Szulámith, hajh, a te nagy ifjuságod,

Mint rózsák szirma pereg vén szivemre.

Szemed kacagó fénye drága penge,

Mellyel agyam bús rémeit levágod.

Napom helyett, mely már bukásnak indul,

Hajad korongja ragyog, mint aranynap.

Hogy sötétségben mostan se maradjak,

Az ifjúság tűzfényes napjain túl.

Ha szólsz: csevegő, friss habok locsolnak,

A lélek tőlük testemben föléled,

S vállam sem érzi batyuját a kornak.

Már csak körödben élet még az élet!

Oh, szeress, ringass, karjaidban ápolj,

S rejts el, védj meg a rámleső haláltól!