Öreg faun, a szivedet még

Meg-meglegyintik lágy kacsók.

S átlobban agyadon az emlék:

Mily mézes volt a nympha-csók.

Ajkad gonosz mosolyra torzul.

S lehunyva könnyes szemedet,

Vig képek raja lep meg órvul.

Dús keblek hava hiteget.

Ligetet látsz; fák közt – mesés hely –

Nymphák bokáznak, Pán zenél.

S te lesből, szilaj szökkenéssel,

Csinyt űzni köztük termenél.

Megkergetvén a pajkosabbját

– Mind úgy oson, mint fürge nyest –

A legszebb szőkét elragadnád,

Hogy cirogasd s kegyére less.

De jaj, hová vitt a merész hév?

Csalárdságot sugott a nád.

Ha mostan egy sik tóba néznél:

Torz vén fej fintorogna rád.

Melyik nymphának tetszenél te?

Hevedre fittyet hányna mind.

Sóhajodat csak bizd a szélre,

Ha még új vágy okozna kínt.

Menj, ülj egy forrás friss fejéhez.

Nézd sirva, hogy kel a patak.

Sírj és nézz, amig körül éj lesz,

S hab és könny hozzád feldagad – – –