IX. (Koronázási küldöttek, és a szent föld.)

Azalatt, míg mindenki ment a maga útján gyorsan: az a kicsi ártatlan pünkösdi királyság – magyar világ is elsietett rohanva a semmiségbe! Megint a derék németek, morvák, csehek, galicziánerek, bezirkerek kerültek a sorba. A becsületesebb magyarok leköszöntek, kenyér nélkül maradtak inkább, semhogy megtagadják az alkotmányt – és szántottak, vetettek vagy koldultak.

Úr lett a bezirker!

Újra röpködtek a sasok és frakkok.

És ezekben a frakkokban a Baranyai testvérek és érdektársaik.

A német, a szerencsés, okos, filozof német nevetett és a fokosos, csákányos bolond magyar lehorgasztott fővel búsult.

Követvilág, magyarvilág mint a füst és pára eloszlott.

A magyar igazán nem tudta: most már nevessen-e vagy boszankodjék.

Mint Illés próféta: behuzódott odvába – és kesergett, várta mikor megint villámlik; még egyszer megint mennydörög – és valaki megint szalad a réten, a hegyen, az erdőn, a vizen, a sáson és – nem csalódott!

Csehországban szörnyű nagy ködök jártak – s ezekből -286- a rettentő ködökből kitündöklött – soha eddig nem látott ragyogó fénynyel a magyar alkotmány.

A felséges uralkodó 1867 julius havára koronázásra hívta össze a magyart; kinevezte a felelős magyar miniszteriumot; megszüntetett minden alkotmányellenes ideiglenességet. Ez volt a húsvét, ez volt az ünnep!

A jó csehek, filozof németek, uzsorás galicziaik most már csakugyan kitakarodtak az országból.

A magyar, a megkínzott, mindenéből kisajtolt, kiélt magyar – egy ujjal se bántotta őket. Nem volt nálunk soha szicziliai vecsernye, se Bertalan éj.

A magyar ehhez az európai magasabb mesterséghez – soha sem értett.

Elbúcsúzott atyafiságosan a távozóktól; szívesen oda nyújtotta kulacsát, kenyerét – barátságos, nemes, férfias kezét.

– De – mondá félig tréfásan, félig komolyan – adjon az Isten nektek oda haza, a ti hazátokban – egy kissé jobb erkölcsöket! – És –

Budára készült a nemzet királykoronázni.

Nagyban készült különösen Nagy-Kakasd.

Ki megyen már, hogy megyen már, kik lesznek a nagy-kakasdi küldöttek? erről beszélt az egész város azon percztől fogva, hogy a felhívó leirat megérkezett – örökké.

A követválasztás, ha szép volt, nagy volt, mert meg is érdemelte: ez a kijelölés tízakkora volt. Hogyne, ő fogja kisérni a felséges királyt, ott lesz mindenütt, a hol csak valami szépet látni lehet – s azt itthon beszélni fogja nemcsak ő – a holta napjáig, de még a hatodik unokája is.

Talpra is állott minden valamire való ember.

– Tisztelt közgyűlés, – állott fel a tanácsház nagy termében Sebestyén uram –

– Halljuk!

– Tisztelt közgyűlés, én azt gondolnám, ilyen jeles alkalmatosságra illő és törvényes dolog, hogy a tanács és a közgyűlés a legrégibb kún családok közül válaszszon. -287-

– Helyes! – zúgták a Hajkók, Bakosok, Halászok, Vargák, Kissek és Nagyok.

– Legyen az, a kit küldünk –

– Kettőt küldünk –

– Kettőt. Tehát legyenek azok tiszta, valóságos kunok, a kik még Kuthen királyunkkal jöttek be, mert vannak ilyenek –

– Vannak – emelkedtek fel a Nagyok és Kissek és Vargák – vagyunk –

– A legelőkelőbbek, a kik a drága ruhát, fegyverzetet, lovat, költséget a magunkéból kibirjuk, mert ez a tisztesség.

Erre sok ősi család szabó, varga és szíjgyártó ivadéka elhallgatott, de annál inkább emelgette fejét és jártatta a híveken villogó szemeit Hunyadi Gusztáv úr, ki többé hivatalt nem viselt, de bizván a biztos jövőben, a takarékpénztár erős fedezete alatt megmaradt várakozó magyarnak, ki mindenkor készséggel csatlakozott azokhoz, kik évenként Lajos napjára gratulácziót küldtek ki a legnagyobb magyarnak.

Hunyadi úr, ha nem is épen kun családból, de bizonyosan felette régi családból származott. Intett tehát ide is, oda is, hogy e tekintetben itt vagyok én.

