Gyallay Domokosnak.

Lemegy a nap…

Sugarai még végig siklanak

Rajtam, amint a selymes füveken

Fekszem, hogy halott, vagy még eleven

Vagyok-e? Oh, ha meg kell halni ma!

Hol hát egy hang, egy kiáltás, ima,

Melyben utóbb bár ugy legyek jelen,

Mint elmerült nap aranyfellegen,

Mint parfümben, mely zeg-zugot betölt,

Egy régen elment aranyszőke hölgy.

Oh dalok, rimek most siessetek,

Megmenteni mind, amit szeretek,

Ugy adva nekik illő keretet,

Ahogy én láttam a sok földi dolgot.

– Legtöbbje bús volt, csak kevés mosolygott.

S a föld egyszerre megdöng valahol…

Nekem is gyorsabb lesz a szivverésem,

Béklyós erőim oldozódnak érzem.

Vonat sipol, épp erre zakatol.

Már mindjárt, mindjárt itt közel robog,

Majd akkor én rá gyorsan felkapok

S ugy vágtatok cél, siker, hir felé!

Nem oszlok szét nyom nélkül semmivé. – –

Nem-e? Im végsőt lobban már az alkony,

A vonatzajt is megint messze hallom.

S mig tépelődve tovább heverek:

Szél támad s rám dob nehány levelet – –

Hervadtat, őszit. Ez a felelet…