III. (Hogy enyészik el a gyanu?)

Ezek a szép napok a dr. Schwindler úréi voltak.

Eddig csak azt tudták róla, hogy nagyon kedves, barátságos, jó szívü ember, szerény, még a bárói czimet is mindenütt visszautasítja, jóllehet titkon Veszeli Jóska által mindent elkövet, hogy ez a név a forgalomból ki ne menjen. Csak doktor úr, ez az ő barátságos nagykakasdi titulusa. Képzelni való, hogy a magyar ember, a ki él-hal a czimért: forrón tudja becsülni az olyan lelket, a ki bár méltóságos is, báró is – ezekről mégis szivesen lemond. Le, mert szereti a népet, látszik az minden cselekedetéből.

Schwindler úr majd egyik, majd a másik kakasdi egyletnek ajándékozott – most drága szivarokat, melyeket egy grófi barátjától itt és ott fogadáson nyert, s ez ajándékot hosszú, hosszú öndicsérő szerény levél kiséretében jelentette a helyi lapban; majd száz forintot küldött a méhészeknek; százat a borászoknak; kétszázat a pomologoknak; hetven forintot egy erdei mulatságon a tanuló ifjuságnak; nehány aranyat egy nagyon jó igyekezetü iparosnak, ki utazni szeretne; könyveket a szegény gyermekeknek; jó borokat a kórházi betegeknek és ócska, finom ruhákat elaggott, hivatal nélküli – nyomorban sinlődő aggastyánoknak – valláskülönbség nélkül. -211-

Ilyen nagylelkü ember nem lakott még Nagy-Kakasdon. Ez új dolog volt, tünemény, valami csodálatos jelenség. A magyar a legtitkosabb Kossuthistának tartotta – és méltán, mert Veszeli Jóska ezer meg ezer dolgát beszélte el az alsóbb rétegekben; a német hivatalnok- s a helyi tisztikar pedig mint büszkeségére támaszkodott. Nem lehetett tudni azt sem, hogy milyen vallásu, mert hol a reformátusok nagy templomában lehetett látni a professzorok székében, szemben a pappal, a kit igen nagy áhitattal hallgatott; hol a katholikus atyafiak miséin hajlongott és térdepelt.

Csak a zsidó felebarátokat nem tisztelte meg, a kik nem is csináltak titkot belőle, hogy ezért fájdalmasan neheztelnek. Pedig a zsidóknak szép imaházuk volt, gyönyörű hangu kántoruk, a kit sokan bámultak, egy szakasztott olyan formáju fiatal papjuk, mint Schwindler úr. Az édes testvére nem hasonlíthatott jobban hozzá. De úgy van. A méltóságos úr csak a zsidókat nem szenvedhette, ámbár hogy azokat sem bántotta. Csak nem huzott hozzájuk a vére. Nem.

A professzor urak imádták.

Schwindler úr, mint nagy természettudós, meg-meghivta a professzorátust vacsorákra. Ilyenkor elment az ifjúság is a bandával és énekkarral és látta, hogy a tanár urak mennyire versenygenek: ki mondjon szebbet, édesebbet a főorvos úrnak. Csókolkoztak, tánczoltak, fütyültek, hazudoztak, birkóztak – és mind csak azért; mert az ételek és italok nagyon jók lehettek – és Schwindler úr a szivéből nevetett rajtuk.

A tanárok beszélték, hogy igen nagy tudós, minden európai nyelvet ért, nagy mathematikus, historikus, beutazta az egész művelt világot, még messzebb is járt. Görögül jobban ért, mint a vén Nagy Lajos. Az öreg Fráter pedig azt állította, hogy a mennyi olvasó könyvet, logikát, ábécét, természettant, összeirogatott: mind od’ adná a főorvos úrnak egyetlen utazásáért. Ritka ember, egy csuda – azt meg lehet adni – Fráter – mondogatá egy-egy jobb és bejáróbb diáknak. -212-

Természetes, hogy az egész ifjúság olyan szeretett volna lenni, mint Schwindler úr, olyan magas, olyan vékony, olyan gyors lábu és olyan kappan hangu. Úgy is beszélt, és Szilágyi János úr is úgy beszélt.

És mi lett egyszer, – és hogy lett egyszer!