– Továbbá – folytatta beszédét Sebestyén bácsi – a kiket küldünk, azok szálas, megtermett, igazi magyar arczú emberek legyenek, hogy ha a király rájuk találna nézni, hát maradjon rajtuk a tekintete.

Ilyen már sok volt Nagy-Kakasdon.

Lett is mozgás a szép termetes deli kunfiak és apák között.

– Helyes! – kiáltották erre mindnyájan.

– Továbbá legyenek azok tiszta Kossuth magyarok, a kik soha nem ettek német kenyeret, s a kik vérrel szolgálták a hazát.

– Helyes! – kiabáltak örvendezve sokan, kik ebbe az osztályba tartoztak.

– Továbbá legyenek, azt gondolom uraim: talpig becsületes emberek. -288-

– Szót kérek, – döfött ujjával a polgármester felé Baranyai Albert úr izgatottan és haragtól kipiruló orczával.

– Ez a Jóska bátyját ajánlja mindjárt, – súgtak egymáshoz a Hajkók és Halászok nevetve.

– Azt, igen is József bátyámat ajánlom. Szeretném tudni, van-e nálánál méltóbb erre a tisztességre? Ki ült tovább tömlöczöt? Ki volt hívebb magyar –

– Ne beszéljünk arról itt Albert öcsém, – vágott szavába a legvénebb Varga, – hagyjuk el azt a tömlöczöt. Szerencséje, hogy még most is ott nem ül. A kutya ugat, de a pénz beszél. Félős, hogy talál valamely ezüst vagy arany pénz valahol olyasmit is beszélni, a minek a hallatára majd én fogom be a füleimet. A patika öcsémuram jól fog – jó lesz a mellett maradni. Elfogadom a Sebestyén uram beszédét. Válaszszunk régi igazi urat, becsületes embert, s ha mire szüksége volna, s maga bugyellárisából talán tán nem birná: összerakjuk. Én általengedem erre a jeles alkalmatosságra sárga paripa lovamat.

– Én fegyvert adok, – állott fel Mészáros Simon, – egyenesen azt a kardot, a melyikkel Árbocz leszúrta László királyt.

– Ha szabad volna nekem is ajánlanom valamit, – hajlongott szerényen Hunyadi úr.

– Halljuk! – zúgták a takarékisták. – Halljuk a méltóságos urat.

– Díszmagyar ruhámat – –

– Könyörgöm, ha felolvashatom az utasítást, – szólalt meg a városi főjegyző.

– Halljuk az utasítást.

– Fehér selyem attila, arany paszománt zsinórral, megyszín nadrág – buzavirág, kék mente – –

– Ha szegényebb ifjút találna érni a választás, – emelkedék föl Hunyadi úr, – én szívesen megkészíttetem öltözetét.

– Egyiknek jó lesz a méltóságos úr, – kiálták bátran a hívek. -289-

Csitt!

Fogta be sok felháborodott érzésű kun ember száját e rettenetes hatalom.

– Csitt! – hangzott a polgármesteri széken, tanácsbeli székeken; – csitt! – zsongott e szép kis szó az ablakok mellett, hol a hatalmas Hajkók ültek; – csitt! – hangzott a folyosón, a tanácsház előtt, mindenütt, mindenütt, a hol csak pénzszükségben élő emberek jártak és féltek egymástól.

Hunyadi Gusztáv ekkor már igen hatalmas ember volt.

Palotákat épített; földeket vásárolt kölcsön pénzen az apósa kontójára – addig az időig, míg az ő napja eljő. A tanácsnál övé volt az első szó; a városban mindennek ő volt az elnöke, iskoláknak, egyháznak, dalárdáknak, gazdasági egyletnek, s a mi kicsiny egylet vagy társaság csak előállhatott.

A pénz, a pénz – és százszor, ezerszer is csak a pénz.

A polgármester háta mögött egy kis kopasz ember mosolygott és tekintgetett szerte, oly erős nézéssel, mintha valamit beszélt volna s akarta volna, hogy ezt az a két pad ember értse is meg, a melyik a polgárság zömét képezte a közgyűlésen.

Ez a kis kopasz ember Hayermayer, a gazdag néhai adószedő főnök volt, a ki ide házasodott, itt maradt és magyar nevet vett föl és a legdühösebb 48-as párthoz csatlakozott. Szidta Deák Ferenczet és pártját és magasztalta Kossuthot, mert érezte, hogy ha egyszer sokáig tartott a keserű, hát következnie kell az édesnek. Ő ugyan azelőtt is mindig az édesből osztakozott, de mert abból akart részesedni most is: lemondott hivatalról, penzióról, régi névről, morvaországi rokonságról – és törekedett még nagyobb baloldali magyar lenni, mint maga a legdühösebb – Deák ócsárló.

