem még mindig megsegített! Magukat is megsegíti.

-285-