Ha eddig az volt a boldog, a ki a méltóságos főorvos urat mentül nagyobb tisztelettel halmozhatja el, és hozzá mentül közelebb juthat: most, hogy meghallották, hogy a borzasztó gazdag László Károly egyetlen leányát veszi feleségül, és hogy a nagy bálház, a postaház, az adóhivatal, az aljáráselnöki helyiség, a huszárkaszárnya, és tiz, vagy husz kisebb-nagyobb ház Nagy-Kakasdon, a szent-jakabi puszta, az értó völgye, a Hangos, a Körtvélyes – az a sok teméntelen jó föld és az a sok száma nélküli pénz a vidék uraságainál rettentő kamatokra mind a gazdag, a kedves, a jó lelkű gavallér Schwindler Gusztáv úré fog lenni egykor: most nem tudták a tüntetők, bámulók, hizelgők, mit kezdjenek vele.

Mentek a város urai, és felhivták, hogy legyen vezérük, tanácsadójuk; a tanácsos urak, a városházi alattomosabb hivatalnokok, hogy legyalázzák egymást; a polgármester a rendőrfőnököt, a ki egy iszákos korcsember, és egy pohár jó borért és zsiros ételért a legutolsó mészáros legénynyel is te-tu poharat iszik; és a hetyke rendőrfőnök, hogy lefesse a fukar polgármestert, a ki a forradalom alatt eladta a németet a magyarnak, és most, mutatja, hogy igazi érzelmü, holott hazug, áruló: a debreczeni szücsökkel most is kiizenget a rebelliseknek, és bajuszpödrőt küld Kossuthnak és Perczel Móricznak, és alig várja az időt, hogy levethesse álarczát; mentek a német urak, Nagyságos Hayermayer főadószedő úr, Nagyságos Stuckmandl főbiztos úr, Baranyai Ábris a két csillaggal, és Baranyai Mihály az egy csillaggal, és szivével, a milyen csak neki volt, és vigyorgásával, és elfojtott haragjával, hogy olyan keresztapa vagy, hogy még egyetlen újabb csillagot sem tudtál kinyerni a számomra. Mentek – eljöttek mindazok, -213- a kiknek csak szükségök van valamire – és kik csak szeretik kimutatni, hogy jó szivök van és tiszta felebaráti lelkök.

Mintha ez a lakodalom mindenkit illetett volna: úgy, olyan résztvevő érzéssel készült reá az egész város.

A mesteremberek besompolyogtak a Méltóságos báró úrhoz – nem lehetett a báró szót elvenni tőlük, inkább a legjobb fogukat hagyták volna kiütni – és ajánlották becses szolgálataikat. Nagy Pál, a vörös arczu kőmives, a ki, mert tanult néhány osztályt, mindig diákul beszél, és átkozott gonoszul, de azért bámulják társai, sőt a butább hivatalnokok is; Meidl, a hamis német-asztalos, a ki szamárnak tart minden magyar asztalost, és a kit épen ezért az egész város és vidék magyar úri rendje igen felkapott és becsül; Kiss János, a legdrágásabb lakatos, a ki a boltból veszi a kész munkát – és minden embert szerencsétlennek tart, a ki egy kulcsot, vagy ajtósarkat boltból talál venni – mivel csak a kézi munka a fáin, az, a kit ő tulajdon kezeivel teremt, s a ki ezért az ügyességéért minden nagyobb épületet kinálva megkap; jött a hires szijgyártó Dávid Jakab, a ki százszor kijelentette, hogy aranyokért nem dolgoznék másnak, csak az uraságoknak, mert a finom munkát csak azok értik, a mellett azonban minden diák innen veszi a tiz garasos nadrágszijját, s itt is foltoztatja.

Jöttek, óh jöttek sokan – s ez a sok mind dicsérte, magasztalta, hiresztelte úton útfelen – és mind elment egy kis kerülő úton a szerencsés László Károly leendő főnök úrhoz is, gratulálni, ajánlkozni, egyenesen a báró úr meghagyásából.