Igen hamar meg is nyerte az egész Nagy-Kakasd tiszteletét.

Főkép igen szép tőkepénzei voltak e tekintetben jó hatással a népre. -290-

Hayermayer úr most Harczos Pál József volt – apósa egy igen derék vad magyarnak, Ősz Ádámnak, ki mint Bach világbeli főbiztos, a legkegyetlenebb módon üldözte a kunt. Kilöketett irodájából mindenkit, a ki magyarul mert beszélni, holott a szép német nyelvet ő is csak karmolászta.

Oh be szép volt kormány-ünnepnapokon az az Ősz Ádám csinos, kevély mitrovszki süvegével; bőrös oldalkardjával; haragos fekete kun képével, és tört döczögő német szavaival. Egy kis lovagkorbácskával járt mindig – s Nagy-Kakasd százszor láthatta és látta is, mikor ez a dölyfös Bach-huszár az iskolából kijövő, – s neki magyarul jó napot – dicsértessék a Jézust kivánó gyermekekre jókat huzogatott, és törvényszerűleg oltogatta beléjük a német főneveket és mellékneveket.

Most ez az Ősz Ádám is a legvéresebb szájú 48-as, s oly dühös, hogy még béreseitől is határozott programmot követel – 48-czal.

Gazdag ember – és független. És független Magyarországot követel.

Imádja Nagy-Kakasd.

Harczos Pál József közelebb int egy polgárt.

– Vörös Károly, – tudja mit? követeljen szavazást, és válaszszák meg egyik koronázási küldöttnek Ádámot. A Czifrában este nagy vacsora. Szóljon, szóljon.

Zsongás-bongás, mozgás, zúgás.

– Legyen az egyik küldött Méltóságos Ősz Ádám úr – kiáltja ki a szót.

– Méltóságos Ősz Ádám úr –

– Halljuk!

Itt-ott rettenetes kaczagás.

– Kicsoda? – kiálták a Halász és Hajkó fiúk, a Sebestyének, Szentpéteriek. Akkora zúgás, kaczagás, ordítozás támadt a közönségben, hogy a polgármester gyűlés-felfüggesztéssel fenyegetődzött.

– No ha ez megtörténnék, – szólalt fel hosszas szótkérések s fölállások után a volt képviselő Ugodi Sándor, keményen dörzsölve tüskés bajuszát – ha az -291- uraim megtörténnék, de talán csak nem fajult még el annyira a kun?

– Kövesse meg az úr magát, – rángatódzott Harczos-Hayermayer úr, – én csak olyan kun vagyok, mint a tekintetes úr. A mi volt, az elmult – ne bolygassuk, mert sok minden ki találna kerülni egyben is, másban is. Én rég megtértem, hivatalomat elhagytam – pedig most hatvanegytől fogva talán nem vállalhattam volna akár főispánságot? nem tettem, magyar vagyok; csak olyan kun, mint az úr. A vőm meg Ősz Ádám egyenesen levelezésben áll a legnagyobb magyarral. Most is ki akart hozzá zarándokolni a tavaszon, de az őszre ki is megyünk. Azt gondolom azért, hogy ha Hunyadi úr jó lesz banderistának, kun banderistának – pedig ki merné azt állítani, hogy nem jó: hát az én vőm Ősz Ádám, a ki a legkeményebb 48-as – szinte megülhet egy jó kun paripát. Ajánlom vőmet. Igenis ajánlom.

– Ez mégis szemtelenség! – pattant fel székéről Mészáros Simon úr.

– Ez gyalázat! – kiáltott a vén Hajkó. – Hát egy jött-ment zsandárból, adószedőből, nyúzóból, a legnagyobb pecsovicsból, németből, feladóból, spiczliből…

Harczos úr, rendes szokása szerint, azalatt míg gyalázták: alázatos szavakkal és igéretekkel kereste a híveket, és gyűjtötte a votumokat. Hallott ő mindent, de a mi előtte állott, az a czél volt, hogy veje koronázási banderista legyen.

– Szót kérek! – ugrott előrébb a hosszas börtönt szenvedett Baranyai József, s szöktek előrébb testvérei: Albert, Ábris és Mihály teljes szófegyverzetben.