Az utóbbi időben – azok miatt a furcsa látogatók miatt megütődött, megvadult szivü, gőgös apának lelkét, e sok jövő-menő, hódoló, könyörgő, magasztaló szerencsekivánó tömeg valamennyire csakugyan szelidítette. Jól esett neki, hogy a nép úgy kezdi belátni: ki a becsületes ember, s vissza emlékezett sok szép cselekedetére, mikor valakire vágatott csak huszonötöt, holott -214- ötvenig is elmehetett volna bátran; mikor egy-egy adósnak csak a házát vette el és nem dobta ki belőle azonnal, holott erre a törvény nemcsak jogot ád, de talán még parancsolatot is; mikor bezárathatta volna ezt, vagy azt, s elégnek tartotta, hogy csak jól megczirmolja; mikor annak a vak koldusnak is egyszer egy krajczár helyett tán négyet is adott; mikor a hetven, nyolczvan kamatot csupa jószántából leszállította egy-egy fizetni nem tudónál ötvenre, sőt negyvenhatra, a mit még Pál Gáspár professzor úr sem tesz, a ki a tanártársa uzsorás pénzét még nagyobb uzsorára adja s minden nap a papoknál ebédel és sir, ha egy szegény ember árván hagyja a családját.

Ezek a jelenetek kellemes hangulatba ringatták, és mindegyre hátrább vetették azon akaratát, hogy az eljegyzést felbontsa, s gondoljon azzal a Márton gyerekkel valamit. Abból ő azt faragna, a mit akarna, míg Schwindler aligha fog mindenben engedelmeskedni. Igen bő költő – és ki tudja honnan? Való igaz, hogy itt a városban és vidékén senkinek sem tartozik, és mindenütt emberségesen kézpénzzel fizet.

– Mégis – gondolá – ha az a báróság nincs is egészen rendén, de rendén is lehet – gazdagnak úgy tetszik, nem utolsó gazdag ember. Különben annak idején tegyen a mit akar: tőlem ugyan pénzt, egy kicsi krajczárt sem, még élek. Más, ha igazán báró: akkor az unokáimért örömest.

Családjának arról, hogy azt a kosárkötőt meglátogatta, s hogy Sándorral miket beszélt: egy szót se szólt. Majd ha eljönne rá az idő, elég jókor lesz akkor is.

Várt és mind várt a lakodalommal, a mire pedig egykor oly mohó vágygyal gondolt. Az a néhány rongyos, zsidó forma asszony és ember kilopta a dolog édességét. Hétfőről vasárnapra, ötödikéről tizenharmadikára tette a terminust. Az, a mitől annyi szerencsét várt: a szép Rozália nap is rég eltölt.

– Ugyan mit akarsz – az istenre, – rontott ily érthetetlen -215- eljárások után testvére, Amely néni bátyjára – az az esküvő?

– Az az esküvő várhat még.

– De Guszti mindent rendbe hozott már. A lakása egy valóságos királyi palota; a selyem, a bársony, az arany, az ezüst, ott minden a fénytől tündöklik. – De mikor papiros tapétával vannak kibélelve. Te olyat sohase láttál. Olyan csak a báróknál szokás.

– Azoknak a papirosoknak sem árt, ha egy kicsit várnak.

– Mit mond a világ, édes Károly?

És összetette hosszú sovány kezeit Némethné, született László Amely, hogy megkérlelje testvérét.

László úr oda se nézett. Nem adott ő ilyesmikre semmit.

– Vilma, – hivta be a sok varrónő közül a menyasszonyt, – jer édes leányom és kérdezd te magad is, hogy mit akar atyád az esküvő halasztgatással?

Vilma meg se mozdult, hanem odaszólt:

– Kedden reggeli nyolcz órakor – a plébániai templomban.

– Ott nem talán, – jegyzé meg Amely néni – vagy az a báró óhajtása? Jó.

– Az én óhajtásom és akaratom, – erősíté Vilma száraz, fátyolozott, hideg hangon, – fel sem tekintve munkájáról.

László úr gondolkozott, hogy szóljon-e? Nem szólt, kiment.

Önző, zsarnok embereknek ritkán van tanácsadójuk, csak végrehajtójuk.