– Kérdem a közgyűléstől, – kezdé Baranyai József úr tajtékzó ajkakkal, – mi akar itt készülni? Meggyalázása a magyarnak, kigúnyolása kun őseinknek?

– Szavazzunk! – kiáltottak a Harczos és Ősz urak párthívei.

– Szavazzunk! – követelték a Hunyadisták. Baranyai -292- úr tombolt, üvöltött, szidta a németeket, gyalázta a pintlis apró kutyás Bach-sereget, vágta a Schwindlereket és Hayermayerokat, Rundokat, Randokat, Kucsekeket, Vacsekeket – dicsérte magát és emlegette jutalmatlan martyromságát, hivatkozott a dicső multra.

– Nem jó azt a sarkot bántani uram! – hangzott valahonnan egy szó, – mert sok eltett rabolt pénz –

– Itt nem lehet tanácskozni, ez czudarság! – üvöltöttek a Baranyaiak, – személyeskedés, irigység – menjünk, oszlassuk fel a gyűlést! – El, el! –

A becsületesebbek hallgattak, mosolyogtak és mormogtak egymás közt.

– Igaz, a Baranyaiak sok rabolt pénzt eltettek – meg is kapták a magukét. Bűn büntetlen nem marad. Szíhatják a fogaikat, de szíhatják.

– Csúf dolog lesz, ha az a két Bach-huszár megy el kun-banderistának.

– Meglássa István bácsi, – szól a beszélő öreg ősz kun atyafihoz egy szép deli barna kun ifjú, – mert úgy lesz. Engem nem választanak.

– Akkor Halász öcsém pörköljék is föl ezt a karaktertelen várost.

– Sok a pénz amott; Hunyadi, Harczos győzik pénzzel, – súgott oda a hátuk mögött egy kun.

– Mi meg birjuk tán Varga bácsi becsülettel?

– Kicsit ér az ma! Hát szólaljon föl szomszéd? De úgy-e nem szól?

– Szégyenlem ilyen emberek közt. Inkább elmegyek.

– No úgy-e! Én is úgy vagyok.

– Tudom, rám úgy se hallgatna senki.

Az elnök csöngetett.

A küzdők sorakoztak; a szemek villogtak; a szívek hevültek; Hunyadi úr nézte éles szemeivel a bajnokokat; Harczos Hayermayer hol ide, hol oda suhant édes igéreteivel; a szép Hajkó és Halász fiuk nemzetségeikkel futták a düh és bosszú tüzét; dobogtak a lábak, és feszültek az izmok. -293-

– Tisztelt közgyűlés! – kezdé a polgármester, – úgy látom ki van merítve a disputa. Körülbelől el van döntve, hogy városunk kit küldjön a koronázásra banderistának. Azt gondolom kettőt…

– Kettőt! – dörgött az alacsony füstös terem.

– Szavazásra bocsátom a dolgot, kinevezem a szavazatszedő bizottmányt s ennek elnökét, és felkérem Tekintetes Varga Pál úr elnöklete alatt Veres Károly és Harnócz polgártársainkat, hogy – – –

A zaj, a Hajkók, Halászok, Mészárosok, Sebestyének zaja, morgása elnyelte a többit.

Megmozdult a tömeg kifelé, befelé, és zúgott, morajlott mint a rémületes áradat.

A pénz!

Hunyadi úr az első veszteségen tanult. Több pénzt. Nagyon megokosodott. Harczos úr is tudta, hogy a pénz csak úgy nincs kiadva hiába, ha markunkban a jószág kötele.

Dologhoz látott tehát férfiasan, erélyesen.

Tizenegy óra tájt a polgármester úr ravasz alázatos képpel kihirdette a szavazás eredményét.

– A közgyűlés banderistáknak a koronázásra megválasztotta szavazattöbbséggel Méltóságos Hunyadi Gusztáv és Méltóságos Ősz Ádám urakat, az elsőt hetven, az utóbbit hatvankét szavazattal.

– Ne neked vitéz magyar, szájas nagy-kakasdi atyafiság! – mormogá kimenet az öreg Sebestyén, – megkaptad a karakteredért a czímeredet.

Érd be vele!

A vérmesebbek, a dühösebbek lent a piaczi kút körül sereglettek együvé, borzasztó szavakban fejezve ki rettentő megütődésüket.

Oda bent még egy más tárgy került szőnyegre.

Honnan vétessék az a szent föld, melyet ez ősi kun város a koronázási dombhoz küldjön?

A vesztes fél elhagyta már a harcztért: Hunyadi és Harczos és Ősz úr szabadon határozhatta meg a helyet. -294-

Ekkorra már a nagy-kakasdi gyűléseknek szónoka, feje, vezére egészen Hunyadi Gusztáv úr lett.