László Károly úr ifjú korától fogva megszokta, hogy csak a maga lábán járjon, de a mit akar, azt vas kézzel keresztül is vigye. Van az ilyen életben sok öröm, mert az elért eredmény, sokszor diadal, a legédesebb, hizelgőbb szavakkal tudja megdicsérni a szivet, mely meg nem ijedt az akadályoktól és el nem fáradt a küzdelemben. De a legravaszabb, leggyakorlatibb ember is eljut egyszer-egyszer oda, hogy az alázatos végrehajtó eszközök -216- helyett igen jó néven venné, ha egy-egy daczos, együgyü száj ki merné mondani azt a szót, a mit ő már rég leolvasott a falról, a mely nézi őt hideg képével; az asztalról, a melyen könyököl; a székről, a melyen ül; az ollóról, melylyel a papirost döföli; sőt arról a leszakadt kabátgombról is, mely ott gondolkozik a széles téntatartó peremén.

Senki sem hiszi, hogy ilyen őszinte, nyugodt, bátor tanácsadója mégis ne legyen, jóllehet nem keresi az illető. Hanem arra is elérkezik az alkalom, hogy keresnie kell.

És ki volt a László úr tanácsadója?

Az, a ki tied is, zord hideg biró úr, ki okosságodban minden birótársad fölött látod és hiszed magadat, és ki mikor megakadsz, mert még az ajtó is észreveszi, hogy megakadsz: apró, szürke szemü kis feleségedhez fordulsz. Mivel egyetlen okos gondolat nem tud kipattanni a bölcs fejedből – és pedig arra az okos gondolatra okvetetlen szükség van.

László úrnak is hol odább taszított, hol számba se vett felesége volt az egyetlen tanácsadója. Tőle nem szégyelte magát. Ha ellent mondott: egy-két durva szóval letorkolta; ha helyeselte tervét: akkor örömmel látta be, hogy ez nem is lehetett máskép.

Ebéd után nagyon megdicsérte László Károly úr nejét: hogy ez a sült ma felette pompás volt, és a saláta is fölséges, és hogy Teréz, te napról-napra haladsz, igen, még mindig haladsz, és nem hiszem, hogy volna a Kunságon asszony, a ki a sültek készítéséhez úgy értene.

Teréz – ihatnánk együtt egy fekete kávét.

László urasszony igaz női örömmel ment ki és rendelte meg a kávét férjének, a legerősebb nagykakasdi jó kávét.

– Teréz – találta most idején valónak László úr a dicsérés, a kávézás valódi alapokát előtérbe állítani, – azt gondoltam – – -217-

Ivott, mert mégis nem volt még egészen készen mondanivalójával.

Mikor egy férj, egy hajthatlan makacs férj annyit kimond, hogy azt gondoltam, és ezt feleségének mondja, ismételten, hogy azt gondoltam, könnyen be lehet látni, hogy itt a legfontosabb tárgy kerülend az asztalra.

– Azt gondoltam, – szörpölgette kávéját a férj, miközben vizsgálta nője figyelmes, várakozó, kövér, piros orczáját, és zavartalan fényü fekete szemeit, – hogy meg kellene egy kissé még beszélnünk ezt a házasságot. Nem szeretném, ha Vilma azt mondaná, hogy erőltettem. Igazán nem szeretném. Bolondnak tartom az olyan apát, a ki semmire se néz.

– Én nem szólok Károly, – emelkedett reménynyel a jó feleség kebele.

– Nem, hanem nyomjon egészen engemet a kő.

És a kövér, egészséges, veres arcz kezdett félelmesen ragyogni.

– Te neked csak úgy leányod, mint nekem. – Itt a kérdés elől ki nem térhetsz.

– Micsoda kérdés elől?

– Hogy Vilma mégis nem akarna-e inkább Márton Sándorhoz menni?

László úr sem akart mást, mint e kellemes akadálylyal még egy kissé hátrább mozdítani a terminust. Meg volt győződve, hogy neje e kérdésnél kész szövetségese lesz. Nem is másért tette fel a kérdést, mint hogy ketten együtt akarják – a mit ő akar.

– Vilma nem szokott játszani. Ha kimondta, hogy hozzá megy a főorvos úrhoz, és nem akarja, hogy te megöld magadat: többet nem gondol arra, hogy visszavonja szavát. Ő el van határozva.