Fölállott tehát az ablak mellett, a Deák Ferencz képe alatt, mely rendes helye szokott lenni – fölállott, ha az egész c görbületű alázatos magatartást fölállásnak lehet venni és mágnásos ropogtatásával a szép r betűnek: ekkép tette meg indítványát:

– Árbocz, az erős kun vezér, a mint a monda tartja: a szent-jakabi pusztán porlad. Ott van sírja, koporsója. Én tehát azt tartanám, hogy a szükséges földet innen küldenők s a László Károly – – –

– Helyes! – helyes! – erősíték élénk fejmozgatásokkal a Hunyadisták.

– Hogyan? mi? – kérdé az épen visszatérő Halász Máté.

A polgármester fölfejtette a kérdés körülményeit.

– Nem lenne-e jobb uraim! ha már igazán ki akarunk tenni magunkért, – mondá nevetve a vén ember, – ha azoknak a német és cseh atyafiaknak a sírja tetejéből küldenénk egy láda földet, a kik a Bach-világból itt maradtak? Mutassuk meg, hogy igazán elaljasodtunk és valami féreg minden nemesebbet kiett a szívünkből. Itt a Homok-erdő, a hol Huba vezér tetemei nyugosznak, hanem az hogy érne fel egy elhullott cseh köszörűs porával? Nagy-Kakasd úgyis híres már – legyen még híresebb.

Halász Máté úr égő arczczal és tántorgó léptekkel hagyta el a tanácstermet. Nevetni, kaczagni, röhögni akart, de csak csuklott, fuldokolt.

Hunyadi és Harczos úrék összenéztek – és mint nyertes felekhez illő: mosolyogtak a vén eszelős bolondságain.

Természetesen határozatba ment, hogy a szent föld egyenesen a László Károly úr pusztájáról a nádas ér melletti kis tölgyerdőcske talajából vétessék.

Hunyadi úr ajánlotta, hogy ő ezt a szent földet kész ezüst ládikában személyesen átadni az országos bizottmánynak – és pedig a saját költségén. -295-

– Igen, igen, – intett Harczos úr, – én tudom, hogy ezt az áldozatot vőm is ezer örömmel megtette volna, de a dolog – igen, igen a legjobb kezekben van.

Hunyadi ez újabb áldozatkészsége ismét nagy mértékben megnyerte a nép tetszését.

Hunyadi úr és Ősz Ádám úr karonfogva vonult el a tüntetőleg éljenző tömeg előtt, mely utálta a becsületes, nyers, de kevély, rátartó Hajkó és Halász és Sebestyén nemzetséget és örömmel hajolt meg a Bach-urak előtt, mert azok simák, hizelgők, adakozók és barátságosak voltak.

– Éljen! – éljen! – hangzott az elismerő, lelkesült, jó kivánság és még azoknak ajkairól is, kik imént a piaczi kút mellett a legrettentőbb szavakkal szidták a Schwindler és Hayermayer és Mitrovszki süveges ebeit.

Igen, mert Hunyadi és Ősz úr előttük ment el, és alázattal meghajtotta magát mindegyik előtt – külön-külön.

A nép, mint a gyermek, megkivánja, hogy szeressék és simogassák.

És Hunyadi úr is és Ősz Ádám úr is, e kemény 48-as, forrón szerette a népet.

– Te Guszti! – nyomta meg Ősz Ádám úr Hunyadi úr karját, – hitted ezt valaha?

– Lassan Ádám, mert meghallják, – nevetett a néhai Schwindler úr.

– Szeretnék egy kunnak a nyakán menni föl Pestre. Te Guszti? Nos?

– Kaphatsz jó pénzért eleget.

– De hogy Pestig korbácsolhatnám is. Te Guszti, vérig korbácsolhatnám.

– Csitt! hallod, éljeneznek. Hajtsd meg magadat.

– Köszönöm, köszönöm barátim! – integetett kalapjával Ősz Ádám úr, – valóban nem tudom, mikép köszönjem meg kibeszélhetlen jóságtokat, kedves barátaim. -296- Számítsatok reám. Éljen a magyar, éljen a haza, éljen a mi apánk: Kossuth Lajos!

A két új magyar levette süvegét s a jó nép tiszta, őszinte örömmel kiáltotta szíve mélyéből:

– Az Isten sokáig éltesse az ilyen igaz embereket! Az Isten ő felsége áldja meg a nép embereit!!!

-297-