– És ha én nem volnék? Teréz, ha én nem volnék, és azt mondanám: leányom, ahhoz menj, a kihez akarsz – –

A jó asszony örömtől csillogó tekintettel fordult férje felé. -218-

– Hát akkor Károly, nagyon megáldana az Isten. Tudod Károly?

– Azt akarom, hogy Vilma legyen boldog. Hivd be azt a leányt.

Halavány fehér arczával, a sok sirás miatt kissé megránczosodott szemhéjaival, és kissé színtelen ajkaival úgy tapadt Vilma apja arczához, – hogy László úr egyet se tudott mozdulni.

Ültő helyében szinte megmerevedett. Érezte hogy roszban jár.

– Most még van időd leányom, megmondhatod: akarsz-e – –

– Akarok – hallatszott érczesebben a szó.

– Mit akarsz? nem is tudod, mit kérdek. Hogy akarsz-e –

– Igen, mondtam, hogy a Schwindler neje leszek – és kedden – –

– Hátha nem akarnám, hanem azt óhajtanám, hogy mégis talán Márton Sándor, – vágta ketté leánya szavát az apa ravasz tétovázással.

– Soha apám.

– De ha megengedem, – hogy, ha nem lenne többé ellenemre Sándor?

– Soha!

– Miért? hiszen egykor. – Márton Sándor mindig kész lenne, csak egy szó…

– Megvetem, gyülölöm. Mondja meg neki apám. Utálom – hörgé egész dühvel s megfordult – és ott hagyta apját.

– Vilma! – kiáltott utána apja – gondold meg, én nem ellenezném –

– Soha – verődött vissza e szó érczes, csengő hangon.

Szobájában levetette magát a leány, – és a diván vánkosába temetve arczát, heves fuldoklás közt zokogá:

– Soha – soha! ha koldusbotra kellene is jutnom! Ha nekem nem hittél, hűtelennek, nemtelennek tartottál: -219- mutassa meg az isten, melyünk a bűnös… keresd meg azt, a kiért oly könnyen el tudtál hagyni.

Mint a halálra itéltnél a hogy egymásra törve sietnek a napok, hogy a minek meg kell történnie, hát minél előbb megtörténjék: az a kimondott kedd is oly lélekszakadva futott Nagy-Kakasd felé.

László úr tépte, szakgatta magát, majd könyörgött leánya előtt, hogy csak szombatig várna még, addig mindent rendbe hoz, ha már lakodalom lesz: legyen olyan, a milyen nem volt Nagy-Kakasdon. Pestről hozat czigányokat, meghívja a fél megyét, a grófokat a bárókat. Mert el fognak jönni mind – csak vasárnapig várjon.

A nyelvén volt, azon a gonosz csalárd nyelvén, hogy: te leány, mit akarsz? az az ember egy csaló, egy hitvány sehonnai, ott se termett, a hol az igazi bárók járnak. Nyomon vagyok, irtam mindenfelé, Fiuméba is a szegény Transport major uréknak, a kiket ez az álnok ember tétetett el innen, hogy senki se vághassa a szeme közé: mi vagy, ki vagy. Irtam Krumpelholznak, egy hét mulva itt lesz, és tanukkal bizonyítjuk be, hogy Schwindler egy kötélre való gazember. Várj egy hetet.

Vilma egy perczet se várt. Úgy készült, úgy pakolt, csomagolt, oly lázas sietséggel, mintha ellenség kergetné.

László Károly azt is megtette, gondolva, hogy ez ismét eldönti a dolgot, hogy újból letérdelt a leánya előtt.

Vilma elkaczagta magát – és mély szánalommal, mely épen olyan éles volt, mint a megvetés – nézett apjára.

– Bolondnak, őrültnek tart apám?

– Nem – leányom, én leszek az, ha nem hallgatsz a szavamra.

– Nem ölné meg magát apám? mért nem mondja megint? – mormogá kegyetlen gyönyörrel a megcsalt, semmivé tett leány, visszanyerve azt a kétélü daczosságot, mely a nagyon elkényeztetett egyetlen fiuknak és leányoknak tulajdonuk. -220-

– Vilma – ugrott fel kisápadt arczczal, vérben forgó szemekkel a kigunyolt ember, leeresztve kezeit, és úgy lógatva vastag ökleit, mintha azokból minden élet, kegyetlenség kihalt volna, – vigyázz, hogy rettenetesen meg ne bánd ezt az engedetlenséget valamikor.

– Ne féljen apám, el van az én szivem már készítve mindenre.

– A szégyenre is?

– Miért arra? – veté föl égő tekintetét a szerencsétlen leány, – azt gondolom semmit se tettem olyat, a miért valaki megpiríthatna engemet.

– Hát a gyalázatra el tudsz-e készülni?

Egy perczig habozott a leány a válaszszal.

– El apám.

– Hát te is tudsz mindent? – kérdé remegő ajkakkal az apa.

– A mit én tudok, az nekem elég, örökre elég. És Márton Sándorra gondolt. Arra a levélre.

– És még is hozzá mégysz Schwindlerhez?

– Épen azért megyek hozzá.

– Hát te nem hiszed? – lépett közelebb leányához az apa, némi reménynyel, hogy hátha Schwindler mégis becsületes ember, és csak ellenségei csinálták a rettenetes játékot. Talán az elcsapott Krumpelholz – bosszúból, gyalázatos bosszúból.

– Én semmit se hiszek, hanem tudok.

– És nem félsz?

– Miért félnék? – tépelődék Márton Sándorral.

– Édes leányom, ha te azt hiszed, sőt tudod, hogy a rágalmakból semmi sem igaz – a mit én is – kezdem látni, hogy lehet csupa koholmány – isten segítsen! Tedd, a mit akarsz, ahhoz menj, a kit szívedből szeretsz, anyád is úgy jött hozzám – s úgy tegyen boldoggá a jó isten. Ott esküdjetek, a hol akartok, de talán mégis szebb lenne a házunknál. Elhozatom a debreczeni püspököt. Mondjon az aranyos szájával egy felséges könyörgést, s akkor én is elhiszem, hogy közelebb lészen az Ur hozzátok. Magam megyek a püspökért, -221- ma indulok. Lásd meg gyermekem, hogy nem sajnálok tőled semmit. Tehát te bizonyos vagy benne, hogy az egész alávaló hazugság.

Vilma csak nézett, és megdöbbenve nézett apjára, hogy nincs-e valjon lelkében megháborodva!

Megrezzent. És mikor látta az előbb oly dühös ember örvendező arczát, sebesen forgó szemeit, hallotta erős, zakatoló zihálását; elfordult, a kezeit összekulcsolta – térdre rogyott, és szemeit az ég felé emelvén, igen erősen sikoltozott, és kiabálva oh istenem bocsáss meg – könyörülj, irgalmazz!…

– Nem haragszom édes leányom, – fogta át a meghatott apa leányát, – ne kínozd szívedet. Belenyugszom, hogy Schwindlerhez menj – látom, őt szereted. Nem szóltam, vedd úgy gyermekem, mintha egy szót se szóltam volna. Intézkedjetek. Hiszen látjátok, hogy én csak a ti javatokat akarnám. Arra a hitvány Márton fiúra csak a te kedvedért gondoltam egy perczig. Hiszen jól tudod, hogy utáltam a nemzetségét és a gyalázatos szavait, a melyekkel úgy megsértett, sohse felejtem. Egy kis szó se legyen róla több ennél a háznál. A nyelvét szakítom ki, a ki egy betüvel említeni merészkedik –

Így vigasztalta, és bátorította az apa egyetlen gyermekét, a ki iránt most lelke egész jóságát, áldozatkészségét ki akarta mutatni.

Többszörösen megölelte és megcsókolta a leány könyes orczáját, megsimogatta égő homlokát, és biztatta, hogy csak tegyen akarata szerint. Ő mindent reájuk bíz. Erre nézve feleségét is átölelte egy kicsit, és vastag vállait megveregette. Tegyetek a mint legjobb, úgy édes leányom, isten látja lelkemet, hogy csak a boldogságod van előttem. Kivetek hát a szivemből én is minden gyanút. Legyen Schwindler.

És ismét örömmel töltötte be szívét a bárói vő képe. Hiszen csak e körül forgott minden gondolata. Tetszett neki, hogy most Vilma is mennyire épen ezt akarja. László leány! Egészen az.

-222-